Torkon ragad a régi félelem

A temetési szertartás egyszerű volt, s rövid. Vingán kívül a jólelkű Hilde asszony, és hajdani neveltje, Ulvhedin kísérte el Hettát utolsó útjára. Az utóbbi években - mikor Hetta már gyámolításra szorult - Hilde ápolgatta, ő volt mellette. Többi rokonai már mind meghaltak, ezért történt hát, hogy mindössze hárman búcsúztatták őt, aki annyi emberen segített életében. A temetés után Hilde meghívta Vingát a saját házába, szerény tort ültek Hetta emlékére, s még marasztalta volna a lányt, de Vinga úgy érezte: mennie kell. Elbúcsúzott hát Hildétől, jól eszébe véste szavait, hogy merre van a visszafelé vezető út, s nekiindult az erdőnek. Eleinte gyorsan haladt, hiszen a fák ritkán álltak, s az út jól látszott, ám a sűrűjébe érve egyre nehezebb volt előrehaladni, ráadásul a gyalogutat több helyen is erdei ösvénye, csapások keresztezték, s már nem lehetett olyan könnyen követni. Vinga ment, ment egyre beljebb az erdőbe, úgy látszott, sose keveredik ki belőle. Időközben besötétedett, a levegő lehűlt, s lassan szállingózni kezdett a hó.

Vinga fázósan húzta össze magán prémes bekecsét, szemét erőltetve igyekezett előre, mikor iszonyú hangok ütötték meg a fülét: valahonnan az erdő mélyéből farkasüvöltést hozott a szél. Vinga megdermedt. Páni félelmében nem tudta pontosan kideríteni, honnan jönnek a hangok, neki úgy tűnt, egészen közelről hallatszanak. Megfordult, s futásnak eredt. Nem tudta, hova-merre, régen elfeledte már, merre is kell mennie, csak egy zakatolt az agyában: minél messzebbre lenni a farkasoktól. Ám nem tudta, hogy éppen feléjük fut, s mire észre tért, már ott is állt velük szemben. Látta undorító pofájukat, érezte bűzös leheletüket, lelkében hatalmasra dagadt a régi félelem, mely szinte a földhöz béklyózta őt. A farkasok vezére lassan közelített hozzá, míg a falka többi tagja karéjba gyűlve várt. A hatalmas hímfarkas, már egészen közel ért a lányhoz… Néhány másodperc és eléri… Ám ebben a pillanatban, valami élesen, vakítóan felvillant,

Vingába iszonyú erő költözött. Ő maga sem tudta miért - előrenyújtotta a kezét, melyben a lángok táncoltak, s ekkorra már az egész alakját lángcsóvák vették körül. A falka nyüszítve, vonyítva hátrálni kezdett, majd hirtelen eszeveszett futásnak eredt. Ahogy az ordasok eltűntek, hirtelen lódobogás morajlott fel a sűrűben, s kivágtatott a tisztásra, ahol a lány állt, egy csodaszép, éjfekete paripa, s a nyergében ott ült…

- Tengel! - kiáltott fel örömtelin Vinga, s odasietett hozzá - ó, köszönöm a Régieknek, hogy téged küldtek a megmentésemre. Köszönöm, neked!

- A láncodnak köszönd - bökött Tengel fejével Vinga ékszere felé - ha nem varázsolod azt a tüzet, én már késő érkezem… Erősebb vagy hát, mint azt sokan hiszik… Még egy beavatott, sem biztos, hogy megmenekült volna… Ki vagy te, Vinga? - kérdezte hirtelen csodálkozva a lánytól.

- Hogy ki vagyok? - csodálkozott a különös kérdésen a lány is - egy szegény erdőkerülő lánya, akit széttéptek a farkasok. Nincs titkom más… Csak ez - érintette meg a láncot.

Tengel egy pillanatra lehunyta a szemét, mert ezt az érintést ő is megérezte. Aztán ránézett a lányra… És nagy kísértést érzett arra, hogy esküjének második passzusát is megszegje… De nem. Erősnek kell lennie. Hiszen nem akarja a lány vesztét… Micsoda szépség lett belőle azóta, hogy utoljára látták egymást! S neki évről-évre nehezebb őt elhagyni. Hogy kínzó gondolatait elterelje, megkérdezte Vingától:

- Mondd csak, szép virágszál, mit keresel te itt, ebben a vadonban, több mérföldnyire Askertől? Ráadásul teljesen egyedül?

- Meghalt édes néném - horgasztotta le a fejét a lány - az ő temetésére jöttem. Tengel úr nem akart elereszteni kíséret nélkül, de én nem akartam magam mellé cifra sereget. Hát elkísért, ő maga. De visszafelé már nem jöhetett velem, mert másfelé szólította a kötelesség. Hilde ugyan marasztalt volna még, de nekem jönnöm kellett…

- Pedig, látod, ez most nem volt bölcs döntés… Hiszen csak a Régiek kegyének köszönheted, hogy életben maradtál…

- Hiszen a segítségemre siettél… Nem voltam hát egyedül a rengetegben…

- Én sem lehetek ott mindig. Gondolj erre. Most már neked kell vigyáznod magadra. Hetta tehát meghalt? - váltott témát hirtelen a mágus, mintha csak most döbbent volna rá, e kijelentés súlyára.

- Igen. És a halála előtt mindent elmondott nekem!

- Nocsak… Mindent? És miről? - kérdezte Tengel, mintha nem is sejtené, miről beszél Vinga.

- A láncról. A beavatásról. Rólad…

Tengel erre elmosolyodott.

- Rólam, és mindent?

- Ahogy mondom. De kérlek, most ne faggass erről. Túl friss a seb… - s Vinga elfordította a tekintetét a mágusról, s valahova a messzeségbe nézett.

Tengel tűnődve nézte őt. Érezte: eljött az idő. Ő ennél többet már nem tehet. Eddig is főleg a lányon fordult minden, de most már tényleg az ő kitartásától függ az, hogy boldogok lehessenek egymással. Fájdalmas lépés, de meg kell tennie.

- Gondolom, nem volt szándékod az erdőben éjszakázni?

A lány kissé ködös, értetlen tekintetét látva, elmosolyodott, s kézen fogva a lóhoz vezette, s a nyeregbe segítette Vingát. Majd felült maga is, s elvágtattak Asker irányába. Vinga boldog-szomorúnak érezte magát attól, hogy Tengel ilyen közel van hozzá… Hogy érzi a kezét a derekán, s daliás testét, a hátának simulva… Igen, valóra vált az álma, de mégis… Valami hibázott. De nem tudott rájönni, mi az.

Mire odaértek Ulvhedin kastélyához, már megvirradt. Az égből még mindig enyhén szitált a hó, s a levegő is hidegebb lett, de Vinga most nem fázott. Boldog volt, s nem törődött azzal, hogy ezt a boldogságot, szomorúság felhőzi be. A kapuhoz érve, Tengel leugrott, majd a lányt is leemelte a lóról, ahogy ott álltak egymás előtt, hirtelen magához ölelte Vingát, s ujjait belemerítve hajába, gyengéden simogatta a dús tincseket. Vinga úgy érezte, sírni tudna a lelkében dúló érzésektől.

Ám, amilyen hirtelen jött, oly hirtelen, véget is ért a szép pillanat. Tengel elengedte a lányt, várakozó lovához ballagott, megmarkolta a kantárt, s mielőtt még fellendült volna a paripa hátára, még egyszer visszafordult a lányhoz:

- Emlékezz arra, amit az erdőben mondtam, Vinga. Ügyelj magadra, hogy több veszélybe ne keveredj. Mert, mint mondtam, nem leszek mindig ott, hogy a segítségedre siessek. Mi több: egyáltalán nem követlek többé. Elválunk újfent egymástól, de ezúttal örökre. Többé nem látjuk egymást. Ég veled, a Régiek áldjanak! - azzal felpattant lovára, és

Vissza se nézve elvágtatott.

"… Mert a lánc mindig…"

Mit tudta azt Vinga, hogy kedvesének ugyanúgy fájtak a kemény búcsúszavak, mint ahogy az ő lelkét mardosta a kínjuk! Ennyi éven át hiába várt, Tengel még sem szereti őt. Hiába reménykedett, nem kívánja asszonyának. Ó, milyen fájdalom az, hogy még mindig, ezután is, csak őt akarja! Ez már több volt, mint amit egy még oly szilárd jellemű és akaratú leány, mint Vinga, elviselni képes. A lány testéből elszállt az erő, az iszonyú szavak hallatán, s hangtalanul lehanyatlott a kapu előtt. Az élettelennek látszó leányra, később Nils, a kapuőr talált rá, aki azonnal bevitte őt a kastély cselédszárnyába, ahol köré sereglettek a többi asszonyok-leányok, s mind-mind segíteni akartak. Mindannyian sajnálták Vingát, s nem tudták elképzelni mi történhetett. Végül, a gondos ápolás során a lány magához tért, s kinyitotta a szemét, de ahogy körülnézett, mindenki megrémült, tompa, fénytelen tekintetétől.

Szép lassan kisomfordáltak mind, kivéve egy leánykát, Ilse tizenkét éves leányát: Siljét. A kislány a felnőttekkel együtt érkezett, de mivel elrejtőzött egy sarokban senki sem vette észre. Most, hogy mindenki kiment, előóvakodott, s nagy, fekete szemeivel csodálkozva nézte Vinga nyakláncát.

- Milyen szép kalárisod van, néném! - szólalt meg csilingelő hangocskáján - megnézhetem közelebbről?

Vinga kinyitotta szemeit, s álmélkodva nézett a lánykára.

- Ó, te vagy az, Silje? Persze, nézd csak meg… Neked is adom, ha szeretnéd…

- Nekem? - kerekedtek el Silje szemei - ne bolondozz, Vinga néném. Egy ezüstláncot, csak úgy?

- Ezüstláncot… - ismételte meg Vinga gépiesen a lányka szavait, majd hirtelen feleszmélve, felült az ágyban, és remegve kiáltott Siljére.

- Ezüst?! Azt mondtad; ezüst?! Jaj Silje, keríts egy tükröt, gyorsan!

Silje nagyon meglepődött Vinga változásán, de készségesen a kezébe adta a kis kézitükröt, melyet a komód tetején talált. Vinga remegő kézzel tartotta maga elé, a foncsorozott üveget, belenézett s visszahőkölt a ragyogástól. Nyakában a lánc úgy tündökölt, mint a legfinomabb ezüst, s érezte, ahogy lassanként felmelegszik… Nénje utolsó szavai jutottak eszébe: "… sose feledd, a lánc mindig igazat szól…!"

Egyszeriben megfeledkezett minden bújáról, bánatáról, kiugrott az ágyból, s magához ölelte Siljét.

- Köszönöm neked, kicsi lány, visszaadtad életem értelmét! - suttogta, a nagy szemekkel bámuló kislánynak, majd kézen fogva odavezette a komódhoz, kihúzta legfelső fiókot, s egy csodaszép, piros gyöngyökből fűzött nyakláncot vett elő, és Silje nyakába akasztotta.

- Tessék kincsem, viseld egészséggel. Igazad van, az ezüstláncomat tényleg nem adhatom neked, de talán ezt a gyöngyöt is elfogadod tőlem…

- Ó néném, nagyon bőkezű vagy! Hát, hogyne örülnék ennek a kalárisnak! - viháncolt örömében Silje, s nem győzte tapogatni a gyöngysort a nyakában - olyan szépséges, mintha rubintból volna… Köszönöm, Vinga néném, a hozzám való jóságodat! - azzal a lányka nagy lelkesedve kiszaladt a szobából.

Vinga egyedül maradt. Az ablakhoz lépdelt, s kinézett a tájra, melyet ekkorra már teljesen beborított a hó… Nézte a vakító fehérséget és a mágusra gondolt. "Soha többé nem kételkedem Benned, és igaz szerelmedben irántam, bármit is tégy, vagy mondj is, ezután - gondolta - várni foglak, akkor is, ha nem kaptam tőled világos szavakat. Mert ez, meg az én esküm! A Régiek segéljenek!"

Eseménytelen, egyforma évek repültek el Vinga feje felett, szinte észre se vette, mikor végződött az egyik, és mikor kezdődött a másik. Álmodozásaival végképp felhagyott, szorgalmas volt, és rettentő gyors, amit rábíztak, igyekezett mindig a lehető legjobban s legpontosabban elvégezni. Irigye ekkorra már nem akadt, hiszen Vinga többé már nem adott okot a gyanakvásra: nem töltött órákat az erdőben, nem suttogott maga elé érthetetlen szavakat, és sose kapták rajta a kertben, vagy az udvaron, amint üres tekintettel nézi az eget, vagy a környező tájat, pedig azelőtt sokszor megtette ezt.

És a kilencven év is elmúlt már…

Amint Ulvhedin-nek letelt a megszabott idő, máris tevékenykedni kezdett, hogy tudását méltó helyen kamatoztathassa. Elkezdte újjászervezni a Rendet, rengeteg új tagot toborozván, kik néha nála is időztek. Mivel a főmágus gyakorlatilag eltűnt, s Ulvhedinen kívül senki sem tudta, hol, merre lehet, egyre kevesebb találkozót tartottak. Ulvhedin mindenbe beavatta Vingát, ami a Rend körül történt, csak Tengel tartózkodási helyét titkolta el előle. Örült, hogy a lány most kiegyensúlyozott, és jól van, nem akarta őt ezzel felzaklatni. Igaz, néha kételkedett, tette helyességében, mert érezte: a lány nem boldog. Csak ő látta meg a szemében azt a piciny kis felhőt, amely tekintetét Tengel eltűnése óta jellemezte. De aztán megnyugtatta magát, hogy ha a lánynak feladatokat ad, akkor kevesebbet gondol a főmágusra, és annyira nem háborog érzékeny lelke. Így történhetett, hogy Vinga időnként követként működött közre, ha egyik-másik közeli taggal valami titkos megbeszélni való volt. Üzeneteket hozott, és vitt.

Ezidőtt Ulvhedin - átvéve Tengel szerepét - nagyon sok titkos szertartást bonyolított le. Amelyeken természetesen, Vinga is részt vett, amikor biztonságos volt a dolog. Hiszen azt Ulvhedin sem akarta, hogy legmegbízhatóbb cselédjét, és jobbkezét, boszorkányság vádjával megégessék…

Vinga ezeken az összejöveteleken rengeteget tanult. Mert mindig mindent megfigyelt, meghallgatott, sokat tapasztalt boszorkány vált belőle, s sokszor gondolt arra, hogy ha ezt Hetta nénje megérhette volna… Vinga tudományának tökéletessé válásához már csak egyvalami hiányzott: a könyvek ismerete.

Vinga azelőtt is élt-halt azért, hogy megtanuljon írni és olvasni, ám mostanra - miután Ulvhedin elmondta neki, hogy már csak a könyvek ismerete kell a teljes mágia megismeréséig - szinte ez már rögeszméjévé vált. Rengeteget gondolkozott, hogy miként is lehetne nyélbe ütni a dolgot, ám nem volt semmi ötlete. S a Sors szeszélyéből, mikor végre alkalma nyílt arra, hogy az általa oly hőn áhított tudományokat megszerezze, az nem csak az ő életét, hanem, gazdája, Ulvhedin, valamint csinos tanítójáét is gyökeresen megváltoztatta.