Száműzés

Az évek jöttek-mentek. Ylene iskolába került, ahol még fájóbban, még szembeötlőbben megmutatkozott kívülállása, s bizony ez most már őt magát bántotta a legjobban. Addig, amíg kicsi volt, ha valami balul ütött ki, mindig Elda mamához szaladt, s ő mindig azzal bíztatta, hogy egyszer majdcsak megszokják különös kinézetét, s akkor már ugyanúgy közülük valónak fogják kezelni, mint a többieket. Hat teljes évig ringatta magát Ylene ebben a hitben, mígnem az iskola rádöbbentette, hogy őt itt nem fogják befogadni soha.

Kálváriája azzal kezdődött, hogy mikor először jelent meg az iskolában, senki sem akart vele egy padban ülni, s szégyenszemre a leghátsó pad jutott csak neki, ahonnan, alacsony lévén, alig látott valamit.

A tanító - a legfőbb hangadója, annak csoportnak, akik ellenezték, hogy Ylene a városban lakjon - minden alkalmat megragadott arra, hogy büntesse és megalázza. Minden nap a könnyeit nyelve ment haza az iskolából, s Elda szíve majd' megszakadt, hogy nem tud segíteni leánykáján - hiszen már az első pillanatban a sajátjának érezte Ylene-t.

Tarald hiába szólalt fel a Városi Tanácsban, a tanácstagok nem tehettek semmit - talán nem is akartak - a tanító és a vele cinkostárs tanítványai ellen.

Egy napon az, az öt lányból és három fiúból álló csoport, akik a leginkább nem állhatták Ylene-t, nagyon durva tréfát eszeltek ki a szerencsétlen gyermek bosszantására. Mindez a Szent Tüzek Ünnepének napján történt. Az iskola udvarán is hatalmas máglyát raktak - a Napisten - Lyr erejét segítendő. A gyerekek ott ugráltak, játszadoztak a tűz körül. Ylene messziről nézte őket, hiszen Elda mama szigorúan meghagyta, hogy ne menjen közel a tűzhöz. A nyolc ördögfióka összenézett, s egy emberként indult Ylene felé.

- Gyáva Ylene! Fél a tűztől! Gyáva Ylene! Fél a tűztől! - kántálták, s egyre közeledtek a leányka felé. Ylene egyre hátrált, mert sajnos már nagy tapasztalatot szerzett abban, hogy mire képes ez a társaság, s nem volt semmi kedve újból kukoricán térdepelni. Befogta a fülét, hogy ne harsogjon a "gyáva Ylene" és lassan hátrált... Egyenesen a máglya felé!

A gonosz gyermekek már előre mulattak, milyen pompás tréfa lesz, hiszen nem történik semmi baja, csak egy kicsit köhög majd a füsttől... Na de mekkorát fog esni! S már imitt-amott felhangzott a kárörvendő kuncogás. Ylene hátrálva már-már elérte a máglya szélét, támadói egyre közeledtek, szájuk gúnyos mosolyra húzódott...

Aztán hirtelen csattanás, villámlás: Ylene elérte a máglyát... Ám mielőtt belezuhant volna, a levegőből hirtelen előttük termett egy fekete csuklyás idegen, s Ylene-t kiragadva a tűzből, veszett dühvel kiáltott a megszeppent ördögfiakra:

- Semmirevaló, gonosz kölykök! Ő nem állja a tüzet! Hát ennyire gyűlölitek, hogy a halálát akarjátok?!

A megriadt gyerekhad szanaszét futott. Ylene is menekülni akart, de az idegen erősen tartotta.

- Ne félj tőlem - mondta szelíden, s elengedte a kislány karját - Mindig ilyen gonoszok veled?

- Mindig - szepegett Ylene - Mindig bántanak. De nemcsak ők... A tanító is. Nem tudom... Senki sem szeret, csak Elda mama és Tarald papa.

- Jól van. Ne félj, egyszer meglakol majd mindenki, aki ártott neked. Most menj haza szépen.

- És te, bácsi? Te is jössz velem?

- Nem kisleányom. Én nem jöhetek. De megvárom, amíg elérsz az erdőig, rendben?

Ylene bólogatott, s kissé felvidulva indult el erdei házuk felé. A csuklyás idegen addig nézte, mígnem a kis alakot elnyelte az első kanyar. Aztán felsóhajtott, vállára vetette köpenyét, s eltűnt a ködben.

Ez az eset rettentően felkavarta Askorban a kedélyeket. Mindenki csak a semmiből érkezett idegenről és a boszorkányfattyú meneküléséről beszélt. A Városi Tanácsban is szokatlanul szilaj volt a hangulat, mikor összegyűltek a rendes heti tanácskozásra.

- Kedves barátom, beláthatod te is, hogy ez így tovább nem mehet. Már mindenki a te lányodon köszörüli a nyelvét, s egyre több panasz érkezik hozzánk. A város egy része azt követeli, hogy égessük meg - fordult Taraldhoz a Tanács feje, Askor főbírája, egy roppant tekintélyes és roppant pocakos férfiú. Fehér parókája csak még jobban kihangsúlyozta súlyos termetét, s úgy festett, mint egy kövér, öreg birka.

- Jelen helyzetben, azt hiszem, nem tehetünk mást, mint hogy engedünk a nép akaratának.

- Ezt nem gondolhatod komolyan, Arngrimm! - csattant fel Tarald - A rosszindulatú rágalmazók miatt oltsunk ki egy ártatlan életet?! Évtizedek óta nem láttunk egy boszorkányt sem Askorban! De még a környékén sem!

- Na és Zora? - szólalt meg egy másik tanácstag, történetesen a tanító, magas, hórihorgas ember, nagy, kissé görbe orra, na meg állandó fekete viselete miatt, a Keselyű csúfnevet ragasztották rá, még valamikor az ősidőkben. Igazi neve lassan feledésbe is merült... - Csak nem azt akarjátok mondani, hogy Zora egyszerű, földi halandó volt?! Boszorkány volt az, mégpedig a javából! Ha őt száműztük Askorból, akkor a kis boszorkánypalánta is megérdemel legalább ennyit!

- Nos uraim! - emelkedett szólásra Arngrimm bíró - hallották a véleményeket, és ellenvéleményeket. Valaki kíván még hozzászólni?

Néma csönd lett erre.

- Rendben - koppantott pálcájával a Tanács feje - Akkor bírói hatalmamnál fogva, kihirdetem az ítéletet: Ylene, Tarald leánya, boszorkány-hatalma miatt, régtől nemkívánatos személy Askorban. Most egyöntetű szavazással a városból száműzzük, ide többé soha vissza nem térhet, ha mégis megpróbálná, halállal lakoljon!

Egyetértő zúgás volt erre a válasz. Egyedül Tarald hallgatott. Felállt, s pálcájával megkopogtatta pulpitust.

- Uraim, egy szóra! Csak annyit kívánok az urak és a bíró úr szégyenteljes ítéletéhez tenni, hogy leányommal együtt, engem is és egész családomat száműzik. Lemondok tanácstagi kiváltságaimról, s családommal együtt Ymer vadonjába költözöm. Köszönöm, csak ennyit akartam mondani - azzal megfordult, s kisétált a tanácskozó teremből.

Elda asszony ez alatt izgatottan várakozott odahaza Ylene-nal együtt. A kislány kedvenc babájával foglalatoskodott, amit Tarald faragott neki, ringatta, altatónótát énekelt neki halkan, s kócból font haját simogatta.

- Elda mama - fordult egyszercsak Eldához - én miért égtem volna meg a tűzben? Hiszen a többieknek nem árt...

- Kicsikém - próbált meg mosolyogni Elda - te nem olyan gyermek vagy, mint a többi... Ezért nem állhatnak téged.

- Miért, hát miben különbözöm? Jó, lila a hajam, meg a szemem, de igazán, csak ennyi a különbség...

- Nem csak ennyi. Te sokkal jobb lelkű vagy náluk. Csendesebb. Ártatlanabb. Ezért vagy útjukban. Más vagy, mint ők, s ezzel nem tudnak mit kezdeni.

- Igen, de miért vagyok más? - tette fel azt a kérdést Ylene, melytől Elda a legjobban tartott, hiszen fogalma sem volt, mit fog rá válaszolni. Nem is jutott eszébe semmi.

- Ylene, kicsim... Figyelj ide, erről nem beszélhetek neked, mert esküt tettem... Valakinek, hogy nem zavarlak meg vele. Elégedj meg annyival, hogy különleges kis teremtés vagy. Ha majd nagyobb leszel, s igazán, szívedből tudni akarod, majd ki is vagy valójában... Nos akkor - biztos vagyok benne - fel fog előtted tárulni a titok.

Ylene megilletődötten hallgatta Eldát. Így még soha nem hallotta beszélni. Már éppen meg akarta kérdezni, hogy Elda honnan tudja ilyen biztosan, hogy fel fog előtte tárulni a titok, mikor csapódott a külső ajtó. Tarald érkezett meg.

- Kedveseim - nézett a szívének oly drága teremtésekre - Ylene-t száműzték, nem tudtunk a lelkükre hatni. Először sokkal keményebb ítélet született... De aztán megelégedtek az elűzéssel.

Elda felsikoltott, s magához ölelte a hozzá szaladó kislányt. Ylene iszonyú félelmet érzett. Most mi fog történni? Elda mama és Tarald papa elküldi őt?

Tarald olvasott leánya gondolataiban.

- Nem kicsi Ylene. A papa és a mama nem hagy el téged. Megyünk mi is veled. Elda - fordult asszonyához - csomagolj. Ymer vadonjába megyünk. Lemondtam minden városi kiváltságomról. Nem maradok olyan helyen, ahogy egy ártatlan gyereket így meghurcolnak, csak mert más, mint a többi.

Elda egyetértően bólogatott, s csomagolni kezdett. Ylene segített neki, s közben az járt a fejében, hogy Ymerben talál-e majd barátokat. Szívből remélte, hogy igen.

Tarald és kis családja az éj leple alatt hagyta el Askort, hogy új - s remélhetőleg jobb - életet kezdjen a száműzöttek földjén: Ymer vadonjában.

Ymer titokzatos lakói

Verőfényes tavaszi nap virradt Ymer vadonjára. A nap melegen sütött. A sűrűn álló fák koronája között néha-néha felvillant az égbolt, ahonnan aranylón ragyogták be sugarai az erdei tisztásokat. A szokatlanul jó idő - Ymerben szinte mindig hűvös, vagy hideg idő járta - előcsalogatta a vadon százféle lényét: jókedvű mókusok ugráltak a fákon, az erdei avarban morcos sündisznók haladtak tova, s itt-ott egy-egy ezüstszínű, agancsos fej is felbukkant. S persze, rengeteg madár! Csivitelésüktől volt hangos az erdő. Volt közöttük kicsi, mint egy diómag, közepes, mint egy holló, cserfes papagájmadár, és hallgatag bagoly. Időnként elsötétült az ég, olyankor minden erdőlakó tudta, jobb, ha elrejtőzik, mert a sasok királya, a griffyt nem kegyelmez sem embernek, sem állatnak, ha megzavarják, vagy ha éhes.

Ám az állatkákat nemcsak a napfényes délelőtt csalta elő. Az erdő közepén lévő tisztás köré gyűltek mind, innen ugyanis már kora reggel óta hangos fejszecsattogás hallott. Dőltek a fák halomra, s az erdei "kicsi nép" bizony eléggé kíváncsi természetű volt ahhoz, hogy ne akarjon utánajárni ennek a furcsa zajnak.

A fejszecsattogás, pedig Taraldtól eredt, aki két nappal ezelőtt érkezett meg kis családjával Ymer vadonjába, s most azon munkálkodott, hogy hasonló faházat építsen, mint amit odahagytak Askorban.

Elda és Ylene - míg a családfő az építkezéssel volt elfoglalva - felderítő útra indult az erdőben, hogy megismerkedjenek új otthonukkal. Ylene-nak nagyon tetszett a hely. Szemével végigsimogatta a haragoszöld lombú fákat, a karcsú bokrokat, a smaragdszínű füvet. Ó, milyen pompás hely az álmodozáshoz és barangolásokhoz! Hiszen itt minden csodálatos és talán minden fa, minden bokor új meg új titkokat rejt magában. Alig várta, hogy Elda egy kicsit szabadjára engedje. Eredetileg ugyanis tüzifát és ebédre való gombát indultak gyűjteni, de aztán mindkettejüket elragadta a kalandozás vágya. Miután elegendő rőzsét és gombát szedtek, Elda úgy gondolta, hadd szaladgáljon Ylene egy kicsit egyedül is. Ráfér szegénykére egy kis vidámság. Így szólt hát leánykájához:

- Jól van kincsem, köszönöm a segítséget. Most elengedlek, sétálj kicsit magadban. De ne menj messzire! Apád is nemsokára készen lesz, utána, pedig ebédelünk.

Ylene mindent megígért, s boldogan indult el egyedül felfedezni, ezt az új, és sokat ígérő világot. Lassan lépkedett, s mindent megcsodált: a fűszálakon hintázó, szivárványszínű harmatcsöppeket, a fák leveleit, a bokrokon üldögélő, nagy színes levelekre emlékeztető lepkéket és még sok más csodát. Boldogságában dalolni kezdett egy magaköltötte dalt. Szabadon szárnyalt a hangja, behunyt szemmel csak ment előre, amerre a nap melege vezette, s nem is sejtette, hogy nincs egyedül...

A bokrok közül kikukucskálva egy kíváncsi szempár figyelte minden lépését, s e szempár gazdája egy kicsivel mindig a kislány előtt járva, követte sétáját, s jó ideig észrevétlen tudott maradni, de egyszer elvétette a lépést, s hanyatt esett. A tavalyi avar árulkodón megzörrent a súlya alatt. Ylene felfigyelt a zajra. Körülnézett, s hallgatózott. Pontosan hallotta, ahogy a kíváncsi lény gyorsan feltornássza magát ismét álló helyzetbe, s villámgyorsan egy bokor fedezékébe ugrik. Közelebb lépett a bokrokhoz, s halkan így szólt:

- Hahó, van ott valaki?

Kérdésére - némi döbbent csönd után - három hang válaszolt:

- Csak én, Perra - ez mély és öblös volt.

- Csak én, Mirra! - csilingelt egy magas és vékony üveghangocska.

- Csak én, Tirra - dünnyögte aztán egy, az előzőnél valamivel mélyebb hang is.

Ylene meglepődve fülelt a különös hangokra. Szerette volna látni is a hangok gazdáit, hát így folytatta a társalgást:

- Hol vagytok? Nem látlak benneteket!

- Csak nézz a lábad elé - hangzott az üveghang, közvetlenül előtte.

- Csak nézz a fejed fölé - dörmögte az öblös hang.

- Csak nézz a bokrokra! - fejezte be a közepes.

Ylene először felnézett, s meglátta az öblös hang gazdáját: egy apró - a nagy arasznál valamivel nagyobb - lényt, aki a fa egyik alacsony ágán hintázott. Fejecskéje hosszúkás volt, hatalmas, hegyes füleit hátracsapta, torzonborz üstöke és, szinte az egész ábrázatát beborító, szakálla szép, rókavörösben pompázott. Zöld levelekből összetákolt mellénykét és pocokbőrből varrt nadrágot viselt. Rövid nadrágszára látni engedte piros csíkos harisnyáját, melyhez - szintén bőrből való hegyes orrú cipőcskét hordott. Ylene megcsodálta, majd lenézett...

A lába előtt is hasonló manót látott, csak ez valószínűleg leány lehetett, mert nadrág helyett, szép kis harangszoknya, és virágsziromból varrott blúz feszült apró termetén, cipőjét, pedig margaréta ékesítette. Kócszőke haját két copfba fonta, hegyes füleit izgatottan billegette Ylene felé. A harmadik manó hasonló viseletben gubbasztott a bokor tetején, mint amit fentebb leírtunk. Annyi különbséggel, hogy az ő harisnyája kék csíkos volt, s a derekán apró köténykét viselt. Valamivel jólfésültebb volt, a szakállas manónál, hajszíne, pedig az őszi avarra emlékeztette Ylene-t. ez a manó nem viselt szakállt, s jóval nyájasabb képet vágott, mint az ágon gebeszkedő társa.

A kis vélalány meglepetten szemlélte a három manóféleséget. Még soha nem látott efféle lényeket, hát nem is igazán tudta, mihez kezdjen most. Úgy vélte, talán bemutatkozhatna ő is. Illedelmesen pukedlizett hát, s meghajtva magát, így szólt:

- Örvendek a szerencsének. Ylene vagyok, Tarald lánya.

- Örvendünk, örvendünk! - hangzott egyszerre három szólamban, s a manók sorban leugrottak Ylene elé, aki időközben letelepedett a földre. Mosolyogva nézték egymást.

- Tulajdonképpen, miféle lények vagytok? - kérdezte Ylene.

- Koboldok! - válaszolt a leánynemű.

- Koboldok?! - Ylene hangján hallatszott, hogy még soha nem hallott róluk. Most a koboldokon volt a sor, hogy meglepődjenek.

- Még soha nem hallottál, az Erdő őreiről? - kérdezte Tirra.

- A kincsek őrzőiről? - csilingelte Mirra.

- Az utazók megtréfálóiról? - dörmögte Perra.

Ylene rázta a fejét.

- Nem - mondta - még soha. Tudjátok, Askorban minden ilyen lény a gonosztól való, és a pokol szülötte...

- Askor! - legyintett Perra - Mit tudnak azok a tűzimádók! Be se merészkednek az erdőbe... De ha Askorból való vagy, mit keresel itt?

- Száműztek... - hajtotta le Ylene a fejét.

- Hát persze... - susogta Mirra, és Ylene ölébe telepedett - biztos azért, mert te is közülük való vagy...

- Közülük? Kik közül?

- Mirra! - nézett rosszallóan Perra a cserfes lányra - nem illik ilyet mondani egy vendégre... Bocsáss meg neki Ylene kisasszony, még fiatal. Úgy gondolta, hogy talán neked is lehet valami közöd, azokhoz, akik megnyitották az Átjárót, és beengedték a rosszakat...

Ylene nagy szemeket meresztett. Még soha nem hallott az Átjáróról, és effélékről, és nagyon érdekelte a dolog. De Perra hallgatásba burkolózott, és nem volt hajlandó többet elárulni.

-Nem mondhatunk többet - szólalt meg Tirra is - megesküdtünk az Erdő urainak... Mi csak őrizzük az ösvényt, bele nem avatkozunk a nagyok harcába...

- Ez egyre jobban érdekel - jelentette ki Ylene - kérlek, mondjátok el, miről van szó...

- Nem mondhatjuk - csóválta a fejét Perra - de elviszünk valakihez, aki elmesélhet neked mindent...

- Jó - egyezett bele Ylene, és már mondani akarta, hogy indulhatnak is, de ekkor felnézett az égre s látta, hogy a nap bizony már jócskán fenn jár... Vissza kell hát térnie...

- Most mennem kell - mondta sajnálkozva - de legközelebb... Elvisztek hozzá?

- Hát persze - bólogatott Perra.

- Kívánságod, parancs - mosolygott Mirra.

- Jogod van tudni - tette hozzá Tirra.

Ylene bólintott, majd elbúcsúzva újdonsült ismerőseitől, elgondolkozva indult hazafelé...