Tengel szó nélkül az oltárhoz lépett, és felvette az ott fekvő tőrt és megnyitotta vele csuklóján az eret. Aztán bőven csurgatott kiömlő véréből Vinga poharába. A lány megbabonázva nézte a bíbor folyamot, ahogy a rubinszínű bor magába fogadja, s lassan-lassan egyre sötétebbé válik a színe. Majd Tengel a háta mögé lépett, és már csak a két tűhegyes fog marását érezte… És a kimondhatatlan fájdalmat, ami valami különös extázissal párosult, ahogy a lord a vérét szívta. Érezte, hogy elhagyja minden ereje. Meg akart kapaszkodni az asztalban, de már nem sikerült, és aléltan csuklott össze. Majd betakarta a jótékony sötétség.

Amikor magához tért, az ágy függönyét látta maga fölött. Tengel ott feküdt mellette, s mikor látta, hogy a lány mocorogni kezd, fölé hajolt, és odanyújtotta neki a kelyhet, melyben az ő vére volt, a borral keverve. Vinga egy hajtásra kiitta, mert csak most érezte, hogy milyen szomjas. Mosolyogva nézett szerelmére, de ekkor éles fájdalom hasított a testébe. Elejtette a serleget, mert hirtelen fájdalmasan éles lett fény. A fájás végighullámzott a testén, minden porcikáját görcsbe rántva. Összeszorított fogakkal tűrte a kínokat, aztán… Minden elmúlt. A fájdalom megszűnt, s rendíthetetlen nyugalom járta át minden részét. Hatalmas erőt érzett magában, úgy érezte; mindenre képes lesz ezután. Felemelte kezeit, s rácsodálkozott a világra, mely valahogy… megváltozott. Tekintete találkozott Tengel pillantásával. Ekkor vette észre, hogy a férfi mindent levetett magáról, és hogy már rajta sincs semmiféle ruhanemű. De nem takarta el magát szerelme rajongó tekintete elől.

Nem gyötörte szégyenérzet, csak az ébredező, ismeretlen-ismerős vágyat érezte, s mikor Tengel fölé hajolt, a legnagyobb természetességgel nyílt meg előtte, hogy végre megízlelje az eddig csak elképzelt gyönyört. Tengel nem tudott betelni a lánnyal. S mikor egyesültek végre, az maga volt a földi Paradicsom. Tengel a lány szemébe nézve úgy érezte, semmiért sem cserélné el ezt a szelíden csillogó fényt, mely Vinga zafírhoz hasonlatos szemeiben égett. Eper ajkait oly mennyei gyönyörűség volt csókolni, és alabástrom bőréhez képest a legfinomabb selyem is durva darócnak tűnt. Az ősi vér démont teremtett Vingából, s Tengelt megbabonázta ez a démon, és esze ágában sem volt szabadulni a hatása alól. Boldog volt, hogy végre beteljesülhetett szerelmük, és hogy a lány viszontszereti őt. Úgy érezte, mindent elért, amit csak akart. Újra és újra rájuk tört a vágy, nem volt megállás, az újonnan megismert gyönyörűséget újra és újra érezni akarták. A kimerülésig szerették egymást, egészen addig, míg meg nem lepte őket az álom, s egymás karjaiban el nem aludtak.

* * * * * *

Esteledett. Villemo elgondolkodva ült fésülködő asztalkája előtt, s várta, hogy Vinga megérkezzen, hiszen a napi fésülést eddig még sosem halasztották el… Kíváncsi is volt, hogy mi is történt barátnője és a mágus között. Aztán, mint oly sokszor az utóbbi időben, megint Ulvhedinre gondolt. Eltűnődött a tüzes tekinteten, mellyel a Lord nézte őt nem is oly rég, s azon, hogy milyen hatással volt rá az a tekintet. Be kellett vallania magának, hogy már régóta vonzódik a kastély ifjú urához, s ez a vonzalom egyre csak fokozódik… Kopogtatás riasztotta fel gondolataiból.

- Tessék!

- Jó estét úrnőm! - lépett be az ajtón Vinga, kezében egy tál frissen szedett szilvával. Letette a tálat az asztalra, s Villemo mögé állt, hogy kibontsa a haját.

- Jó estét, Vingám! - viszonozta a köszöntést Villemo és elvett egy gyümölcsöt - mesélj, mi történt veled?

- Jaj, drága úrnőm, ha azt szavakba lehetne önteni, amit átéltem! - sóhajtott fel Vinga s gondosan fésülni kezdte a kibontott tincseket - szeret engem… - tette hozzá halkan - megkérte a kezemet… Azt akarja, hogy menjek vele a szülei birtokára. Vége a vándoréletnek, most már szeretne letelepedni valahol.

- S te mit válaszoltál?

- Hogy az Alvilágba is követném… De… Mi lesz veled? Megszakad a szívem, hogy el kell válnunk… - Vinga letette a kefét, s leereszkedett egy székre.

Villemo megfordult, és tüzetesen szemügyre vette Vingát. Azonnal feltűnt neki a változás.

- Vingám… Te valahogy… Megváltoztál… - s elmélázva nézte átváltozott barátnőjét; a selymesen fénylő, fehér bőrt, a vérbő ajkakat, a sűrű, tömött hajat… Majd bizonytalanul bár, de azért megkérdezte:

- Te vámpírrá lettél, igaz? A Lord beavatott…?

- Igen, Villemo - bólintott Vinga és a hangja nagyon komolyan szólt - csak úgy maradhatok vele. S ezért kell búcsút vennünk egymástól, hacsak…

- Hacsak?

- Nos, hacsak nem döntesz te is úgy, hogy aláveted magad a beavatásnak. Már rengeteg mindent tudsz. Készen állsz rá. És a próbát is kiálltad…

- Valóban? Miféle próbát? - csodálkozott Villemo.

- Az állhatatosság próbáját - hangzott a válasz - Ulvhedin elmesélte, hogy már régen ismeritek egymást… S te akkor még csak tizenöt esztendős voltál… Éppen annyi, mint én, amikor Hetta néném elvitt arra a bizonyos összejövetelre.

Villemo megborzongott. Vajon mi a csudát akarhat ez a lány? Érezte, hogy valami nincs rendjén.

- Ulvhedin is türelmes, úrnőm… - folytatta Vinga - de nem várhat az örökkévalóságig… Döntened kellene végre…

- Miről?

- Freya áldjon meg, hát ennyire nem vetted észre, hogy Ulvhedin teljesen odavan érted?! - tört ki Vinga, úrnője értetlenségét látva - azóta érted lángol, mióta megpillantott azon a vásáron. Ő megtett már mindent. Most neked kell lépned. Gondolkozz el azon, hogy miért is kaptad a láncot, és hogy miért oly ragyogó a színe most is…

- Ugyan, Vinga! A kastély ifjú urának figyelmét bizonyára a nálamnál kacérabb hölgyek keltik fel - legyintett Villemo, de a szíve mélyén tudta, hogy ez nem igaz.

- Villemo! Tudom, hogy ezt te sem gondolod komolyan. Nézz a láncodra! Az sosem hazudik. Fogadj el egy tanácsot. Holnap, reggeli után menj le a könyvesházba. Ott nem jár senki, nyugodtan átgondolhatod, mit fogsz tenni. Mert valamit, tenned kell.

Villemo nem szólt semmit, mikor Vinga elhallgatott. Csak a lelkiismerete dolgozott. Vinga jól tudta, mi zajlik úrnője szívében: a vívódás, hogy mit is tegyen? De arcán ebből semmi sem látszott. A leány elgondolkodva nézte Villemot, és arra gondolt, bármennyire is szeretne, most már nem segíthet neki. Ezen az úton egyedül kell végigmennie…

Villemo szó nélkül vette magára hálóruháját és feküdt le az ágyba. Vinga betakargatta, mint gondos édesanya, és gyengéd csókot lehelt a homlokára.

- Aludj jól, én szeretett úrnőm! Remélem, jól döntesz…

Aztán nyílt és záródott az ajtó mögötte, Villemo pedig egyedül maradt gondolataival…

Dilemmák

Nehezen jött a szemére álom. Egyfolytában Vinga szavain töprengett, s bizony be kellett vallania magának, hogy mindenben igaza van. Szereti Ulvhedint, hiszen miatta utasította vissza eddig minden kérőjét, de… Tart is tőle egy kicsit. Fél attól, ami a Lordot körülveszi, a titokzatosság, a mágia, és ami a legjobban aggasztja: az, hogy szerelme vámpír. És hogy a beteljesüléshez, neki is vámpírrá kell válnia. Nem volt teljesen biztos abban, hogy képes lesz-e így dönteni. Ez túlságosan nagy ár… Ekkor azonban megint csak Vinga jutott eszébe. "Hiszen ő is vámpír - tűnődött - és szemmel láthatóan igen jól érzi magát. De vajon mit kell tennem ahhoz, hogy én is vámpír lehessek? Majd holnap megkérdezem Vingát" - döntötte el végül. És aztán… Lesz, ami lesz! Lemegy a könyvesházba. Ezzel az utolsó gondolattal el is aludt.

Ulvhedin is álmatlanul hánykolódott az ágyában. Egyfolytában csak Villemot látta maga előtt, csak rá tudott gondolni. Azon tűnődött, vajon mi lett volna, ha ő is elragadja szerelmét, mint ahogy Tengel is tette. De nem. Ez nem az ő stílusa. Tudta, az ő idejük még nem érkezett el, de talán hamarosan… Azonban a lány még tart tőle. Tart tőle, és mindentől, ami neki viszont az élete. És nem szabad félnie… Így várnia kell addig, míg a lány magától közelít. Ő már mindent megtett, amit csak lehetett. Villemonak éreznie kell, hogy szereti, és hogy mindent feláldozna érte. Sose látott még nála gyönyörűbb lányt. Azok a csillogó smaragdzöld szemek, az, az érzéki, szép vonalú száj… Habaiusnak hála, hogy a múltkor ott, a könyvesházban volt ereje visszafogni magát…

Elképzelte, milyen lett volna megcsókolni, azokat az édes ajkakat, és akaratlanul is beleborzongott. Tudta, akkor már nem lett volna képes megálljt parancsolni magának, és annak beláthatatlan következményei lettek volna…

Nem. Most már Villemoé a döntés joga. Reméli, hogy nem sokáig kell már várnia… Holnap lemegy a könyvesházba, hátha ott találja Villemot, és elbeszélgethetnek. Mindig is meglepte, hogy a lányt milyen komoly gondolatok foglalkoztatják. Holnap talán megoldódik minden. Ulvhedin lehunyta a szemét, s a másnapi tervek átgondolása közben őt is elnyomta az álom…

Vámpírokról - dióhéjban

- Mondd csak Vinga, mit kell tennie az embernek ahhoz, hogy vámpír lehessen? - kérdezte a másnap reggeli fésülködés közben Villemo.

Vinga elmosolyodott. "Lám-lám - gondolta - úrnőm végre elszánta magát a cselekvésre".

- Csak hagyni kell mindent, hogy a maga medrében folyjon - válaszolta - és feltétel nélkül bíznod kell abban, aki beavat.

- De mégis, mit fog tenni?

- Kiszívja a véred egy részét… Amit aztán pótolnod kell az övével. A véretek egyesül, azaz vérszerződést köttök. Ilyen egyszerű.

"Szóval ehhez kell a vérszerződés" - gondolta Villemo.

- És még azért is van szükség arra, hogy igyál a véréből, mert így szívod magadba a halhatatlanság elixírjét.

Villemo csöndben gondolkozott a hallottakon.

- Nagyon fáj? - kérdezte végül.

- Nem kellemes. De a szerelem erőt fog adni, hogy végigcsináld.

- És igaz, hogy utána csak véren fogok élni? Hiszen Ulvhedin is velünk lakomázik, és ma reggel, meg tegnap Tengelt is láttam enni… Vagy akkor most, hogy van ez?

- Vért csak egy évben egyszer, a Nagy Áldozat Ünnepén veszünk magunkhoz. Meg persze, a rítusok alkalmával. Habaiust is vérrel kell megidézni…

- És mit tesztek az áldozatokkal?

- Villemo, mi nem iszunk embervért - mondta komolyan Vinga - Habaius szent állata a kakas. Általában csak állatok vérét vesszük magunkhoz, és azt is csak áldozatkor. Nem vagyunk olyan vérszomjasak, mint ahogy azt a könyvekben írják.

Villemo gondterhelten bólintott. Még mindig nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy helyesen cselekszik, de a szíve mást mondott…

Lementek reggelizni, és ezúttal, Vinga is velük tartott. Azután Villemo sétált egyet a kertben, hogy összeszedje a gondolatait. Ma Vinga is elkísérte volna, hiszen éppen nem akadt semmi dolga, szerelme, Tengel pedig belovagolt a városba, még hajnalban. De Villemo, aki eddig mindig örült, kis társalkodónője társaságának, ma inkább egyedül kívánt sétálni, hogy magába nézhessen kicsit. Vinga örült ennek, bár egy kicsit egyedül érezte így magát, no de nem olyan fából faragták, aki nekiáll búslakodni. Inkább lement a konyhába, hogy segítsen Ilsének a fánksütésben.

S miközben szakavatott mozdulatokkal nyújtotta a tésztát, és dobálta bele a forró zsírba, titkon azon izgult, hogy végre Villemo is megtalálja a boldogságot…