Döntöttél, Villemo?

Villemo szépen mindent átgondolt a kertben sétálgatva, így aztán - mintegy megnyugodva - elindult a könyvtár felé. A kulcs azonban nem volt a szokott helyén. A lány elbizonytalanodott. Bemenjen? Vagy inkább ne zavarja a ház ifjú urát? De a szíve annyira vágyott őt látni - ugyanis Ulvhedin a reggelinél nem tartott velük - hogy végül csak megzörgette a nagy cirádás ajtót. Majd - miután nem hangzott válasz belülről - benyitott a terembe. Ulvhedin az ablak előtt álldogáló karosszékben ült, és tűnődőn nézett maga elé. Nem is hallotta, hogy kopogtatnak, csak az ajtónyitásra nézett fel… És felcsillantak szemei, mikor látta, hogy ki lépi át a könyvesház küszöbét…

- Bocsánat… Nem szeretnélek zavarni, csak valamilyen olvasnivalót keresnék a kora délutáni órákra… - dadogta zavartan, mikor tekintetük találkozott.

Arcából az összes vér kifutott, és Ulvhedinnek úgy tűnt, azonmód elájul a lány, ezért aggódva kérdezte meg:

- Mi a baj kincsem? Oly fehér vagy, mint a meszelt fal…

- Ó nem, semmi bajom - szabadkozott Villemo - csak talán hirtelen tettem meg ezt a sok lépcsőt felfelé… Tudod, a kertből jövök… - mosolygott Ulvhedinre, ám az ifjú arcán látszott, hogy nem nagyon győzte meg a válasz.

Villemo a polcok elé lépett. Nézte, de nem látta a könyveket. Ahogy a címeket figyelte sorban, oly üresnek tűntek. Mintha sose látta volna egyiket sem… Nem is tudta, mit keres, ujjai céltalan matattak. Ulvhedin, látva a lány határozatlanságát, segítőkészen a háta mögé lépett és vállára tette a kezét.

- Segíthetek? Oly tanácstalannak tűnsz…

Villemot, mintha a villám csapta volna meg, tetőtől-talpig beleborzongott a férfi érintésébe. Akadozva válaszolt a lordnak.

- Azt hiszem… Igen. Azt az ellenátkokról szóló könyvet keresem, amit Vinga a minap tanulmányozott. A címe… Azt hiszem talán: "Hogyan védekezzünk a rontások ellen?" Vagy valami hasonló…

Ulvhedin bólintott. S ő is kereséshez látott.

- Tessék, itt van, ez az - emelt le a polcról egy bíborszín kötésű, igen vaskos könyvet - Szép, nagy kötet… Talán el sem bírod egyedül - tette hozzá tréfálkozva, és a lány felé nyújtotta a kötetet, de még nem engedte el… Kezük a borítón egymáshoz simult, ahogy Villemo is megfogta a könyvet, s a lord érezte, hogy a lány keze nagyon hideg.

- Milyen hideg a kezed… Tudsz te ezzel fogni rendesen? Na add csak ide, majd én felmelegítem… - azzal megfogta a lány jégcsap kezeit, s közelebb vonta magához a reszkető hercegnőt.

Villemo egy szót sem tudott szólni, csak nagy szemekkel nézte Ulvhedint, mint aki nem érti a dolgot. Egyszerűen nem bírta elfordítani a tekintetét. Csak nézte a lord különösen fénylő, acélkék szemeit, és úgy érezte, nem ura többé a tetteinek…

Ulvhedin sem bírta már tovább. Elveszett a smaragd szemek varázsos pillantásában, és már ő sem gondolkodott többé… Lehajolt a lányhoz, és ajkait annak bársonyos ajkaira tapasztotta. Villemo meglepetésében, kiejtette a kezéből a könyvet, mely hatalmas puffanással landolt a földön, de ő ezt már nem is vette észre… Karjait a lord nyaka köré kulcsolta, míg az, az ő derekát fogta át, szorosan egymáshoz simultak, s elvesztek egymásban. Egymás érintésében, csókjában, illatában… Hosszú-hosszú percekig csókolták egymást, s eközben Villemo úgy érezte; zuhan, zuhan, valami csodálatos semmibe, és a zuhanásnak nem akar vége szakadni, de nem is akarja, hogy vége legyen…

Nem tiltakozott, mikor Ulvhedin egyszercsak felkapta őt, és a könyvtár egyik rejtekajtaján át odahagyták a helyiséget.

Elindultak felfelé a lépcsőn. Villemonak ismerős volt az irány, de nem mentek végig a folyosón, hanem balra fordultak, majd újabb lépcső következett, fel, egyre csak fel, egyenest a toronyba.

Villemo ekkor tudta meg, hogy szobája közvetlenül Ulvhediné alatt fekszik. Odaérve a férfi - a lányt még mindig a karjában tartva - kinyitotta az ajtót, és egy tágas szoba tárult Villemo szemei elé. A szoba berendezése alig néhány bútordarabból állt, hiszen - a híres kardforgató hírében álló lord - néha itt is gyakorolt. A kevés bútor egyike, egy csodálatos, ébenfából faragott mennyezetes ágy volt, vörös bársonnyal letakarva. Ide tette le kedvesét Ulvhedin, míg ő becsukta az ajtót. A lány minden mozdulatát figyelte. Még mindig bizonytalan volt, de ahogy elnézte a férfit… Egyre határozottabb lett.

- Jól érzem? - kérdezte hosszú hallgatás után Ulvhedin - Döntöttél? Azért jöttél ma délelőtt a könyvesházba, hogy velem találkozz?

- Nem tudtam, hogy odabenn vagy, mikor elindultam. De éreztem, hogy oda kell mennem… Igaz, amikor nem találtam a helyén a kulcsot, egy kicsit elbizonytalanodtam, bemenjek-e vagy ne, de aztán eszembe jutott, hogy eddig még sose haragudtál, ha benyitottam, így gondoltam, majd igyekszem a könyv kiválasztásával… Meg aztán… Nem is reggeliztél velünk… Látni szerettelek volna… - bökte ki végül szemlesütve.

Ulvhedin elmosolyodott.

- Már nem félsz tőlem? - kérdezte - El tudtad fogadni lényem minden részét?

- Egy kicsit… Még tartok tőled - vallotta be remegő hangon a lány - de kész vagyok megtenni, amit kell…

Ulvhedin letérdelt Villemo elé, és kezét, a kezébe vette.

- Ha félsz, nem kell itt maradnod… Elmehetsz szabadon, nem foglak visszatartani. Ahhoz túlságosan is szeretlek, hogy olyasmire kényszerítselek, ami ellen tested-lelked tiltakozik.

- Nem, nem félek… - súgta Villemo - itt akarok maradni… Veled… Csak veled lehet teljes az életem… Mert… Mert szeretlek, Ulvhedin - mondta végül oly halkan, mint ahogy a tündérek suttognak.

Ám a férfi mégis meghallotta. Felragyogott a szeme, s leült Villemo mellé az ágyra és átkarolt a vállát.

- Nem kell félned, szép kedvesem - mondta gyengéden, és maga felé fordította a lány fejét - én mindig melletted leszek, és oltalmazlak minden bajtól… - azzal, mintegy megpecsételve előbbi kijelentését, ismét megcsókolta a lányt, ám, ha lehet, most még szenvedélyesebben, mint az imént, lenn, a könyvesházban. Villemo viszonozta, és aztán már azt sem érzékelte, ahogy puhán hátradőlnek… Csak az édes vágyat érezte, mely elborította minden porcikáját. Hagyta, hogy a férfi irányítsa minden tettét… Érezte, ahogy Ulvhedin a ruháját bontogatja, s erre elpirult. Lehunyt szemmel hagyta, hogy szerelme az alsóruháját is levegye róla, s még csukott szemmel is megérezte, a tüzes pillantást, amivel a lord illette fedetlen testét… Felpillantott, s tekintete találkozott az acélkék szemek tekintetével. Tétován felemelte a kezét, s beletúrt a férfi koromfekete fürtjeibe, s e gyengéd mozdulatra a különös színű szemekben, furcsa tűz lobbant.

Villemo egyre jobban felbátorodott, és most ő kezdett bajlódni kedvese ruhájának gombjaival, és kapcsaival… Amiben Ulvhedin készséggel segített neki. Aztán gyengéden a lány fölé hajolt, végigsimogatta selymes bőrét, elborította csókjaival, s a lányban oly erős, eleddig ismeretlen érzés kezdett bontakozni, hogy elakadt tőle a lélegzete… S mikor Ulvhedin teste reáborult, ő ismét önkéntelenül is behunyta a szemét, így élve át, azt a semmihez sem hasonlítható gyönyörűséget, amelyet egy férfi szerelme jelent.

S mikor magukra ocsúdtak, egy pillanatra belehasított testébe a fájdalom… Kinyitotta a szemét, s látta, hogy szerelme, csuklóját a kezében tartva, szívja a vérét… Nem. Most már nem visszakozhat… De nem is akar. Hiszen döntött. Hagyta, hogy Ulvhedin megtegye, amit kell… Aztán hirtelen elsötétedett előtte minden. Mikor magához tért olyan természetesen itta ki a felé nyújtott kelyhet, mintha csak bor lenne benne. Pedig tudta, hogy nem az…

Egy pillanatig rajongva nézett a fölé hajoló kedvese gyönyörű, most egészen világoskék, szemeibe, de hirtelen iszonyú fájdalom homályosította el látását… Odalra fordulva összegömbölyödött, úgy érezte, teste darabokra szakad a kíntól… Halványan érezte kedvese gyengéd simogatását, aki tehetetlenül nézte vergődését, de nem segíthetett rajta: ha valaki vámpírrá válik ez a kín osztályrészéül, kell, hogy jusson… Szerencsére, nem tart sokáig.

Villemo fájdalmai is lassan véget értek, a gyors zihálásból lassanként egyenletes levegővétel vált, s a lány visszafordulva, kitárulkozott Ulvhedin előtt… A lord, megbabonázva nézte kedvese átváltozását. Ilyet még nem látott… Homokszőke hajából óarany zuhatag vált, bőre, mint a legfehérebb márvány, ajkai, mint az érett meggy… Mint egy angyal. És a szemei… A csodálatos, összehasonlíthatatlan smaragdszemei… Azok is mélyebb zöldek, csillogóbbak lettek, mint eddig, s megjelent bennük valami nem evilági fény… Úgy érezte, nem tud betelni a nézésével. Vággyal telve ölelte magához

- Gyönyörű vagy… Te leszel kastélyom ékköve! Akarod?

Villemo megriadt. Hirtelen eszébe jutott, mit mondott nevelőapja, miután kikosarazta kérőit.

"Rendben van leányom, ha egyik jóravaló ifjú herceg, vagy lovag sem nyerte el a tetszésedet, akkor nincs más hátra, minthogy annak az embernek adjalak, akinek születésedtől fogva szánt megboldogult édesapád. Nem maradhatsz támasz nélkül, és én sem lehetek mindig melletted. Ezenfelül, birodalmunk érdekeit is néznem kell. Egy olyan férfi kell melléd, aki örököseim apja, és legfőbb szövetségesem, neked, pedig hű társad leszen."

Szomorúan nézett kedvesére.

- Ulvhedin - kezdte - hidd el, semmit sem szeretnék jobban, mint melletted lenni, csak… Nem lehet.

- ???

- Kedvesapám, már mielőtt idejöttünk volna, kijelölte számomra, hogy kihez kell hozzámennem. Megígértette velem, hogy összeházasodom a kiválasztottal. Mert… Mert az összes kérőmet kikosaraztam. És most értettem meg, hogy miért… Miattad… Igen, miattad, mert már akkor… - akadt meg hirtelen, majd egy nagy sóhaj után a következőképpen folytatta - de nekem a birodalom érdekeit kell szem előtt tartanom elsősorban. És miután kedvesapámnak nincs fiú örököse, így ezt a feladatot én töltöm be. Nekem kell egy királyt adnom Bergenborgnak, ha kedvesapám úgy dönt, hogy visszavonul az uralkodástól… - Villemo újfent sóhajtott, és nagyon szomorúan elkezdte magára venni ruháit.

Ulvhedin elgondolkozva nézte a lányt.

- Biztos, hogy ezt akarod?

- Nem… De így kell tennem. Megígértem atyámnak. Ő olyan jó volt hozzám. Felnevelt, taníttatott, nem hagyott magamra, mikor árván maradtam. Annyi mindent tett értem, nem lehetek hálátlan… - Villemo szemébe könnyek szöktek - jaj, olyan nehéz ez… Tudnod kell azonban, hogy téged, és csakis téged szeretlek, és nincs nagyobb vágyam, mint hogy a feleséged legyek. De az ígéret, az ígéret.

Ulvhedin lecsókolta a könnyeket szerelme arcáról.

- Ne sírj, szép kedvesem. Megpróbálok beszélni apáddal, elvégre a legjobb barátom. Tudnia kell, hogy mennyire szeretjük egymást, és így hátha letesz esztelen tervéről. Hiszen ő is szeret téged… Nem akarhatja, hogy boldogtalan légy.

Villemo arcán látszott, hogy nem nagyon bízik a vállalkozás sikerében, de nem szólt semmit. Csendben befejezte az öltözködést, egy gyengéd csókot lehelt kedvese ajkára, s visszatért a szobájába.

Vallj színt!

Villemo felemás érzésekkel üldögélt lakosztályában, és megpróbált a hímzésére figyelni, de ez nem igazán sikerült. Boldogan tette hát le a hímző rámát a tűvel együtt, mikor kopogtattak.

- Tessék!

Vinga benyitott, s most nem gyümölccsel megrakott tálcát hozott - mint rendesen - hanem egy hatalmas óntálat, telerakva ínycsiklandozó illatot árasztó fánkokkal. Letette a finom csemegét az asztalra, s fürkészve pillantott Villemora. Azonnal észrevette a változást. Leült hát barátnéja mellé és kedvesen átfogta a vállát.

- Mesélj…

Villemo elpirult.

- Megkérte a kezem…

- De hiszen ez csodálatos! Teljesült, amire vágytál…! Legalább együtt tarthatjuk a lakodalmunkat…

- Igen, tényleg nagyszerű lenne, de én nem mehetek hozzá Ulvhedinhez…

- ???

- Tudod Vinga, drága nevelőapám megígértette velem, hogy az általa kijelölt ifjúhoz kötöm majd az életem, szem előtt tartva ezzel birodalmunk érdekeit. Mert tudod, az eddigi kérőim közül egyik se tetszett igazán… Igaz, megvolt az oka, hogy miért nem…

- Csak nem…

- De igen. Tegnap értettem meg, hogy ez csakis miatta történt így… Szóval, kedvesapámmal alkut kötöttünk, hogy ahhoz megyek nőül, akit ő szánt nekem. Ezért nem lehetek Ulvhedin asszonya.

- De Lord Thorger nyilván nem tudja, hogy te mindenkit Ulvhedin miatt küldtél el…

- Nem tudom… Olyan kilátástalan ez a helyzet… Már arra is gondoltam, hogy megszököm, és zárdába vonulok.

- Megőrültél?! Azonnal a máglyán találnád magad.

- Akkor mi tévő legyek?

- Beszélj apáddal. Ne tégy olyat, amit később megbánhatsz, Villemo! Ulvhedinről álmodozik a környék minden nemes kisasszonya. Ráadásul őt egyik sem érdekli, csak te! Sose búsulj, biztos van megoldás. Inkább egyél egy fánkot! Ilse külön, a te kedvedért sütötte, mert tudja, hogy mennyire szereted.

Villemo hálás volt a figyelemelterelésért, és vett egy süteményt. Várakozása ellenére, a fánkot ugyanolyan ízűnek találta, mint eddig, tehát ez nem változott. Ezután hétköznapi dolgokról beszélgettek, mint Vinga esküvői ruhájáról, és a legfrissebb pletykákról a faluban…

Villemo nem akarta tovább terhelni Vingát a lelki problémájával, de miközben beszélgettek, az agya folyamatosan zakatolt, és azon gondolkodott, mit is tehetne, hogy Ulvhedinnel élhesse le az életét. Végül is arra, döntésre jutott, hogy beszél apjával, és bevallja neki mindazt, ami történt. Mindent, részletesen… Aztán, lesz, ami lesz. Ulvhedin nélkül már nem is érdekli semmi sem.

Ám Vinga tudta jól, mi zajlik kis asszonykája lelkében, hiszen a vámpírok előtt nincsenek titkos gondolatok. Így, mikor Villemo haját fonta be éjszakára, hirtelen gondolt egyet, és lány homlokára tette a kezét. Szemeit becsukta, és csak állt mozdulatlan. Az alant ülő úrnő kicsit meglepődött ezen a gesztuson, de nem, mert megmozdulni, mert tudta, most valami segítséget kap a kis boszorkánytól. Majd hirtelen forróságot érzett, és megjelent előtte nevelőapja emlékképe. Egy szó bontakozott ki tisztán az elméjében: "Beszélj!" Így, mikor Vinga végzett a fonással, Villemo egyszercsak felpattant a helyéről, magára terítette nehéz bársony köntösét, és így szólt Vingához:

- Megyek apámhoz. Nem késlekedek tovább! Bevallok mindent. Aztán… A Régiek óvjanak! - azzal kilépett az ajtón.

Vingát meglepte ez a hirtelen elhatározás, olyannyira, hogy még viszonozni is elfeledte a köszönést. De aztán gondolatban sok sikert kívánt, és örült, hogy hatott az energia, amit átadott.