Ylene

Történet egy véláról, aki kiválasztottnak született, és végül beteljesítve sorsát, megmentette sosemlátott hazáját

Viharos születés

Gyönyörű, csillagos éjszaka volt. A Hold úgy világított az égen, mint egy csodálatos, ezüstszínű lámpás, körötte a csillagok elszórt gyémántoknak hatottak.

A Hold fénye lassan végigpásztázott az erdőn, minden kis területet ezüstbe burkolva. A fák sejtelmes, halk fátyolba öltöztek általa, az erdő közepén elterülő tisztás, pedig opálként ragyogott, s a tisztás közepén magasodó, zordon várkastély is szelídebb, finomabb külsőt kapott.

Ahogy a sötétség oszlani kezdett a felragyogó Holdtól, úgy tűntek elő a merész kőcsipkék, a fenséges, gótikus boltíves ablakok, s a művészien megformált vas fáklyatartó állványok, melyek a várat díszítették. A kastély körül hatalmas park terült el, dúsan burjánzó növényekkel, csodálatos rózsabokrokkal, s ős öreg a csillagos égig nyújtózkodó, vastag törzsű fákkal. A vár belülről is olyan impozáns látványt nyújtott, mint kívülről.

A lovagterem, s egyben ebédlő falai mentén mindenütt lovagi páncélok, remekbe szabott kardok és lándzsák szolgáltak a helyiség díszéül, a mennyezeten gyönyörű freskó díszelgett, az ablakokban mindenütt festett ólomüveg. A folyosókon vörös bársonyszőnyegek futottak végig, a lakó és hálószobákban is mindenütt vörös bársony és selyem kárpitok függtek a falakon, és az ablakok előtt függöny gyanánt. A berendezés hatalmas méretű baldachinos ágyakból, szépen cizellált faládákból és masszív, hosszú asztalokból állott. Mindenhol ragyogott az ezüst és az arany.

Ám a várban nem minden szoba dicsekedhetett ilyen fényűző berendezéssel. Ama szobácska, hol történetünk kezdődik, bizony inkább csak egy alvófülke volt, szegényes bútorzattal, s a földön is, bársony helyett, mindössze egy kopott perzsaszőnyeg árválkodott. A helyiséget szinte teljesen elfoglalta egy ágy, mely ugyan baldachinos volt, de milyen! Az állványzatot megrágta a szú, a mennyezete minden pillanatban rároskadni készült, s az oldalán függő kárpitokat is bizony kikezdte már a moly.

Ebben az ágyban, most egy asszony vajúdott. Verejtékes, elgyötört arcát az ablak előtt fel-alá járkáló férfira fordította. Az elcsigázott arcon, most egy mosoly ragyogott fel.

- Upir, kedvesem, még egy halandó sem aggódik ennyit asszonyáért. Nyugodj meg, nem lesz semmi baj.

- Nem az aggaszt, drágám - hallatszott a férfi mély hangja - hiszen a bába nemsokára ideér. De ma reggel két jó emberemet átvágott torokkal találták meg a vadászok…

- Ó! - sóhajtott az asszony, majd hirtelen görcsösen összehúzódva egy sikoly szakadt ki belőle. Upir aggodalmasan hajolt asszonya fölé.

- Jól vagy, kedvesem? Nem akartalak pont most zaklatni ezzel, de úgy vélem, hogy mindenre fel kell készülnünk.

- Jó… Jól vagyok. Mindjárt… Elmúlik. De… mégis, mire gondolsz?

- Nem. Most ne foglalkozz ezzel, kedves. Pihenj.

- Nem, nem tudok… Pihenni. Nagyon fáj… Jaj, Upir… Mindjárt meghalok! - azzal az asszony egy utolsót sikoltott, teste összerándult, s a következő pillanatban egy vérmaszatos, kis test szakadt ki belőle. A kis jövevény azonnal hangot adott nemtetszésének. Hangosan felsírt, s abba sem hagyta, míg apja gyöngéden felemelte, lemosta, s egy puha gyolcsba tekerve az asszony mellé fektette. Csak akkor hallgatott el, mikor anyja finoman magához ölelte.

A férfi büszkén nézte anyát és gyermekét.

- Rád hasonlít, Fenja - mondta gyengéden, s lágyan simogatta asszonya arcát - mi legyen a neve?

- Leány? - suttogta Fenja.

- Igen. Leány.

- Akkor… Legyen Ylene.

- Ylene?

- Igen. Ez az én népem nyelvén, azt jelenti: "holdfény".

- Gyönyörű név. És valóban… Tényleg olyan a bőre, mint a hold fénye.

- Upir… Vajon örökölte a te képességeidet? - tűnődött Fenja az elégedetten szuszogó csöppséget nézve.

- Igen. Tudod…

- Ó… Azt hittem…

Ám ekkor megdöndült a hatalmas tölgykapu, durván félbeszakítva az ifjú szülők párbeszédét.

Upir felugrott. "Sejtettem! - villant át az agyán - A Herceg emberei!"

- Ne haragudj, kedvesem! - fordult Fenjához - mindjárt visszajövök.

Azzal gondosan bezárta maga mögött az ajtót, s lesietett az előcsarnokba. Kitárta a kaput, s farkasszemet nézett - a Herceg fő bizalmasával s egy csapattal a hercegi gárdából.

- Upir! Parancsom van, téged a Herceg elé vinni. Ha szépszerével nem jössz, akkor erőszakkal viszünk hozzá.

- Erőszakkal?! - nevetett komoran Upir - Olyan biztos benne a Herceg, hogy ennek a seregnyi gyáva talpnyalónak sikerül elfognia engem?! Hát nem figyelmeztetted őket Lystvor? Vagy talán nem dicsekedtél a sikertelen vámpírvadászattal?

Azzal lekapta a falról az egyik kardot, s támadóállásba helyezkedett.

- Nem lesz olyan könnyű dolgotok, mint hittétek!

A gárda beáramlott a kastélyba, s hamarosan ádáz csata vette kezdetét. Upirt szinte lehetetlennek látszott legyőzni. A legfurfangosabb trükköket is kicselezte, védekezés helyett is támadott, fáradhatatlannak tűnt. Hamarosan már csak Lystvor, a vezér maradt a színen. Upir és ő lassan kerülgették egymást.

Ezalatt a gárda másik része kint őrködött a hátsó kapunál. Hallván a nagy csatazajt, elhatározták, hogy a zűrzavart kihasználva, kicsit körülnéznek a várban. Két gárdista rábukkant a felső szinten lévő kicsiny alvófülkére. Benyitottak, s elhűltek.

A kopott ágyon békésen szendergett anya és gyermeke. A csöppség bőre szinte világítani látszott, sűrű, bíborszínű haja lágyan fodrozódott az arca körül.

- Odanézz! Már fattyat is nemzett! Hamarosan elszaporodnak itt is, aztán befellegzett a Birodalomnak! - bökte meg az egyik katona a másikat.

- Igazad van. Öljük meg őket!

Azzal berontottak. Fenja felriadt az erőszakos léptekre, félelemmel teljesen meredt a két vérszomjas barbárra. Gyermekét kétségbeesetten, védeni akarón szorította melléhez, de a két katona durván kitépte a kezéből, s ledobta a földre. Fenja élesen felsikoltott, s e sikoly hátborzongatón zengett végig az egész kastélyon.

Upir éppen abban a pillanatban adta meg a kegyelemdöfést Lystvornak, mikor Fenja sikolya felhangzott. Félrerúgta a tetemet, s felrohant a lépcsőkön.

A katonák már éppen a kicsi Ylene-nel akartak végezni, mikor Upir berontott a szobába. Borzalmas látvány tárult a szeme elé. Drága asszonya vérben fürödve, oldalán hatalmas szúrt sebbel haldoklott az ágyon, újszülött, kicsi lányát, pedig éppen ekkor készült lefejezni az egyik barbár. Odarohant, kitépte a gyermeket a hóhér kezéből, s gyengéden haldokló édesanyja mellé fektette. Aztán szembefordult a gyilkosokkal. Iszonyú üvöltéssel vetette magát rájuk, s hamarosan már csak egy halom véres csomó emlékeztetett a két katonára.

Hátborzongató csend borult a kastélyra, ahogy elhalt a csatazaj. Upir kezéből kiesett a kard, térdre rogyott, immár halott asszonya mellett, fejét Fenja keblére hajtotta.

Aztán felegyenesedett, felnyalábolta aggasztón hallgató leánykáját, s fürkészve nézett az arcába.

Egy örökkévalóságnak beillő idő múlva, hatalmas kékeslila szempárral nézhetett szembe. Fellélegzett. "Jól van, kicsi lány - gondolta - örökölted apád képességeit" Gyengéden megsimogatta az ezüstfehér arcocskát, s az előkészített bölcsőbe fektetve, hozzálátott, hogy Fenjának megadja a végtisztességet.

Lesietett a parkba, s Fenja kedvenc fája alá kis máglyát halmozott, reáfektette halott asszonyát, s meggyújtotta.

Mikor fellobogott a tűz, két karját kitárta az ég felé, s halotti énekbe kezdett, ősi varázsigék tolultak ajkára, régen elfeledett dalok jutottak eszébe. Bosszút esküdött, de kért is, asszonyának víg életet a Halottak Birodalmában, s újszülött leánykájára áldást. Amikor bevégezte imáját, a máglya is elhamvadt. Virágokat szórt a hamvakra, s visszatért a kastélyba.

Gyorsan összeszedte mindazt, amire úgy gondolta; szüksége lehet a hosszú úton. Tudta: ide többé nem jöhet vissza. Hamarosan új embereket küld a Herceg, s nem akar több mészárlást. Ennyi elég volt… Leánykája sem lehetne soha biztonságban, a Birodalomban. Nagy elhatározásra jutott, hát: visszatér ősei földjére, oda, hol valamikor az idők kezdetén a vámpírok születtek. Utgarba, a sziklák és zord hegyek hazájába. Ott akart egy időre letelepedni, s kidolgozni a bosszútervet. Ám oda, a zordon világba nem viheti magával az alig egynapos Ylene-t. Mit tegyen hát? S ekkor eszébe jutott - Elda.

Vélagyermek

Upir még aznap éjjel elhagyta a Birodalmat, s az Uralkodók Világát. Elda ugyanis - Fenja testvérhúga - egy másik világban élt. Ott, ahonnan Fenja annak idején idejött. A Zöld Lombok Világában, egy Askor nevű városkában. Ahhoz, hogy Upir ide eljusson, át kellett lépnie a Világok kapuját, ami nem mindig bizonyult veszélytelen cselekedetnek. Ám Upir nagyurat nem érdekelte semmi más, csak hogy biztonságban tudhassa gyermekét. Nekivágott hát, hogy megkeresse az állandóan vándorló átjárót.

A Zöld Lombok Világában ezidőtt hatalmas vihar tombolt. A szél fákat csavart ki tövestül, háztetőket sodort el, felkorbácsolta a tó vizét. Az eső úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, villámok cikáztak át a haragoskék égbolton, nagy égzengés közepette.

Askorban mindenki a házában rettegett ilyenkor, s buzgón imádkoztak isteneikhez, hogy baj nélkül vonuljon el a zivatar. Az ítéletidő hamarosan fortissimójához érkezett, mikor egy minden eddiginél vastagabb és fényesebb villám rohant át az égen, a menny kárpitja megnyílt… Eget-földet rázó mennydörgés hallatszott, aztán - elcsendesedett minden, csak a lassan csituló eső kopogását hallhatta az, aki jól odafigyelt.

- Na, most már csendesedik… - mormogta magában Tarald, a város kovácsa, aki Askor végén lakott egy egyszintes kis faházikóban, közel a város körülvevő erdőhöz. Kiballagott a kertajtóhoz, s pipára gyújtva, elgondolkodva nézegette a tisztuló eget, melyen ebben a pillanatban szikráztak fel a csillagok.

Fejét csóválva mérte fel a vihar okozta kárt, a sok kitépett fát, és a halott csirkéket, amelyek ott hevertek az udvarban.

"No, ezzel is lesz egy kis gond, holnap reggel" - gondolta magában, már azon tűnődve, mivel is kezdi holnap a munkát. Pipáját térdéhez ütögetve, magában dünnyögve fordult meg, hogy visszabújjon a felesége mellé, mikor meghallotta a kutyaugatást.

Sarkon fordult, s csodálkozva tekintgetett szét a kertben, s az udvarban, hogy ugyani kit jelez Démon - a házőrző.

Az erdő sűrűjéből pont ebben a pillanatban lépett elő egy magas, fekete csuklyás köpenyt viselő alak, karján egy kis batyuval. Tarald elcsodálkozott, ilyen viseletet legfeljebb a város előljárói hordtak, ám az esze azt súgta, hogy aki most a ház felé tart, az nem lehet Askor lakója. A csuklyás alak hamarosan elérte a házat, s halkan bezörgetett az ajtón.

Tarald átvágott a pitvaron, s kinyitotta az ajtót.

- Jó estét! - köszönt a csuklyás mélyen zengő hangon - Ez itt Elda asszony háza?

- Jó estét! - viszonozta az üdvözlést meglepetten a másik - igen, jó helyen jár. Én a férje vagyok.

Tarald, a városi kovács - nyújtotta a kezét.

Az idegen elfogadta.

- Örvendek. Upir vagyok. Beszélhetnék Elda asszonnyal?

- Hogyne. Jöjjön beljebb. Mindjárt szólok neki.

Ám erre nem került sor, ugyanis Elda felébredt Démon ugatására, s már a konyhában fogadta a két férfit.

A kölcsönös bemutatkozás után Upir, így fordult Eldához:

- Beszélhetnénk?

Elda elértette, s bólintott Taraldnak, aki - némileg morgolódva ugyan - de kiment.

Miután kettesben maradtak, Upir végtelen gyöngédséggel helyezte Elda kezébe az eddig a köpönyege alatt rejtegetett kis csomagot. Az asszony meglepődve vette észre, hogy egy gyermeket tart a kezében. Kérdőn nézett Upirra.

- Sajnos, szomorú hírt kell hallanod - kezdte a férfi, s részvevően nézett Eldára - A nővéred, Fenja… Halott.

- Halott? - Elda majdnem leejtette a gyermeket. De aztán összeszedte magát, s szigorúan nézett az idegen férfira.

- Honnan ismered a nővéremet? És honnan veszed, hogy halott?!

- Ismerem - hallatszott a higgadt hang - Az Uralkodók Világában találkoztunk… Megszerettük egymást. Nőül vettem, s boldogan élhettünk volna, ha a Birodalom Hercege nem kezd áskálódni. Mindenáron el akartak pusztítani minket. Egy ideig sikerült kijátszani őket. De pont azon az éjszakán, mikor e gyermek született, gárdisták törtek váramra. Fenját a gyermekágyban ölték meg, s a kicsi Ylene-ra is ez a sors várt volna, ha nem lépek közbe.

Elda lehajtott fejjel hallgatta Upir szavait. Mikor felnézett, szeme könnyes volt. Magához szorította a kicsiny testet, s megsimogatta a hideg arcocskát.

- Felnevelem - nézett az apára - Gondolom, ezért hoztad ide.

- Igen. Ott, ahova én megyek, nem lenne biztonságban. De valamit még meg kell tudnod. Ylene, nem mindennapi gyermek. A vélák nemzedékéhez tartozik.

- Kik azok a vélák?

- Így nevezik azokat a lényeket, akik egy vámpír és egy halandó frigyéből születnek. Én… Vámpír vagyok.

- Ó, magasságos istenek! - kiáltott fel Elda és hátrálni kezdett - a nővérem, és egy vámpír?!

- Nyugodj meg Elda! Egyetlen halandóra sem vagyunk veszélyesek. Csak állatok vérét isszuk, azt is csak minden évben kétszer, a Nagy Áldozatok Ünnepén. Figyelj most rám! Ylene-t csak vérrel szabad itatnod, addig, míg egy halandó csecsemő az anyja tejét issza. Utána ugyanúgy táplálhatod, mint ha halandó lenne. De…

- Várj! Ez azt jelenti, hogy… Ő is halhatatlan?

- Igen. Bármilyen sebet szerez, pár perc alatt beforr. Ha valami halálát okozná, egy napon belül magához tér. Nem árt neki sem betegség, sem a méreg. Egyre ügyelj: hogy ne menjen közel a tűzhöz! Mert csak az, az egy sebesítheti meg őt komolyan.

- Értem. Úgy fogok eljárni, ahogy mondtad. S ha felnő… Eljössz majd érte?

- Még nem tudom. Lehet, hogy nem tudom visszaszerezni régi hatalmamat. Ha földönfutó lesz belőlem, nem akarom, hogy velem szenvedjen és féljen. Nagyobb biztonságban lesz itt, melletted. Ha eljön az ideje, add férjhez, egy jóravaló legényhez. Éljen boldogan, és soha ne tudja meg, ki volt az apja.

Elda meglepődött e szavak hallatán. Felnézett a magas, daliás férfira.

- Nem akarod, hogy megtudja születésének történetét? Hogy ne tudja meg, kik voltak a szülei?

- Nem. Illetve… Az anyja nevét felfedheted előtte. De az én kilétemet… Kérlek, hallgasd el. Ne akarjon felkutatni, ne akarjon megismerni. Jól tudom, ha tudomást szerez a Világok létezéséről, nem fogja nyugodni, hagyni a kalandvágy. A vélák néha oly könnyelműek… Csak a kaland a fontos. A veszéllyel nem törődnek.

Elda bólintott.

- Rendben. Minden úgy lesz, ahogy akarod. Felnevelem a kis árvát.

- Jól van. Bízom benned Elda. Most mennem kell. Az Istenek óvjanak titeket!

Azzal Upir sarkon fordult, s kisietett a házból. Az erdő szélén ácsorgott felnyergelt lova. Odalépett hozzá, nyeregbe pattant, s fordultában még egy utolsó istenhozzádot intett az ajtóban álló Eldának.

Elda mindenben úgy járt el, ahogy Upir meghagyta neki. Csirkéi nyakát vágta el, hogy mindennap friss vérrel tudja táplálni a kis vélát, aki mohón kortyolta az éltető nedűt. Lassacskán cseperedett, növögetett, de egy jó arasszal elmaradt a hasonló korú halandó gyermekektől, magasságban és testsúlyban is. Amikor betöltötte az egy esztendőt s Elda - fellélegezve - kásával kezdte etetni, akkor kezdte csak utolérni vele egyazon korban lévő társait. Elda aggódva figyelte, lát-e rajta valami olyan jelet, mely elárulná különös származását, de az alig látszó, apró hegyes szemfogaktól eltekintve, semmi sem utalt arra, hogy a bájos Ylene nem tejen nevelődött.

Igaz, a kinézetén azért akadt egy-két figyelemre méltó dolog, ami árulkodhatott arról, hogy nem emberi lény.

Gyönyörű, dús, de bíborszínű haja, bizony sok ember rosszallását vívta ki a városban, s hatalmas, kékeslila szemei, melyeknek tekintete, mintha mindig a vesébe látna - nos szegény kislány, gyakran volt kitéve rosszmájú megjegyzéseknek.

Egyes rossznyelvek azt rebesgették, hogy Elda lánya bizonnyal boszorkány, s minél előbb meg kellene a veszélyes lénytől szabadulni, de szerencsére a Városi Tanács - melynek Tarald is a tagja volt - mindig lehűtötte az áskálódókat.