A tiltott tudomány megismerése

Teltek-múltak a hetek. Villemo és Vinga minden percüket együtt töltötték - már amikor Vingának nem kellett a konyhán vagy máshol segédkeznie - s az úrnő lassanként egészen otthon éreztem magát a kastélyban. Bár a ház urához fűződő érzelmei még nem látszódtak tisztázódni, Villemo úgy döntött, egyelőre nem foglalkozik ezzel. Ehelyett inkább Vingára figyelt és tanult; mert  kis boszorkány-növendék éjszakánként tiltott dolgokat mutogatott úrnőjének: felvonultatta mindazt a tudományt, amelyet a Lordtól tanult, s kiegészítette az azóta elsajátított praktikákkal. Nagyon boldog volt, hogy Villemoban végre igazi rokonlélekre talált, mert gondolkodása és érdeklődése is hasonló volt az övéhez. Megérezte benne a rejtett képességet és tehetséget az efféle dolgok iránt, másrészt örült, hogy okíthatja kis asszonyát és így is közelebb kerülhetnek egymáshoz. És Vinga még valamit érzett: azt, hogy Villemot még más is motiválja a tanulásban: nevezetesen a ház urához fűződő szerelme. Mert ez már az volt, szerelem; csak Villemo még nem merte bevallani magának. Hogy is merte volna, hiszen félt nevelőapja, Thorger haragjától. Mert Villemo apja tiltása ellenére szeretett bele az ifjú titánba. Ugyanis mielőtt elindultak volna Asker városába, abban állapodtak meg, hogy - miután Villemo minden kérőjét kiskosarazta - teljesen aláveti magát nevelőapja akaratának, és az általa kiszemelt férfiúhoz megy feleségül, szem előtt tartva ezzel Bergenborg érdekeit. Nos egy szó, mint száz, kis hősnőnket a szerelem vitte rá a titkos útra mely a halhatatlanok birodalmába vezet, és ennek kapuját Vinga nyitotta meg előtte az okkult tanok elsajátíttatásával.

És valljuk be, bizony Villemo úgy szívta magába az új ismereteket, mint szivacs a vizet. Rengeteget tanult, szinte már megszállottan. Egy estén, mikor éppen ezekkel a tanokkal foglalatoskodtak, megkérdezte Vingát:

- Most már te is tarthatnál egy ilyen, hogy is mondjam, rítust igaz? Hiszen annyi mindent tudsz…

- Az igazság az, hogy korántsem annyit, mint szeretnék… - hangzott Vinga válasza - s a másik, hogy asszonyok nem lehetnek az összejövetelek vezetői.

- Miért nem?

- Nem is tudom… Talán a férfiaknak nagyobb a tekintélyük a "Barátságos" előtt… Végül is ők kötik meg a paktumot mindig. Soha nem hallottam, hogy Habaius asszonnyal szövetkezett volna. És nekünk kockázatosabb, hiszen tudod, hová jutna egy magamfajta lány, ha kiderülne, mivel is foglalkozik…

- Ez rendben van - bólogatott Villemo - Na, de hogy nem tudsz eleget?!

- A tudásom csak akkor lesz teljes, ha a nagy varázskönyvek igéit is mind tudni fogom. De ez bajosan sikerülhet, ugyanis nem tudom őket elolvasni - magyarázta Vinga kissé szomorúan.

- Én megtaníthatlak - ajánlotta fel Villemo.

A lány szeme felcsillant.

- Komolyan? Megtennéd?

- Miért ne? Te is tanítasz engem, én miért ne oszthatnám meg veled, amit tudok… - így Villemo.

- Hogyan tanultad meg? Manapság nincs szokásban, hogy egy asszony ismerje a betűket…

- A nagybátyám fordított ilyen nagy gondot a taníttatásomra. Neki köszönhetem.

- A nagybátyád? Hát Thorger király nem az apád?

- Nem. Ő apám fivére. Édesapám nagyon régen meghalt, még egész kisleány voltam akkor. Édesanyámmal együtt, agyonsújtotta egy villám.

Vinga együttérzően simogatta meg Villemo haját.

- Sajnálom. Ne haragudj, hogy szóba hoztam…

- Ugyan. Régen volt, s akkor még nem is voltam igazán tudatában annak, hogy mi is történt. Igazából, Thorgert tisztelem apámként, hiszen kicsi koromtól fogva ő nevel. De térjünk vissza a tanuláshoz! Nos, én szívesen megtanítalak írni-olvasni, de ahhoz könyvek kellenek, pergamen és lúdtoll… És persze, tinta.

- Mindezt megtalálod a könyvesházban - jelentette ki Vinga - de sajnos nem olyan egyszerű ám oda a bemenet! Ugyanis gazdám oda vonul vissza a világ elől, és olyankor nem tanácsos zavarni. A személyzet nem is teheti be oda a lábát. Kivéve engem, mivel én takarítok ott, de hogy a vendégekkel mi a helyzet… Bár… Szerintem téged beengedne. Kérj tőle engedélyt, hogy bemehessünk. Mert engedély nélkül… Hát…

- Inkább ne próbáljuk meg, igaz? - kérdezte elgondolkodva Villemo.

Vinga nem válaszolt, csak kérdőn fürkészte úrnője arcát, ő pedig felállt, s kinyitotta az ablakot.

- Rendben van - fordult vissza a lányhoz - holnap első dolgom lesz megkérni a ház urát, hogy bemehessünk a könyvtárba. Ha sikerül, akár már este megtarthatjuk az első órát…

- Ó, az remek lenne! - kiáltott fel Vinga lelkesen.

- Nos, remélem, engedélyezi az úr… - mélázott el egy pillanatra Ulvhedlinre gondolva Villemo, de gyorsan vissza is tért a fantáziálásból - most már azonban feküdjünk le, későre jár. Jó éjt, Vingám!

- Jó éjt, Villemo kisasszony! - búcsúzott el a kis szolgálólány is, s lesietett a lépcsőn a maga szobájába, és azzal a boldog gondolattal bújt ágyba, hogy végre talán sikerül megvalósítania régóta dédelgetett álmát…

Könyvtárlátogatás, engedély és tanulmányok

Másnap Villemo reggeli után elindult, hogy megkeresse Ulvhedint, aki - kivételesen - nem tartott velük, ki tudja miért. Ahogy sétálgatott a várban, az alagsorban egy csodálatosan faragott ajtóra bukkant.

"Talán ez lehet a könyvesház" - gondolta, de nem bizonyosodhatott meg felőle, mert az ajtó zárva volt. Így hát tovább lépdelt. Ám Ulvhedint, mintha a föld nyelte volna el, nem találta sehol. Sem a kertben, sem a Díszteremben - néha itt gyakorolta ugyanis az éppen divatos vívóstílusokat - sem a kastély egyéb helyiségeiben. Végül - kissé elfáradva, hiszen a kastély minden zugát bejárta már - újra visszaérkezett a fafaragásokkal díszített ajtóhoz. Amikor elment mellette, szomorúan éppen arra gondolt, hogy még a lánca sem volt most segítségére, mert nem találta Ulvhedint… S ekkor hirtelen a hatalmas ajtó kinyílt, és kilépett rajta a keresett személy… Villemo egy pillanatra zavarba jött, mint mindig, ha Ulvhedin közelében volt, de aztán legyőzte zavarodottságát, és megszólította az ifjú harcost:

- Hmm… Volna rám egy kis időd? Kérdezni, egészen pontosan, kérni szeretnék tőled valamit.

- Csak tessék - mosolyodott el Ulvhedin, aki rögvest elfeledte rosszkedvét, ahogy a lányra esett a pillantása.

- Úgy hallottam Vingától, hogy tekintélyes mennyiségű könyv található könyvtáradban… Éppen úgy, mint nálunk. És arra gondoltam - persze, csak ha nem lenne ellenedre - hogy néha-néha esetleg bemehessek olvasgatni kicsit… Nagyon boldoggá tennél vele.

- Gyönyörű madaram, neked mindent! - kiáltott fel Ulvhedin, nem titkolt szenvedéllyel a hangjában - ha úgy kívánod, be is mehetünk. Itt állunk előtte…

- Nos… Szívesen megnézném… De biztosan más dolgod van… Talán majd legközelebb - mosolyodott el Villemo, és Ulvhedin úgy érezte, mindent megtenne ezért a mosolyért.

- Nem - tárta ki az ajtót az ifjú mágus a lány előtt - bármi is a dolgom, megvár. Most a te kívánságod a legfontosabb.

Villemo belépett hát, és ámultan nézett körbe. A falakon mindenütt hatalmas, mennyezetig érő polcok függeszkedtek, s minden polcon takaros sorrendben sorakoztak a könyvek. Első pillantásra fel sem lehetett mérni, a hihetetlen könyvsokaságot.

- Bevallom, titkon már vártam az alkalmat, hogy megmutathassam neked egyedülálló gyűjteményemet. Atyádtól úgy hallottam, igen kedveled a könyveket…

- Igen. Nagyon szeretek olvasni. A könyvek egy másik világot nyitnak meg az ember előtt. De úgy vélem, nálad bizonyára olyan könyvekre is lelek majd, melyek kedvesapám könyvtárából hiányoznak…

- Bizony, akad köztük jó néhány ritkaság… Nézd csak ezt - vett le az egyik polcról egy vaskos, éjsötét bársonyba kötött könyvet a ház ura - ebből csak három van mindössze a világon, s úgy tartják, az egyik példány rajzait maga Lucifer készítette…

Villemo érdeklődve tekintett az írásműre. Belelapozott, de számára értehetetlen jelekkel és szimbólumokkal volt tele, a szöveg pedig homályos utalásokat tartalmazott a megnyíló kilencedik kapuról és Lucifer eljöveteléről. Becsukta hát, s másikat keresett, melynek már a címe is ígéretes volt: "Praktikák és átkok, avagy hogyan győzzük le ellenségeinket?" Ez érdekesebbnek tűnt, s ahogy lapozgatta, igazat kellett adnia Vingának, hogy ezeket meg kell tanulni, ha igazi boszorkány akar lenni valaki.

- Menj csak nyugodtan, ha másfelé van dolgod - nézett fel a lány egy pillanattal később, s meglepődött, mert Ulvhedin ott állt közvetlenül előtte. Ez a közelség olyannyira zavarba hozta, hogy majdnem leejtette a könyvet.

- De hiszen te remegsz - nézett aggódva a lányra Ulvhedin - fázol? - kérdezte, s a lány vállára téve a kezét, kissé még közelebb húzta magához.

- Ami azt illeti… Egy kissé bizony hűs van itt… - fészkelődött Villemo, aki mindenáron távolabb szeretett volna húzódni, de Ulvhedin nem engedte, s a következő pillanatban magához ölelte a remegő lányt.

Villemo ettől csak még jobban zavarba jött, és igyekezett szabadulni minél hamarabb. De erre a ficánkolásra nem is volt szükség… Ugyanis Ulvhedin egy minutummal később elengedte őt.  Túlságosan is hatással volt rá a lány. Tudta, ha nem engedi el most, a következő percben olyan tettre ragadtatta volna magát, aminek még nem jött el az ideje. Megkísérelte hát, az eredeti mederbe visszaterelni a beszélgetést.

- Csak azt szeretted volna kérni tőlem, hogy néha bejöhess ide? Nem hiszem…

- Valóban, nem csak ezt - mosolygott Villemo, s igyekezett leplezni megkönnyebbülését - Vingát szeretném megtanítani írni és olvasni. Elárulta nekem, hogy ez a leghőbb vágya, és én is úgy látom, hogy volna értelme, mert nagyon kíváncsi, és lelkes.

- Igaz, igaz - bólogatott Ulvhedin - mióta mondtam neki, hogy tudásához csak a könyvek ismerete hiányzik, egyfolytában azon töri a fejét, hogyan is tehetne szert ezen tudományokra. Én sajnos nem taníthattam meg, hiszen tudod, így is visszahallottam már, milyen különleges figyelemben részesítem a kis cselédlányt… De te, Villemo, nagyon boldoggá teszed majd, ha teljesíted a kívánságát. Rendben van! De egy valamit tudnod kell, szép hölgy: ez a hely arra szolgál, hogy engem elzárjon a külvilágtól, mikor arra van szükségem. Ha nagy gondok nyomasztanak, vagy egyszerűen szeretnék egy kicsit egyedül lenni, ide vonulok vissza, s olyankor nem szeretem, ha zargatnak… Bár… - nézett a lányra szerelmesen - veled szívesen megosztanám minden időmet…

- Értem. De honnan fogom tudni, hogy épp idebent vagy-e? - Villemo úgy döntött, figyelmen kívül hagyja Ulvhedin utolsó mondatát.

- Ez a szoba mindig zárva van. A kulcsot a folyosó végén álló komód legfelső kis fiókjában tárolom. Ha nincs ott…

Villemo mosolyogva bólintott.

- Ne is folytasd, mindent tudok! És mindent köszönök! Most mennem kell, remélem az ebédnél találkozunk! - azzal szaladt Vingához a jó hírrel.

Ulvhedin egyedül maradt gondolataival. Eszébe villant, amikor magához húzta a lányt. Valami a kezébe került. Villemo keszkenője… Egy csipkés szegélyű, hófehér, piciny kis kendő, közepén az "VFL" monogrammal, mely betűk egybefonódva vették körbe a kendő közepén díszelgő kis fehér rózsát. Ulvhedin boldogan nézte zsákmányát, és szemében különös fény csillant. "Ugye megbocsátod, kedves - gondolta, és csókjával illette a kendőcskét. Majd ruhájának zsebébe helyezte, a szíve fölé.

Nahát, valóban rá tudtad venni? - csodálkozott Vinga - valóban szerethet téged, kisasszonyom… Eddig még senkinek sem engedte meg, hogy átlépje a könyvesház küszöbét - magyarázta, miközben a könyvtárba igyekeztek Villemoval. Úrnője azonban nem óhajtott részletekkel szolgálni, hogy hogyan is sikerült ez, így hát Vinga csak saját fantáziájára hagyatkozhatott e téren. Aztán már nem kalandozhattak el semerre a gondolatai, mert Villemo szigorúan belekezdett a tanításba. Pergament terített elé, lúdtollat adott a kezébe, s útmutatása szerint, Vinga leírta élete első betűjét…

Gyorsan haladtak a tanulással. Vinga mindenre figyelt, minden részletet megjegyzett, ahogyan eddig is tette. Hamarosan a legnehezebb szöveg olvasása sem jelentett számára gondot, s előrehaladott lépéseket tett az írás terén is. Rövidesen le tudta írni a nevét, aztán az egyszerűbb mondatok következtek, s a sort végül egy egész szöveg illetve szövegrészlet zárta. Nehéz, és fáradságos munka volt ugyan, de megérte. Mire a tanulás végére értek, Vinga az összes varázskönyv igéit kívülről fújta, valamint néhány neki tetsző könyvet is elolvasott ekkorra már. Attól kezdve, együtt jártak le a könyvesházba olvasgatni, és Vinga éjjeliszekrényén attól kezdve mindig pihent egy könyv, amit elalvás előtt böngészett.

Régen látott ismerős

Izgatott várakozás szele lengte be a kastélyt. Nem lehetett tudni, kire, vagy mire várnak, de Villemonak is feltűnt a megváltozott légkör, hát még Vingának! "Valami történni fog!" - mondogatta mindig úrnőjének, ha erről beszélgettek. Hangjából feszültség és nyugtalanság áradt, amivel Villemo nem tudott mit kezdeni, de az érzés szép lassan átragadt rá is. Háborútól félvén, mindennap faggatta kedvesapját, Thorgert, hogy állnak a stratégia megbeszélésével, ha erről tanácskoznak, de nevelőapja mindig megnyugtatta, hogy nincs oka az aggodalomra, mert egyelőre nincs hír; sem szervezkedésről, sem támadásról. Ám Villemo látta, hogy időnként milyen gondterhelten beszélgetnek Ulvhedinnel, s valami készülő haditervet sejtett…

Egy estén, Villemo éppen a fogadószoba előtt haladt el, mikor különös mondatokat hallott a félig nyitva hagyott ajtón keresztül:

- … ma éjjel érkezik… Lóháton, vándornak álcázva. Hidd el, Thorger, ez a legbiztonságosabb időszak.

- Elhiszem, de még emlékszem a múltkori próbálkozásotokra… Valaki elárulta a rejtekhelyet, s majdnem későn érkeztünk… Igaz, a szentélyt lerombolták, de legalább ő megmenekülhetett… Én csak annyit mondok, vigyázzunk.

- Igazad van, de… - Ulvhedin egy pillanatra elhallgatott, s figyelt. Aztán az ajtóhoz lépett és kitárta - gyere csak be, kincsem! - invitálta az iruló-piruló leányzót.

- Éppen erre jártam, és csak egy pillanatra álltam meg - próbálta kimagyarázni magát a kínos helyzetből Villemo - én nem akartam hallgatózni, de… Folyton titkolóztok! - makacsolta meg magát végül, s magyarázkodásából próbált valami számonkérés-félét kovácsolni. Ám ettől a hirtelen határozottságtól meg is ijedt rögtön. És ahogy Ulvhedin a szemébe nézett… El is szégyellte magát.

- Ejnye, leányom, nem illik ilyet tenni - feddte meg lányát Thorger - hát ennyire nem bízol agg atyádban? Nem megmondtam, hogy nincs közvetlen veszély?!

- Hagyd csak - intette le Ulvhedin a királyt - már úgysem tudtuk volna sokáig eltitkolni előtte… Mennyit hallottál szépségem? - kérdezte most Villemot.

Ő elmesélte, amit hallott.

- S tudod, kiről van szó?

A lány megrázta a fejét.

- Rendünk főmágusáról, Lord Tengelről. Ma éjjel érkezik, hogy végre megtarthassuk azt a rítust, melytől birodalmam és a tiétek léte is függ. Mert igen, helyes a megérzésed, nagy veszély fenyeget bennünket… A gaz Erling, apád ellenségével, Whortonnal szövetkezve, most az én birtokaim ellen tör. S ha engem elsöpörtek, következik atyád birodalma. De megakadályozzuk, ha addig élünk is! Ezért kértem a Lord segítségét. Az én mágiám és atyádé összevetve, sem elég ahhoz, amire készülünk…

Villemo lopva megérintette láncát, s jóleső nyugalom szállta meg. Mintha egy védőpajzs venné körül… Tudta, érezte, nem lesz baj. Nem láthatta, hogy nyakában az ékszer fémszíne, most ragyogó ezüstté változott. "Most legalább megismerhetem azt a híres Lord Tengelt - gondolta - már alig várom!"

"Milyen jó, hogy nem félsz már életem - gondolta Ulvhedin, miközben gyengéden nézte Villemot, és örült, hogy a lány reagál a tőle származó energiára - hiszen a te félelmed fogytával kerülünk egyre közelebb egymáshoz!"

Ebben a pillanatban a fáklyák fénye megremegett a falakon, s kintről mintha lódobogás hallanék… "Itt van!" - gondolta Villemo, s minden idegszálát megfeszítve figyelt. Néhány pillanat múlva egy magas, fekete csuklyás alak lépett a szobába, vállán egy holló pihent csendesen. Miután belépett, becsukta maga mögött az ajtót, csuklyáját hátravetette, és odalépett melléjük. A madár elröppent a válláról, s az egyik fáklyatartó állványra telepedett.

- A Régiek óvják léptedet! - üdvözölte Ulvhedin a jövevényt, s megölelte, majd bemutatta az elfogódottan álldogáló leánynak:

- Villemo Freya kisasszony, ő Lord Tengel, rendünk vezető mágusa. Ő pedig - mutatott a leányra - Villemo Freya ap Lindberg hercegnő, Thorger barátom nevelt leánya.

- Nagyon örülök - hajolt meg a Lord, Villemo előtt, aki mélyen bókolt. Mikor felegyenesedett, a szeme sarkából jól megnézte a mágust. Délceg termete, sötét szemei, finom modora, valamint a belőle áradó titokzatosság megnyerték a tetszését.

"Ő lenne hát, Vingám szívszerelme? Istenemre! Micsoda férfi! Megértem Vingát, hogy azonnal rabul ejtették e sötét, titokzatos szemek a szívét… Ha nem szeretném Ulvhedint minden bizonnyal én is…" Hirtelen rádöbbent, mit is gondolt. "Ha nem szeretném Ulvhedint? - kérdezte újfent magában - ezek szerint… Szeretem?" Nem akart most ezekkel a gondolatokkal foglalkozni.

Inkább, csendesen elköszönt, s visszaindult a szobájába. Aztán eszébe jutott, hogy hátha még ott találja Vingát… És futni kezdett…

Szerencséje volt. Vinga éppen az ágyát bontotta el, s közben halkan dúdolt magában.

- Vinga! Tudod, ki van itt?! - kiáltott rá kis komornájára a kisasszony, miközben lerogyott a megvetett ágyra, s zihálva a szívére szorította  a kezét. Kissé kimerítette a futás..

- Tudom - bólintott a lány, és megérintette a láncot a nyakában - érzem… Megsúgta nekem… Mindig megérzem, ha eljön… - Villemo ekkor vette észre, hogy Vinga láncának színe megváltozott.

- Milyen szép a láncod! Gyönyörű, ahogy csillog! - ámuldozott.

- A tiéd is olyan.. Nézd meg a tükörben! De honnan tudod, hogy itt van? - kérdezte a hangjában némi éllel Vinga.

- Ó… Hát véletlenül kihallgattam, amint Ulvhedin és kedvesapám éppen róla, meg valami támadásról beszélgettek… Aztán rajtakaptak, amint ott hallgatózom. Míg faggattak, hogy mennyit hallottam, megérkezett. Hanem Vingám, csuda egy ízlésed van! Igazán jól mutathattok együtt…

- Lehet, hogy lesz alkalmad minket együtt látni - jegyezte meg Vinga.

Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón. Villemo kinyitotta és meglepődött, ugyanis Tengel és kedvesapja társaságában, Ulvhedin állt előtte.

- Vinga - mondta  a lányra nézve - Itt az idő. Menjetek, készítsetek elő mindent.

Vinga nem kérdezett semmit, Tengel mellé lépett, s Thorgerrel együtt távoztak. Ulvhedin ekkor közelebb lépett Villemohoz, és kezét a lány vállára tette.

- Kedvesem - kérdezte lágyan - elég erősnek érzed már magad ahhoz, hogy részt vegyél egy újabb rítuson? Szeretném, ha most eljönnél velem. Nagy szükségem lenne a jelenlétedre.

Villemo nem tudott határozott választ adni a kérdésre. Egy pillanatra elgondolkodott, majd így szólt:

- Hát, ha ezzel a segítségedre lehetek és ez neked örömet okoz…

- Nagyon boldoggá tennél vele. Ha a közelembe tudhatlak, olyan erősnek érzem magam, hogy egyedül is nekimennék egy egész hadseregnek!

Villemo elmosolyodott erre, de nem szólt semmit, csak Ulvhedin kék szemeibe nézett. A férfi úgy érezte, a fenti vallomással eleget mondott a lánynak, félt, hogy ha többet is mondana, akkor már nem tudná megállni, hogy meg ne érintse és… Így hát mondandója végeztével, sarkon fordult, s lesietett a lépcsőn, de megnyugtató volt a tudat, hogy választottja árnyékként követi.

Éjféli szertartás

Tengel és Vinga ezalatt a rítushoz szükséges eszközöket készítette elő. Amint kész lettek, átsétáltak a rejtekkapuhoz, és várták a többieket. Tengel eltűnődve nézte Vingát. Milyen gyönyörű hajadon vált belőle! Vajon megbocsát-e neki valaha? Vagy mindent elvesztett, mert túl keményen akarta büntetni magát?

Végül a lány törte meg a csendet:

- Hát mégis eljöttél… Pedig azt mondtad, már nem jössz többé…

- Jönnöm kellett. A barátság szava hívott…

- Valóban? Csak ezért jöttél?

Tengel hosszan hallgatott erre. Nézte a lányt, és úgy érezte, többé nem titkolhatja el előle az igazat.

- Nem - mondta végül - én itt félbehagytam valamit, és most eltökélt szándékom, hogy befejezem.

Vinga szemei fényesek lettek erre a szóra.

- Jó újra látni téged, semmit sem változtál - mondta sokára - ugyanolyan vagy, mint ahogy az emlékeimben éltél.

- Te viszont nagyon is sokat változtál… Gyönyörű lettél! Sokkal szebb vagy, mint ahogy az álmaimból emlékszem rád.

Vinga elpirult e bók hallatán, de Tengel - mintha megbánta volna, hogy ily szabadjára engedte gondolatait, s ennek hangot is adott - más témára terelte a beszélgetést.

- Vajon mivel babonázta meg ez a törékeny virágszál Ulvhedint? Tudod, még sosem láttam ilyennek. Egyszerre boldog és nyugtalan. Mintha attól félne, hogy választottja nem fogadja el olyannak, amilyen.

- Nem hiszem, hogy erről volna szó - mondta tűnődve Vinga - bár Villemo furcsán van ezekkel a mi dolgainkkal: egyszerre érdeklődik, és riadozik tőlük.

- Akkor hogy sikerült Ulvhedinnek beavatnia őt? Láttam a láncot a nyakában…

- Azt hiszem, hasonló beavatásban részesülhetett, mint én. Egyébként, nagyon erényes lány… Néha csodálkozom azon, hogy mennyire tartja magát, mert ahogy Ulvhedin úr időnként ránéz… Más lány boldogan a karjaiba vetné magát, de Villemo kisasszony… Mintha nem is látná. Pedig biztos vagyok benne, hogy hatással van rá. Egyszóval; vigyáz a becsületére.

- Ami azt illeti, te sem vagy alábbvaló nála… Hiszen te is megőrizted az erényedet, neked sem kellett más…

- Ezt… Honnan tudod?

- Mágus lennék… És mindenről tudok, ami érdekel. Nem marad előttem rejtve semmi. Azt is tudtam, hogy még dolgom lesz itt.

Vinga nyelt egyet. Érezte, hogy a Lord most rá gondolt. Valamit válaszolni akart még, de ebben a pillanatban feltűnt Thorger és Ulvhedin, aki Villemo kezét fogta. Minden készen állt, hogy elvégezhessék a szertartást. Habaius, és a Régiek oltalmát kérve, egyenként kiléptek a rejtekkapun, s elindultak a kastélyt környező erdő irányába.

Misztikus hangulatú éjszaka fogadta a kastély titkos kapuján kilépőket. Vinga suttogva jegyezte meg a kis úrnőnek, hogy az ilyen éjjelek valók igazán a varázslásra.

Hosszan, hosszan mentek. Villemo már nem is gondolkodott azon, mennyi idő telhetett el azóta, hogy elhagyták a várat. Egyszercsak egy sűrű, titokzatos rengeteg sötétlett előttük. Beléptek… S a fák oltalmában, egy kis ösvényen, mely Vingának oly ismerős volt, csak úgy, mint az erdő, egy kis kerek tisztásra érkeztek. A tisztás közepén hatalmas, ovális alakú áldozókő feküdt. Az idő vasfoga már igen rég megrágta, de oldalán a bevésések érintetlenek maradtak, mintha a mágia, melyet belevéstek, ellenállt volna az időnek.

- Oly ismerős ez a hely… - suttogta Vinga, Villemonak - ha emlékeim nem csalnak, ide hozott magával Hetta néném egykoron.

Villemo csak bólogatott erre, megszólalni nem tudott, annyira szavát vette a sok új és titokkal teli esemény. Ulvhedin tanácsára a tisztást körülvevő fák egyike alá húzódott, s tisztes távolból szemlélte az éjszaka további eseményeit. Tengel kibontotta a batyut, amit eddig a vállán vitt, s ismerős eszközök kerültek elő belőle: a két kehely, a tőr, s különböző füvek, valamint egy üvegcsében bíbor folyadék - talán bor.

Tengel mindezeket elrendezte az oltáron, s Vinga nagy gonddal segített neki. Kiválogatták a füveket, s a fekete színű kelyhet színültig töltötték a vörös itallal, aztán Vinga beleszórta a kiválasztott növényeket. Tengel a két kehely elé fektette a tőrt, majd intett, hogy kezdhetik. Erre a jelre, Ulvhedin és Thorger is az oltárhoz járult, s odaálltak a két széléhez. Mikor Tengel intett, levegőbe emelt karddal hívták Kelet és Nyugat szellemeit. Ezután Vinga következett, aki varázspálcájával tisztelegve, Dél szellemét hívta, majd Tengel is csatlakozott, Észak szellemét idézve meg. Hirtelen hatalmas szélvihar kerekedett, ahogy a szólított elementálok sorra megjelentek, s elfoglalták helyüket az oltár négy oldalánál.

Ezután Tengel belekortyolt a bíboritalba, és lassan, áhítattal nyelte le. Ezután… Idegen szavak hagyták el ajkait:

- Veni Domine Tenebrarum, veni Domine Nocturnum…

Villemo tágra nyílt szemekkel, reszketve figyelte mi történik. Ahogy a kezdő sorok elhangzottak, hirtelen sötétség támadt, még a Hold sem világolt. Aztán, kísérteties kékes-fehéres fényben, szürkés-fehér köd gomolygott a tisztás felett, melyből egyszercsak kirajzolódott Habaius, minden szellemek atyjának alakja. Tengel szólt hozzá, a szellem meghallgatta, s válaszolt a feltett kérdésekre. Hogy miről szólt a párbeszéd, azt Villemo csak sejtette, nem értette, lévén számára ismeretlen nyelven folyt a társalgás. De azt látta, hogy Ulvhedin és Thorger szemében harci tűz lobog, s Tengellel egyetemben égnek emelik kardjukat. Mintha összecsattant volna a három acél… Hirtelen tűzcsóva csapott ki mindegyik szablya hegyéből, s fent a magasban, egy pontban találkozott, nappali fénybe borítva a környéket egy pillanatra. Aztán kialudt a tűz, s a fénnyel együtt a "Barátságos" is eltűnt, de a kő körül, még mindig ott vibrált a belőle kiáramlott energia. A férfiak sorra ittak az áldozati italból, majd Vinga is kortyolt belőle. A szertartás révületéből megtérve, Ulvhedin első gondolata Villemo volt, aki bizonyára már halálra rémülve álldogálhat a nagy fa alatt, hová éppen az ő tanácsára húzódott. Átöntött hát a maradék italból egy keveset a másik kehelybe, s valami port szórva bele, odavitte a kíváncsian szemlélődő, ám rémült szemű leánynak. Mikor megszólalt, hangja oly másnak tűnt, és Villemo számára még félelmetesebbé tette az éjszakát:

- Nos, nagyon félelmes volt? - kérdezte részvéttel, látva Villemo arcán a rosszul palástolt félelmet.

- Neeem… - rázta a fejét a lány, bár hangja megremegett - csak szokatlan. Még nagyon idegen ez számomra.

- Kedvesem… Idd ezt meg, hogy könnyebb legyen elfogadnod a látottakat - azzal a lány kezébe adta a kehlyet.

Villemo egy hajtásra kiitta. Majd a serleg kiesett a kezéből, ő maga pedig öntudatlanul ájult bele Ulvhedin karjaiba, aki felfogta estében. Minden elsötétült körülötte.

* * * * * *

 Arra ébredt, hogy hasogat a feje, s hogy a Nap betűz az ablakon. Első tekintete az ágya mellett üldögélő Vingára esett.

- Jó reggelt, kisasszonyom! - köszöntötte kis társalkodónője - Hála az isteneknek, hogy magadhoz tértél! Jól érzed magad?

- Jó reggelt, Vingám! Egy kissé fáj a fejem, de azért jól vagyok, köszönöm. Mi történt velem? - tapogatta meg álmosan, zakatoló homlokát, talán, hogy zavart gondolatait egy kicsit összerendezze.

- Ulvhedin úr bódító italt itatott veled, hogy nyugodtan át tudd aludni az éjszakát. Meg azért is, hogy te is részese legyél a tegnapi rítusnak. Nagyon ragaszkodott hozzá.

- Mondd csak Vinga, te értettél valamit a tegnap zajlott eseményekből? - kérdezte Villemo, mert roppant kíváncsi volt, min is vett részt.

- Nem vagyok teljesen bizonyos benne - mondta tűnődve Vinga - de amennyit tudok az ősi nyelven, arra gondolok, hogy a Lordok Habaius segítségét kérték, hogy győzedelmeskedhessenek a küszöbönálló háborúban…

Villemo elsápadt.

- Hát mégis igazat szólt Ulvhedin - mondta halkan.

- Ám lehet, hogy már nem kell félnünk, mert megoldódott a probléma. Tengel nagyon elégedett volt a tegnapi rítussal. Lehet, hogy maga Habaius és serege szállnak szembe a betolakodókkal. Mindenesetre én nem kaptam utasítást arra, hogy készüljek. Tudod, a rend tagjai háború esetén…

De Villemo nem nagyon figyelt most Vinga magyarázatára, ami kis komornáját igen meglepte. Ilyen még sohasem fordult elől. Úrnője ábrándos tekintettel nézett ki az ablakon.

- Elájultam, azt mondod? - vágott hirtelen Vinga szavába - s hogy kerültem haza?

- Lord Ulvhedin - felelte komolyan Vinga - hozott haza. Nagyon a szívén viseli a nyugalmadat és az egészségedet. Szerintem ő téged…

Ám Villemo ezúttal sem hallgatta végig az okfejtést. Ránézett Vingára és elmosolyodott.

- Milyen szerencsés vagy Vingám, hogy egy ilyen csodálatos férfi szerelmét mondhatod a magadénak, mint amilyen Lord Tengel! Néztelek benneteket tegnap. Tökéletesen összeilletek, szerintem. Ő bevallotta, már neked?

- Nem - hajtotta le a fejét Vinga - csak a lánc súgta meg, hogy mit érez irántam. De biztos vagyok benne, hogy hamarosan színt vall. Már letelt a várakozási idő…

Villemo bólintott. Felkelt az ágyból és az ablakhoz lépett. Gondolatai Lord Ulvhedinnél időztek. Arra gondolt, hogy Ulvhedin még mindig viseli az amulettet, amit akkor adott neki, mikor nevelőapjával együtt a nagy háborúra készült. S hogy nem létezik olyan kívánsága, amit a Lord ne teljesítene nyomban. S tegnap éjjel is… Milyen szelíden kérte őt, hogy kísérje el. Látszott rajta, hogy nagyon fontos a számára, hogy ő is ott legyen. S az a különös csillogás a szemében, valahányszor ránéz… Önkéntelenül is megborzongott, amikor felidézte magában Ulvhedin tekintetét. Hátrafordult.

- Mit szólnál Vingám, egy kis reggeli fürdőzéshez? Csodálatos idő van.

- Na de úrnőm, és a reggeli?

- Az várhat. Régen mártóztunk már meg, igaz? Jót fog tenni ebben a melegben. Na gyere, ne kéresd magad!

Azzal egy gyors öltözés után, mialatt Vinga bevetette az ágyat, s leszaladt a konyára gyümölcsért, hogy úrnője mégis egyen valamit, a két lány elindult a birtokot átszelő folyóhoz, hogy felfrissítse magát.

Leányból - Boszorkány - Boszorkányból - Vámpírasszony

Ezt a kedvesen csörgedező, ámde jókora szélességű folyót Villemo első kerti sétái során fedezte fel magának, s gyakran járt ide - egyedül, vagy Vingával - hogy felüdüljön a kellemesen hűvös vízben. A parton szép kagylókat és színes kavicsokat gyűjtött, s megfigyelte a vízben élő ezüstszínű halak ficánkolását. Jól érezte magát itt, s ha zaklatott volt valamiért, mindig megnyugodott, ahogy letelepedett a parton állongó, méltóságteljes fűzfák, és kedves rekettyebokrok oltalmában. Most is nagyon hamar megfeledkezett gyötrő gondolatairól. Vinga a vízmágia alapjaira tanítgatta, ősi szimbólumokat rajzolgatva a homokba, a kőalakzatokat értelmezve. Közben barackot majszoltak és felszabadultan beszélgettek, s mikor nagyon felhevültek a nagy melegben, belegázoltak a vízbe, hogy felfrissüljenek. Nevetve locsolgatták egymást, nagyokat sikongatva, így sokáig nem vették észre, hogy nincsenek ám egyedül…

A két lord már kora reggelt kilovagolt, hogy ellenőrizze a birtokot, s meggyőződjön róla, hogy valóban úgy hatott-e a varázslat, hogy azt ők előre elgondolták. Már visszatérőben voltak a kastély felé, mikor meghallották a vízben játszó lányok hangját. Sem Tengel, sem Ulvhedin nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy meglesse őket, ahogy fürdőznek a habokban. Néma csöndben lopakodtak közelebb s közelebb a vízparthoz, ahol is a fűzfák rejtekéből elakadó lélegzettel figyelték az elébük táruló látványt.

Tengel erősen megmarkolta lova sörényét, mikor megpillantotta Vingát. A lány csak egy hófehér alsóruhácskát viselt, mely szabadon hagyta karját, s jóval merészebb kivágása volt, mint bármelyik, másik ruhájának. A szoknyája félig betűrve az övébe, láttatni engedte kecses, ugyanakkor izmos lábszárát, mely ugyanolyan alabástrom színű volt, mint karjai. A csuromvizes anyag szorosan tapadt a testére, szinte mindenét felfedve. Máskor szoros koszorúba tekert haja, most szabadon omlott a vállára-hátára és szinte sötét aranyként ragyogott a mézszínű fényben. A mágus egyre nehezebben lélegzett. Ez ellen nem volt semmilyen bájital… Minden eddig megszerzett tudását és hatalmát szíves-örömest odaadta volna a lány egyetlen pillantásáért. Nem. Nem bírja tovább. Épp eleget várt eddig. Meg kell tudnia. Bizonyosnak kell lennie abban, amit érez, hogy ő is akarja, hogy várt rá, hogy nem fordult el tőle… Megsarkantyúzta éjfekete ménjét, s kivágtatott a fák rejtekéből egyenesen bele a vízbe. Villemo az ijedtségtől és a meglepetéstől elkerekedett szemekkel, a vízben állva figyelte, amint az időközben futásnak eredt barátnőjét elragadja az, inkább lidércnek, mint valóságosnak tűnő fekete alak. Persze, sejtette azért, kit is rejthet a köpönyeg csuklyája… Hiszen Vinga is inkább csak a játék kedvéért sikoltozott és próbált szabadulni.

"Milyen romantikus - gondolta ábrándosan Villemo - a hős lovag magával ragadja szerelmét. Nagyon szerencsés ez a Vinga leány!" Látta, barátnője szerelemtől csillogó szemeit, és magában sok boldogságot kívánt kis komornájának.

S ekkor… Hirtelen megérezte, hogy figyelik. Időközben ugyanis Ulvhedin is előtoppant a fűzfák takarásából, s most közvetlenül a vízpartról figyelte az álmodozó leányt. Villemo is egy fehér szoknyácskát viselt, mely teljesen rátapadt testére, kiemelve karcsú alakját. Felül egy fűzős kis rékli volt minden ruházata, melyet a meleg miatt meglazított kissé, s így bizony elég sokat engedett látni a leány formás idomaiból… Ulvhedin úgy érezte, nem tud betelni a látvánnyal. Ő sem szállt le lováról, csak nézte, nézte Villemot, azzal a különös csillogással a szemében, ahogyan csak egy szerelmes férfi tud kedvesére nézni. Ám Villemo sem tudta egykönnyen eltépni tekintetét az ifjú Lordról. Közben érezte, ahogy a lánc a nyakában annyira felforrósodik, hogy úgy érezte, mindjárt ledobja magáról, annyira égette. Gyorsan alámerült a vízbe, jól esett most a hűs hullámok simogatása. Ulvhedin még ácsorgott a parton egy ideig, aztán szó nélkül elvágtatott.

Villemo még egy kicsit úszkált a vízben, hogy teste, és főleg a lánca tökéletesen lehűljenek, aztán kijött, összeszedte levetett ruháikat, s visszaindult a kastélyba. Útközben a történteken töprengett.

* * * * * *

Ezenközben Vinga és Tengel is megérkeztek a kastélyhoz. A mágus a karjában vitte fel a lányt a szobájába. Felérve az egyik legkényelmesebb székbe csúsztatta őt, hogy egy kicsit megnyugodhasson, és kifújhassa magát. Vinga minden ízében remegve huppant le a bársonnyal bevont karszékbe, mely egy nagy, kör alakú asztal mellett állongott. Hirtelen nem tudta, mit tegyen, vagy mondjon. Így hát először is körülnézett, s megállapította, hogy ez a szoba semmiben sem különbözik attól a régitől, amit a fogadóban is látott. Az oltár s kellékei, a nagy kerek asztal, az üst a sarokban… Minden a helyén volt. Tengel az asztalnál állt, s az ablak felé fordulva, a kinti tájat szemlélte. Ő sem tudta, hol is kezdje. S főleg, hogy mivel. De hát valamit tennie kellene… Elvégre nem állhat itt a végtelenségig. Visszafordult, és ekkor látta meg, hogy Vinga már a háta mögött áll. A ruhája már megszáradt, de kócos haja és csillogó szemei a mágust újra elbűvölték.

- Miért hoztál ide? A régi idők emlékére? - kérdezte a lány.

- Nem tudod? Nem súgják meg a legendás megérzéseid? - kérdezett vissza a lord, és ellépett Vinga mellől a kis asztalhoz, melyen ezüsttálcán egy kancsó bor és két serleg állt. Töltött, s az egyik kelyhet Vinga felé nyújtotta. Ő elfogadta, s belekortyolt.

- Miből kellene tudnom? Még nem vagyok beavatott boszorkány… - mondta incselkedve.

- Ezen könnyen segíthetünk… Amúgy is láttam már, hogy mire vagy képes… Add ide a láncod.

Vinga készségesen kapcsolta le nyakából az ékszert. A mágus elvette és az oltárhoz lépett. A lány utána ment, mert kíváncsi volt, hogy mi is fog történni. Tengel az oltáron álló serlegek egyikébe - a vörös színűbe - mártotta a láncot, s valamit mormolt, mire az eddig üres kehely megtelt valami folyadékkal, mely ezüstösen csillogott. "Mintha holdfényt gyűjtött volna bele" - gondolta ámulva a lány. Mikor az ékszer előkerült, szebben ragyogott, s mélyebb, ezüstösebb színe volt, mint eddig. Vinga behunyta a szemét, mikor Tengel a nyakába csatolta a láncot.

- Üdvözöllek a beavatott boszorkányok soraiban! - mondta Tengel s a serlegbe mártott ujjal a varázslás és mágia rúnáját rajzolta Vinga homlokára. A lány úgy érezte, mintha tüzes vasat nyomnának a bőréhez… De szó nélkül tűrte a kínt. Aztán felnézett.

- Hetta néném mesélte, hogy ennyi még nem elég… Hogy… Hogy vérszerződést kell kötnünk…

Tengel bólintott, és hallgatagon nézte a lányt. Egyszercsak megszólalt:

- Ugye tudod, mivel jár, ha megteszem, amit kérsz? Ha megteszem, többé már nincs visszaút… Ha megteszem örökre búcsút mondhatsz eddigi életednek. Ha megteszem, meg kell küzdened az öröklét borzalmaival… Felkészültél erre? Elég erősnek érzed magad hozzá?

Vinga lassan bólintott. És színt vallott a mágusnak. Úgy érezte, már nem lehet tovább várnia.

- Igen. Amióta csak találkoztam veled, egy vágyam van: hogy veled tölthessek minden egyes percet. Sokszor átgondoltam az egészet, és tudom, hogy csak így lehetséges. Tedd meg! Nélküled semmit nem ér nekem ez a világ, semmit nem ér a tudásom. Miattad csináltam végig mindent - egy pillanatra eszébe jutott minden, amin keresztülment, hogy került ide a kastélyba, Ulvhedin kedvessége, a kis Villemo úrnő, és a sok tanulás… Tedd meg… És én követlek, bárhová is mész.

- Valóban mindent meggondoltál? - Tengel közelebb lépett a lányhoz - Nem olyan életed lesz, mint az általad eddig ismert asszonyoknak. Gyermeked sem lehet…

- Nekem már nem számít semmi, csak az, hogy veled lehessek - suttogta Vinga - Ha gyermekre vágyom, majd magamhoz fogadok egy árvát, ahogy annak idején Hetta tette velem… De miért kérdezősködöl ennyit? Talán nem álltam ki az állhatatosság próbáját? Nem bízol bennem? Vagy… Nem is szeretsz tán? - kérdezte szomorúan.

Tengel szép lassan letérdelt a lány előtt. Majd felnézve rá, nagyon komolyan a következőket mondá:

- Megbízom benned, mint a legjobb barátomban. És az életemnél is jobban szeretlek. Kérlek, gyere velem!

Vinga elmosolyodott.

- Akár az Alvilágba is követnélek - mondta és letérdelt ő is.

Erre Tengel szorosan magához ölelte és ajkuk egy forró szenvedélyes csókban találkozott. Vinga lehunyt szemmel élvezte az érintést, amire már oly régóta áhítozott. Átölelte Tengel nyakát, és ujjai a hajába túrtak. Teljesen belefeledkeztek egymásba, a külvilág megszűnt a számukra. Semmi sem volt, csak ez a csodálatos pillanat, s az abban rejtező ígéret.

- Vinga, egyetlenem - suttogta Tengel - tegyük meg, amire már oly régóta várunk mind a ketten…

Vinga erre nem szólt semmit, csak felállt, az asztalhoz lépett, hogy kortyoljon a borából. Talán ez volt az utolsó bátorító lépés.

- Kezdjük - suttogta és Tengel felé fordult - én is érezni akarom, mint te…