A lánykérés

Eközben, Ulvhedin sem vesztegette az időt. Felöltözött, és elindult, hogy megkeresse Thorgert. Elhatározta, hogy mindenáron rábeszéli őt arra, hogy adja neki a leánya kezét. És ha nem sikerül? "Akkor megszöktetem - villant az eszébe a merész gondolat - nem kell más lány, csak vele tudom elképzelni az életemet. Még a birodalmamról is hajlandó vagyok lemondani, akár egy mosolyáért. És a szövetségünk? És a barátságunk? - rendült meg egy pillanatra - Ha nincs lány, nincs barátság!" - határozta el végül, és a legrosszabbra is felkészülve haladt Thorger lakosztálya felé.

A király ezidőtt a szobájában tartózkodott éppen, és kényelmes karosszékében ülve, egy könyvet olvasott elmerülten, mikor kopogtattak az ajtón.

- Tessék! Á, üdvözöllek, drága barátom! Minek köszönhetem a látogatásodat?

- Thorger király! - kezdte Ulvhedin, talán kissé támadó hangnemben - az előbb megkértem Villemo Freya kezét, de ő visszautasított, arra hivatkozva, hogy te megígértetted vele, hogy az általad kiválasztott férfihoz mehet csak nőül… Hát mi van neked a szíved helyén?! Látszik, hogy nem lángoltál még asszonyért soha! Kihez akarod kényszeríteni a nevelt leányodat, ha meg nem sértelek? Csak nem valami öreg királyhoz?

Thorger elmosolyodott, látva Ulvhedin kitörését. Érezte, hogy ezek a szavak, az ifjú lord szíve mélyéből törtek fel. Minden jól van! Nem is titkolódzott tovább…

- Csillapodj, barátom! A titokzatos jövendőbeli, akit Villemonak szántam, ím itt áll előttem.

Ulvhedin megdöbbenten meredt barátjára, miközben leereszkedett az asztal másik oldalán álló székre.

- Én???

- Igen - mosolygott Thorger - még drága emlékezetű apád, és megboldogult fivérem kötötték az egyezséget - kezdte mesélni a történetet a király - akkoriban is sok betolakodó fenyegette birtokainkat… Drága fivérem úgy gondolta, hogy egy házasság lenne a legerősebb kötés, amely megszilárdítaná a kapcsolatot a két tartomány között. Ezért házassági szerződést kötöttek közted, és az akkor született Villemo között. De megegyeztek, hogy mindezt csak akkor hozzák a tudomásotokra, ha Villemo már betöltötte a tizenhatodik esztendőt… Aztán… Az fentiek elszólították szeretett testvéremet, a kislány nevelése rám maradt, és én úgy láttam jónak, ha hallgatok. Titokban azért reménykedtem, hátha mégis maga a Sors rendezi el a dolgokat, és lám… Nem tévedtem.

- Szóval, midőn azt mondtad, hogy tartsam magam távol a nevelt lányodtól, akkor az csak próbatétel volt?

- Bizony ám… Hiszen mikor eljöttél segíteni nekünk nagy bajunkban, s láttam mi lett belőled, mivel foglalkozol… Úgy gondoltam, testvéremnek igaza volt abban, hogy valóban megfelelő társa leszel drága kincsünknek. S mikor csatába indulván néked ajándékozta az atyjától kapott amulettet - amelyet látom, azóta is viselsz - mosolyodott el megint - már tudtam, hogy előbb vagy utóbb, de rendeződik minden. Ám amikor megláttam leányomon a beavatottak ékszerét... Bevallom, egy kicsit megrémültem. Hiszen Villemo nem magunkfajta, és nem tudtam, hogy fog reagálni minderre. De úgy látom, ettől már nem kell tartanom…

- És nem taszított az, hogy milyen vagyok, mi lett belőlem? Szerintem azért nem ilyen férjet szántál drága kisleányodnak…

- Nem féltem tőled. A te jóvoltodból lettem én is az, ami. És nem bántam meg. Ezért azt hiszem, nálad derekabb férjet keresve sem találhatnék az én virágszálamnak.

Erre Ulvhedin is elmosolyodott, s mintha most jutna eszébe, hozzátette:

- Tudod, hogy halandóval nem lehet… Ha összeházasodunk, őt is be kell avatnom.

- Hogyne tudnám! - kiáltott fel Thorger valami hamiskás fénnyel a szemében - de azt is tudom, hogy már megoldottad ezt a kérdést. Helyes. Ehhez nem kell az én engedélyemet kérned, hiszen ez már csakis Villemotól függ. Jól tudom, mivel jár az, ha te oltalmadba ajánlom őt.

Erre Ulvhedin féltérdre ereszkedett Thorger előtt, és lehajtott fejjel megesküdött, hogy a gondjaira bízott leányt tisztelni, szeretni és védelmezni fogja. Ő rámondta, hogy "úgy legyen!" Majd, miután Ulvhedin felállt, a két férfi melegen kezet rázott, és utána összeölelkezett "apa és fia". Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón. A lordok összenéztek.

- Vajon ki lehet ez, ezen a késői órán? - tűnődött a király - Ulvhedin, azt hiszem, az lenne a legjobb, ha most nem mutatkoznál itt. Nem tudhatjuk ki áll az ajtón kívül. És ugyan, itt nálad nagy tiszteletnek örvendek, de nem tudhatjuk, mi lenne belőle, ha valaki most látna bennünket. Azt hinnék még nem hárult el a veszély, és csak felesleges ijedtséget keltene…

- Igazad lehet. A vendégszobában megvárom, míg a látogatód elmegy, és majd csak azután távozom.

Azzal sarkon fordult, és Thorger szobájának egyik szekrényéhez lépett. Ott egy kis kallantyú meghúzására, a szekrény elmozdult és utat engedett a másik, titkos szobába. Ulvhedin azonban nem csukta be maga után a szekrényt, mert valahol érezte, hogy hallania kell azt, ami majd itt elhangzik. Miután eltűnt, Thorger kiszólt a látogatónak.

- Tessék!

Az ajtó kinyílt, és hófehér arccal, Villemo lépett be rajta. Nagyon félt apja haragjától.

- Én vagyok az, kedvesapám.

Ulvhedin megborzongott az ismerős hang hallatán. "Villemo - gondolta - vajon mit akarhat…? Csak nem… Csak nem azért jött, hogy bevallja, ami történt? Ó Habaius, add, hogy megtegye! És akkor végre nem kéne titkolóznom többé Thorger barátom előtt. És megígérhetem, hogy a legboldogabb asszony a földön nem lesz más, mint Villemo Freya ap Lindberg!

- Villemo, drága gyermekem! De örülök neked! Ülj le és mesélj! Ma még nem is láttalak, kis virágszálam… De jól vagy? Arcod oly halovány, csak tán nem vagy beteg?

- Nem, nem kedvesapám - próbált mosolyogni a lány - talán a sok lépcső teszi, hogy nagyon kifáradtam. És… valami nyomasztja a lelkem. Be kell vallanom valamit neked.

- Ejnye, leányom! Ez nem hangzott valami megnyugtatóan… Mit tehettél te, akinek oly tiszta a lelke…

Villemo erre sírva fakadt.

- Jaj, kedvesapám! Ne haragudj reám, szerencsétlen, engedetlen, hálátlan gyermekre! Megszegtem eskümet, mit akkor tettem, mielőtt elhoztál ide! Megszegtem, s tudom jól, a büntetést nem kerülhetem el. De kérlek, mielőtt ítélkeznél, hallgass meg… Nem szeretném, hogy egész életedben haragod sújtson engedetlenségem miatt, de ha így kell lennie… Ám legyen. Nélküle már úgysem érdekel semmi…

Thorger csak állt, és úgy tett, mint aki semmit sem ért az elhangzottakból. De belül… Szánta egyetlen húga, leánya szenvedését, ám a szíve ujjongott, hisz minden úgy történt, ahogy reménykedett benne…

"Szegény kislányom, én csupaszív gyermekem! - gondolta szánakozva - Tényleg szereted őt? Hát mégis meghallgatta Habaius a kérésemet? Megérdemled a boldogságot, hisz oly régóta sújt téged a Sors…" Fennhangon azonban csak ennyit mondott:

- Nem értelek, gyermekem. Mit tettél, amiért haragom kell, hogy sújtson? Miféle esküt szegtél meg?

Villemo megpróbálta összeszedni magát. Letörölte könnyeit, és tekintetét az nevelőapjára szegezte.

- Kedvesapám! Tegnap, mikor a könyvesházba mentem valami olvasnivalóért, Ulvhedint ott leltem, és… Beszélgetni kezdtünk… Tudom, már azelőtt is voltunk együtt, kettesben is, de most… Most valami furcsa, bizsergő, lebegő érzésem támadt, ahogy a szemébe néztem… És éreztem, hogy a szívem legmélyén, már nagyon régóta élt, ez az érzület, és hogy… Miatta adtam ki az útját a többi hercegnek. Mert szerettem, és… Szeretem. És tegnap ő bevallotta nekem, hogy ez az érzés kölcsönös, és én akkor már nem tudtam megálljt parancsolni feltámadt vágyaimnak és… Szerelmünk beteljesült… - Villemo hangja elcsuklott, de bátran állta apja szigorú tekintetét, miközben könnyeit igyekezett visszafojtani.

Thorger nem szólt semmit. Fel s alá kezdett járkálni a szobában, és azon gondolkozott, hogy most mit is mondhatna. Villemo könnyes szeme, és az előbb elhangzott szavak önmagukért beszéltek. Leánya őszintén szereti Asker lordját… Több beszédre itt talán nincs is szükség… Elgondolkozva állt meg a szekrény előtt, mely mögött Ulvhedin rejtőzött.

Villemo félreértette nevelőapja hallgatását. Azt hitte, hogy szóhoz se tud jutni a döbbenettől, és azon riadozott, hogy Thorger talán már azt fontolgatja, hogy zárdába viszi, vagy valami még rémesebb helyre… Félelemmel a hangjában szólalt meg ismét.

- Kedvesapám! Az égre kérem! Mondjon valamit! - kérlelte szomorú szemekkel a zord királyt - tudom, hogy vétkeztem, de mentségemre szóljon, hogy a szerelem vitt rá… Tudom, hogy megszegtem eskümet, de még magam sem tudtam akkor, hogy miért is nem akarok férjhez menni… De most már tudom, hogy csak Ulvhedin asszonya leszek, vagy senki másé. És ha apám emiatt haragszik rám…

Thorger erre a leány felé fordította arcát, s Villemo meglepetten látta, hogy nevelőapja… Mosolyog.

- A bűnösnek bűnhődnie kell, nemde? - kérdezte nevetve - legyen hát!

Azzal megkopogtatta a szekrényajtót, ami előtt állt.

- Gyere ki barátom, azt hiszem az előbb elmondott szavak magukért, beszélnek!

Villemo elképedve nézett Thorgerre. Nem értette e szavakat… Ám csodálkozása akkor hágott a tetőfokra, mikor a szekrény elfordult a faltól, és kilépett mögüle Ulvhedin.

- Nos leányom… Halld hát, mire jutottam. Ez az ifjú, az elébb, mielőtt te meglátogattál volna, ünnepélyesen megkérte tőlem a kezedet. Én azt mondtam neki, hogy a döntés a tiéd. Én nem ellenzem… És úgy gondolom, az előbbi vallomásodnál ékesszólóbb bizonyítékot keresve sem találhattunk volna, hogy miként határoztál… Áldásom reátok gyermekeim! S eme friggyel, teljesül szeretett fivérem akarata is…

- Hogyan? - pillantott Villemo még jobban elámulva nevelőapjára.

- Úgy kedvesem, hogy titeket a születésetektől egymásnak szántak. Ez volt megboldogult apád szándéka, így kívánta erős szövetségben egyesíteni a két birodalmat. Ám amikor meghalt, én nem akartalak ezzel szomorítani. Titkon abban bíztam, hogy a Sors majd helyettem, elrendezi férjhezmeneteled dolgát, és lám… Így is lett. Legyetek hát nagyon boldogok, én nem állatok utatokba.

Villemo alig hitte el, hogy mindez igaz lehet. Most már az öröm könnyei folytak le arcán, és úgy ugrott nevelőapja nyakába, hogy majdnem feldöntötte.

- Kedvesapám! Köszönöm! Olyan boldog vagyok, hogy nem haragszik, amiért a szívem szavát követtem!

- Már ezért megérte, így döntenem. Ilyennek még sohasem láttalak! Az ilyen boldogan csillogó szempár, mindig megdobogtatja az apai szívet! - mondta repesve Thorger, és melegen magához ölelte leányát.

Aztán a kipirult arcú Villemo elengedte nevelőapját, s szemérmesen vőlegénye szemébe nézett… Aki boldogan tárta ki karját, és ölelte magához mátkáját. Ajkuk forró és édes csókban találkozott, s számukra, elveszett a külvilág…

Thorger pedig tapintatosan magára hagyta az ifjú párt, hogy zavartalanul örvendezhessenek egymásnak…

Villemo pedig másnap boldogan szaladt Vingához, a jó hírrel, hogy mégis meglesz az a kettős lakodalom!

Legendás lakodalom

Ilyen lakodalmat bizony még nem látott Asker népe! A kastélyban és környékén napokig másról sem beszéltek az emberek, csak Vinga szerencséjéről, meg hogy milyen földöntúli szépség volt a két menyasszony, egyikük halványkék, másikuk smaragdzöld ruhában, kibontott hajukban virágkoszorú, arcukon boldog mosoly. S hogy a két vőlegény se maradt el párjától, milyen remekül festettek, tetőtől-talpig feketében, csizmájukon a sarkantyú kevélyen pengett, ahogy karjukon szépséges arájukkal átsétáltak az erdőn, fel, Vinga egykori kedvenc helyéhez, ahol a kisebbik áldozókő feküdt. Vinga annak idején megszentelte ezt a helyet, hiszen itt idézte meg a Barátságost, ha még emlékezünk rá. S most ennél a kőnél fogadott örök hűséget Tengelnek, egyetlen szerelmének, s így tett kedves barátnője, Villemo is, aki Asker ifjú urának mondott boldogan igent.

A szertartást az a mágustanonc vezényelte le, aki majd Tengel helyére lép a Rendben, ha főmágus visszavonul.

S az esküvő utáni lakoma! Az volt aztán a fényűzés! A kastély udvarán terítettek, s az asztalok csak úgy roskadoztak a különféle sült, főtt, töltött húsoktól, zamatos gyümölcsöktől, ínycsiklandó süteményektől. Ilse igazán kitett magáért… Hát még az a rengeteg pompás bor! Mindenki ehetett-ihatott kedvére, még a legrongyosabb koldus is tele gyomorral távozott, és még útravalót is csomagoltak neki. Ezen az éjjelen szabad volt minden. Ulvhedin jól megtanulta a leckét: tudni kell nagylelkűnek lenni…

Kivilágos kivirradtig tartott a mulatság, zengett a muzsika, dobogtak a táncos lábak. Azóta is legenda Asker tartományban az, a kettős lakodalom, bár azoknak, akik ott voltak, mára csak az ükunokájuk él már, de Ulvhedin úr, és Villemo úrnő ugyanolyan szépségesen, és fiatalon él és uralkodik a tartomány felett, mint ahogy hűséget esküdött egymásnak. Jóságos kormányzásuk messze földön ismert, s valahány kalandvágyó uracska próbálta volna megkaparintani a virágzó birodalmat, rendre pórul járt…

Boszorkányégető máglyák sem lobbantak fel többé abban, tartományban, sem a szomszédos Bergenborgban, és az inkvizíciót is messze űzte Asker lordja, mert ő többé nem akarta megszabni senkinek, hogy kiben, vagy miben hisz…

Másnap reggel, még alig derengett, de a kastély apraja-nagyja ott tolongott az udvaron, hogy elbúcsúzhasson Vingától, aki hosszú útra indult újdonsült urával, hogy vele egy másik tartomány úrnője legyen. A cselédek sorra megölelték valamikori társukat, Ilse asszony még el is sírta magát, s szipogva mondta, hogy sose fogja elfelejteni, milyen jól bánt az ő kicsi Siljéjével.

Aztán az ifjú ara Ulvhedinhez fordult, illedelmesen bókolt, s egyszercsak csodálkozva vette észre, hogy a lord karjában van. Feloldódott benne a feszültség, s hálásan viszonozta az ölelést, fejét a férfi vállára hajtva.

- Nem szívesen engedlek el - mondta Ulvhedin, miután kibontakoztak az ölelésből - annyira hozzámnőttél már… Mintha a húgomat engedném messzi idegenbe… De tudom, hogy jó kezekben leszel. Megérdemled a boldogságot - megsimogatta az asszonyka haját és rámosolygott - Habaius legyen veled! Hiányozni fogsz!

Vinga könnyekkel küzdve csak bólogatni tudott, majd hátrébb lépett, hogy Tengel is elbúcsúzhasson a barátjától. A mágus megölelte Villemot, kezet rázott Ulvhedinnel, és megölelte barátját.

- Ígérem, vigyázni fogok Vingára, mint a szemem fényére - mosolygott megnyugtatóan Villemora - és boldoggá teszem őt.

- Úgy legyen! - helyeselt Ulvhedin.

Mikor Vinga Villemo elé lépett, a két friss asszony sírva borult egymás nyakába.

- Nagyon fogsz hiányozni - mondta Villemo a könnyeit törölgetve - tudom, hogy levelet bármikor írhatok, de az már nem lesz ugyanaz…

- Te is nekem, Villemo - bólogatott Vinga ugyanúgy - tudod, mit, Yule ünnepére meglátogatunk benneteket. Addigra nyilván sikerül mindent elrendezni odahaza.

- Remek ötlet - csatlakoztak a férjek is a beszélgetéshez.

Aztán a két asszony ismét megölelte egymást, majd Vinga odalépett Tengel mellé, és hagyta, hogy férje felsegítse a lóra. Majd a mágus is felpattant asszonya mögé, és egy utolsó istenhozzádot intve, elvágtattak. A vezeték ló, melyre a holmijukat pakolták, lassabban ügetett utánuk.

Villemo elgondolkozva, nézte a porfelhőt, melyet a lovak kavartak. Az udvar teljesen kiürült, csak ő álldogált még ott, és hites ura, Ulvhedin.

- Gyere kedvesem - karolta át asszonya vállát a lord - hidd el, jó sora lesz kis barátnődnek Tengel mellett. Gyere, no, vagy itt akarod megvárni, míg Yule hava beköszönt? - kérdezte tréfálkozva.

Villemo elmosolyodott, és megrázta a fejét. Aztán belekarolt férjébe, és visszatértek a kastélyba, hogy a viharos ünnepség után a maguk dolgai után lássanak…

Vége