Késő éjjel Villemo felébredt. A Hold fáradtan sütött be az ablakon, épp Ulvhedin-re vetve fényét. Villemo kissé álmosan, nemigen értette, mit keres itt az ifjú Lord, de örült, hogy végre pirulás nélkül, jó alaposan megnézheti a férfit. Markánsan szép arca elbűvölte őt. Csinos vonásait, és márványfehér bőrét, csak még jobban kihangsúlyozta a természetes félhomály. "Milyen szép, ahogy alszik - gondolta magában - nem is néztem meg rendesen, annak idején… De mit kereshet itt? Ó, te jó ég! - jutott eszébe hirtelen - hiszen a számára vetett ágyban alszom! Gyorsan felkeltem, hogy feküdjön le, micsoda háziassszony vagyok én! De… Oly mélyen alszik, nincs hozzá szívem. Inkább csak betakarom - azzal ráterítette azt a takarót, amibe eddig burkolódzott, majd visszavonult a szobájába. Nem tudhatta, hogy Ulvhedin nem aludt mélyen… Sőt, hogy némi foszlányokat még a gondolataiból is meghallott. A legteljesebb nyugalommal aludt tovább a széken, eltelve a lány illatával, mely a takaróból áradt felé…

Másnap a férfiak kora hajnalban talpon voltak, Villemoval együtt, aki aznapi teendőinek nézett utána, s finom reggelivel várta fogadott atyját és annak vendégét.

Egészen jó kedvre derült, hogy atyját jobb színben látta.

- Kedvesapám! Úgy örülök, hogy egy kicsit jobban vagy! Oly jó újra mosolyt is látni arcodon.

- Ulvhedin próbált megnevettetni. Épp az imént mondott egy-két mókás történetet.

- Ó! Amióta Ulvhedin csak itt van, kedvesapámat, mintha kicserélték volna. Eddig alig tudott egy-két szót szólni, most meg már kacag… Hogy csináltad ezt? - fordult az ifjú Lordhoz - Igaz, hogy két hete már csak magunk voltunk, nem csoda, hogy szomorú volt, kedvesapám… Nem lehetett szívderítő látvány, egy beteg embernek, állandóan egy könnyes arcot nézni… De amikor annyira aggódtam érte…

- Most már ne aggódj, szép Villemo! Apádurad egykettőre rendbejön majd, meglátod! Tudod, kissé értek a gyógyfüvekhez, és tegnap abból főzött teát, itattam vele…

- Nahát… Ulvhedin! Te mindenhez értesz?! Kedvesapám mondta, hogy mennyire jól kormányzod birodalmadat, és kiváló hadvezér vagy, de hogy a javasasszonyok tudományát is bírod…

- Atyád túlzott bizonyára - szerénykedett Ulvhedin, de nagyon jól esett neki a lány dicsérete.

- Drága leánykám, amint felépültem, sajnos magadra kell, hagyjalak. A jó Anga halála után, már nincs senki, akire rábízhatnálak… De hát nagy leánnyá lettél immár, tudsz magadra vigyázni… Ahogy ellovagoltunk, húzd fel a hidat, zárd be jól a kaput, s senki idegennek ki ne nyisd! Ki tudja, Whorton még mit forral ellenünk…

Mi pedig elmegyünk, hű szövetségesemmel, Ulvhedin Lorddal, és ellentámadásba lendülünk. Aztán meglátjuk, ki húzza a rövidebbet… - szólalt meg ekkor Thorger s szomorú mosollyal simogatta meg, a riadtan hozzá hajoló leány arcát.

- De kedvesapám! Hát hogy tudnám én, a gyenge leány, megvédeni a várat, ha jő az ellen? - tiltakozott Villemo - nem gondolod, hogy illőbb lenne, inkább valamelyik vezéred kastélyában töltenem azt, az időt, míg ti háborúztok?

- Nem lehet, leánykám. Ha Whorton megneszeli, hogy üres a vár, még elfoglalná… Ameddig azt hiszi, hogy itt szolgák hada és erős őrök vannak, addig talán nem mer támadni… És mi elintézzük, hogy azután se akarjon…

- Legyen, ahogy akarod apám… De annyira féltelek benneteket… Mit tesztek azzal a maroknyi sereggel, ha jő a túlerő?

- Ne félts minket leányom! Ám… Nem lenne kedved megmutatni Asker Lordjának, hogy meg tudod védeni magadat?

- Úgy vív, mint egy istennő - jegyezte meg Thorger, Ulvhedin-hez fordulva. Az mosolyogva nézte a piruló Villemot.

- Ugyan kedvesapám… Túlzol. Éppen hogy csak értek a vívás művészetéhez… Meg oly rég volt már fegyver a kezemben…

- Én sem fogtam már kardot, nagyon régóta - mondta erre Ulvhedin - nem is lenne rossz egy kis bemelegítés… Persze, ha csak te is úgy akarod, úrnőm - hajolt meg Villemo felé.

- Rendben… - állt rá végül is a lány a dologra - ha kedvesapám is ennyire akarja, meg te is… De aztán ne kímélj, mert nő vagyok! Akkor semmi értelme!

- Nem fogok így tenni - ígérte Ulvhedin - úgy vívunk majd, mint férfi, a férfival - mosolygott, s kézbe kapta kardját.

Villemo is levett egy szablyát a falról, s vívóállásba helyezkedett.

- En garde! - kiáltotta csengő hangon, s összecsattant a két szablya.

Ulvhedin betartotta a szavát, nem kímélte Villemot, nagy csapásokat mért rá, támadott és támadott, szegény lány alig győzött védekezni. De összeszorította a fogát, s megmutatta, hogy nem érdemtelen a dicséretre: olykor még Ulvhedin is meglepődött gyors támadásain, rafinált védekezésén.

- Nagyon jó, Villemo! - hajolt meg végül a lány előtt, a csörte végeztével, mely döntetlen lett. Egyik se bírt a másikkal… - ezeket a furfangokat majd én is alkalmazom - tette hozzá, s mosolyogva a hüvelyébe csúsztatta fegyverét.

- Gratulálok, a jó neveléshez, Thorger barátom!

Villemo bájosan bókolt a lordok előtt, majd a kardot visszatéve a helyére, elvonult szobája felé, hogy kipihenje az ütközet fáradalmait.

"Micsoda hevesség! - gondolta felfelé menet - vajon a szerelemben is ilyen lehet? - ötlött hirtelen az eszébe, a tiltott idea, s ezen annyira megijedt, hogy a további métereket futva tette meg, s a szobájába érve, azonnal leroskadt az ágyra, dobogó szívére szorítva kezét. Nem értette magát…

Visszavágó

Az idő szállt, miként a gondolat, Thorger király palotája most kacagástól és jókedvű beszélgetésektől volt hangos. A két fiatal nagyon hamar megtalálta a hangot egymással, aminek Thorger is örült. Ám a vidámságot gond is felhőzte: hiszen közelgett a nap, melyen búcsút kellett egymástól venniük, és amelyen a két férfiú elindul a csatába…

- Vigyázz magadra, kis madaram, és a várat is vigyázd. Kérlek, fogadd meg szavamat, és senki idegent be ne engedj! Ígérem, hamarost visszatérünk, és akkor hatalmas lakomát csapunk a győzelmet ünnepelve, igaz, Ulvhedin barátom?

- Így igaz - mosolygott az ifjú lord az elszomorodott leányra, akit ezzel a gyengéd mosollyal próbált jobb kedvre deríteni - és megígérhetem, hogy az egész estét, csak velem táncolod majd végig!

- A próféta beszéljen belőletek! Vigyázzatok magatokra kérlek… - susogta a könnyes szemű Villemo és megölelte apját. Thorger viszonozta az ölelést, s úgy döntött, egy kicsit magukra hagyja a fiatalokat, hogy nyugodtan tudjanak búcsút venni egymástól.

- Felnyergelem a lovakat - fordult Ulvhedin-hez és elindult az ajtó felé - az udvaron találkozunk.

Mikor a király után csukódott az ajtó, az ifjú lord, és a fiatal hercegkisasszony, sokáig némán meredt egymás szemébe. Hirtelen nem találták a szavakat… Aztán Ulvhedin törte meg a csendet.

- El kell mennem, szép Villemo - mondta sóhajtva - s oly nehéz az elválás…

- Igen - susogta Villemo, s nagyot nyelt, mert óriási gombócot érzett a torkában - nagyon nehéz. De… Annál örömtelibb lesz a viszontlátás! Nem is akarok arra gondolni, hogy esetleg…

Ulvhedin megrendülten nézte a könnyektől csillogó, két smaragdszemet. Legszívesebben magához ölelte volna a lány karcsú testét, hogy el se engedje többé, de… Még nem tehette meg ezt. Ehelyett inkább így szólt:

- Visszajövök, Villemo… Már csak azért is, hogy ne lássak több könnyet a szemedben…! A te istened áldjon meg, kedves! - azzal el akart lépni, de Villemo hirtelen megragadta a karját.

- Csak egy pillanatra még… Hadd, adjak valamit, ami talán szerencsét hoz. Ez a talizmán, az édesapámé volt. Édesanyámtól kapta, mikor a hódító háborúba indultak Thorger bácsikámmal, kedvesapámmal. Apámnak bevált, hisz visszajött a csatából… Remélem, neked is meghozza a szerencsét.

És egy mívesen megmunkált ezüstláncot adott Ulvhedin kezébe, melynek medálját Baldur napisten mitologikus alakja díszítette. Ulvhedin nézte egy pár pillanatig a kezébe adott láncot, majd a lányt.

- Miből gondolod, hogy én megérdemlem, ezt az ajándékot? Olyan, mintha a szívedet kapnám…

- Tedd csak el! Nálad méltóbb embert, erre keresve sem találhatnék. Most pedig menj! Kedvesapám már vár…

Ám Ulvhedin nem mozdult. Nézte a medált, aztán Villemo könnyes szemeit, és hangtalanul magához vonta őt.

- Köszönöm - súgta Villemo fülébe, s lágy csókot lehelt a lány homlokára, aztán elengedte. Ahogy kifordult az ajtón, még hallotta, ahogy a leány szabadjára engedi a visszafojtott sírást, és megállíthatatlanul, keservesen zokog, de megerősítette szívét, s nem tért vissza. Tudta, ha most visszamenne, akkor már nem tudná többé otthagyni a leányt…

A maradék, maroknyi hadsereg látványa kissé lelombozta a két lordot. Tudták, ezeket a katonákat, már csak a magasabb zsold ígéretével lehet új harcra ösztökélni. Ám Thorger hiába volt hajlandó erre a lépésre, a létszámot pénzzel nem lehetett növelni… Toborozni indultak hát. Személyesen a két lord járta be a környező falvakat, hogy az ott lakó zselléreket rávegyék: álljanak be a hadseregbe. Thorger lelkesítő beszédet intézett, a falu piacterén összesereglett embereknek, hogy meg kell hozniuk ezt az áldozatot, ha nem akarják, hogy szülőhazájuk a gonosz és kegyetlen Whorton kezébe kerüljön. Az emberek meg, vakargatták egy kicsit a nyakukat, meg szabódtak, hogy ugyan ők nem valók az urak seregébe, de aztán csak ráálltak a dologra, s kapát-kaszát ragadva, követték Ulvhedint és Thorgert. Asszonyaik sírva csomagoltak útravalót nekik, s hosszan integettek utánuk a határból…

Ám Thorger még mindig gondterhelten ráncolta homlokát.

- Ez eddig meglenne - mondta fejét vakargatva Ulvhedin-nek, mikor megint összeültek tanácskozni - de egy ilyen szedett-vedett sereget, Whorton fegyveresei nevetve szétkergetnek. Nem tudunk akkor támadni, mikor elterveztük, mert először őket kell felkészíteni a harcra. És vajon az elszántság elég lesz arra, hogy ezekből a parasztokból, jó katonákat faragjon?

- Sose féltsd őket barátom! Az elszántság, vitte győzelemre őseinket is. Szerintem, ez felér minden túlerővel és harci praktikával… Hiszen annyira meg akarják menteni hazájukat, hogy ez még talán sikerülhet is nekik. Katonáid pedig, szépen megtanítják őket mindarra, amit feltétlenül tudniuk kell…

És - még itt van az én seregem is… Amint meghallottam, hogy mi történt, már futárt is menesztettem seregeim hadnagyának, hogy amint lehet, indítsák útnak a lovasságot…

Thorger hálásan nézett barátjára.

- Köszönöm, Ulvhedin. Tudtam, hogy benned nem csalatkozom… Akkor, munkára!

Thorger, már ki is sietett, és felszólította katonáit, hogy képezzék ki a zselléreket. A munka elkezdődött, és úgy tűnt, Ulvhedin-nek igaza lesz. A zsellérek oly lelkesen gyakoroltak, hogy öröm volt nézni. Ráadásul lelkesedésük átragadt a zsoldosokra is, úgyhogy Thorger duplán örülhetett.

Ámde, Whorton kémei mindenütt ott voltak… És hírét vitték Thorger felépülésének, és a hadi készülődésnek. Rögvest szervezkedni is kezdett, hogy miképpen tudná a királyt újra legyengíteni. Szerencsére, arról nem szerzett tudomást, hogy Thorgert Ulvhedin támogatja. Az igaz, hogy a hadsereg még nem tökéletes, de nagyon munkálkodnak azon, hogy kikupálják…

Whorton pedig úgy gondolta, ráméri az utolsó csapást a feldúlt birodalomra. Összeszedte nagy létszámú seregét, és elkezdett beljebb nyomulni Bergenborg közepe felé. Átkelt Dover hegyein, és a völgyben verte fel táborát. Majd tovább haladt Esenborg - egy királyi kiváltságokkal büszkélkedő mezőváros - felé. A város előtt egy hatalmas mező terült el. Éppen csatára termett… Itt találkozott össze a két sereg. Whorton azt hitte, még eljut Esenborg falaiig, de ekkor már Thorger kémei is munkába álltak… S természetesen, azonnal tájékoztatták a királyt, hogy Whorton merre táborozik. Tehát, amikor Whorton elért Esenborg alá, Thorger és Ulvhedin, már a sima terepen várták.

A két sereg farkasszemet nézett egymással. Mindkettő arra várt, hogy vezére végre megadja a jelet a támadásra. A két vezér, pedig egymásra várt. Ez volt az idegek harca. Közben a sereg gyalogosai válogatott szitkokkal, és kövek hajigálásával szították a harci kedvet egymásban. Whorton volt a türelmetlenebb, mint ahogy erre Thorger - aki jó emberismerő volt, s vámpír mivolta csak még erősebbé tette e képességét - számított is. Egy vacogó hajnalon, Whorton megadta a jelet a támadásra, s félelmetes, festett arcú és bozontos gyalogosai azonnal rohanni kezdtek Thorger talpasai felé. Ám ekkor már a király sem késlekedett megfújni a kürtöt, s az ő gyalogos szárnya is támadásba lendült. Megütközött a két sereg. Test harcolt test ellen, csattogtak a rövid kardok, csörögtek a buzogányok láncai, s az emberek rikkantásai, talán még az égbe is elhallatszottak… Aztán az eget-földet megrázó, dübörgés jelezte, hogy a lovasság is megindult egymás ellen, döfködtek a hosszú pallosok, csikorogtak a páncélok, ahogy a lovagok megpróbálták egymást kiütni a nyeregből. Ég és föld leszakadt, mikor a két sereg egymásnak rontott…

A két hadvezér pedig, a dombon állva irányította a hadmozdulatokat, és mindannyian saját isteneikhez fohászkodtak.

A csata több órán keresztül tartott. Ám, de az ütközetek íratlan szabályai szerint, ha a Nap lehanyatlik az égről, mindenféle csatározást be kell fejezni. Itt is éppen ez történt, így aznapra a két sereg maradéka visszavonult, ki-ki a maga térfelére, hogy számba vegye veszteségeit.

Thorger szomorúan nézett végig fáradt és elcsigázott emberein. Amelyikük nem vérzett valahol, azt embertelen fáradalom taglózta le. Ulvhedin a sebesültek körül segédkezett, gyógyfüveket tett sebeikre, elkámpicsorodott lelkükbe, pedig igyekezett erőt önteni.

Aztán belépett Thorgerrel közös sátrukba, ahol a király fogcsikorgatva járkált fel s alá.

- Ezt még megkeserüli Whorton! Teljesen megkeserítette népem életét. Végre elértem, hogy a nép nem zúgolódik, van mit ennie, és van hol aludnia, s a magas adók sem zavarják, mert nem hiányzik sehonnan, amit befizetnek, erre, tessék! Egy pillanat alatt füstbe ment minden.

- Egy valami nem fér a fejembe, Thorger - mondta elgondolkozva Ulvhedin - Whorton ellenem indult… Miért igázta le a te birodalmadat is?

- Ulvhedin, barátom… Neked mondjam, hogy Whorton telhetetlen? Neki az egész kell! Neki mindegy, hogy a tied vagy az enyém… Mindent megtesz, hogy egész Norvégia felett ő uralkodjon. Azért támadott meg engem, mert kijelentettem neki, hogy Villemo nem lesz az övé. Mert először így, békés úton próbálta volna megszerezni birtokaimat, és aztán, velem szövetkezve, indult volna ellened. De én nem voltam hajlandó se a szövetségre, se arra, hogy Villemot hozzáadjam. Közöltem vele, hogy lányomat arra méltóbb embernek szánom. Másnap már hadsereggel jött… Nos, arra gondoltam, hogy holnap hajnalban mi támadunk. Te vezeted a lovasság felét, és az északi oldalról közelítesz. Én a talpasokkal és a másik fél lovassággal, kelet felől ütünk rajtuk. Hiszen délről várja a támadást… S így két tűz közé kerülne.

- Nem rossz ötlet - derült fel Ulvhedin - az íjászokat nem akarod bevetni? Remek búvóhely lenne nekik, ez a kis erdő, ami itt terül el köröskörül…

- Mondasz valamit - támasztotta állára a kezét Thorger - amint megfújom a kürtöt, nyílzáport zúdítanak a talpasokra és a lovagokra.

- Ajánld fel, hogy jutalmat kap, aki leszedi Whorton-t - ajánlotta vigyorogva Ulvhedin - talán egy zacskó arany, méltó ár lenne…

- Még sok is - nevetett Thorger, s kiballagott a sátorból, hogy a hadnagyokkal és az íjászok vezetőjével is közölje a haditervet.

Miután végül aludni tértek, Ulvhedin szemére nehezen jött álom. "Méghogy ez a felkapaszkodott senki meg merészelte kérni az én Villemom kezét! Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam! Az, a lány az enyém lesz… Még akkor is, ha esetleg a nagybátyja nem nekem szánná… Bár… Talán először Villemotól kéne megkérdeznem, mit akar… Ám… Ha nem érezne irántam semmit, a medált se kaptam volna tőle - gondolta elandalodva, s megérintette a nyakában függő láncot. Aztán lassan-lassan elaludt.

Másnap hajnalban folytatódott az ütközet. Az íjászok nyilai igencsak megtizedelték Whorton seregét; s a két tűz közé került lovasszázad is kénytelen volt meghátrálni. De még nem adták fel… Egyik oldalon sem. Ismét napszállatig tartott a csata. De Thorger tudta: a holnapi nap lesz az utolsó, vagy mindannyian itt lelik halálukat. Csak abban reménykedhetett, hogy mostanra már Whorton hadereje is meggyengült. Kémeket küldött ki, hogy az éj leple alatt fürkésszék, ki az ellne gyenge pontjait.

"Holnap eldől minden - gondolta - bevetjük utolsó tartalékainkat, s vagy győzünk… Vagy itt veszünk el mindannyian. Aztán hiszem nem ártana egy lelkesítő beszédet tartanom hűséges katonáimnak…"

Így a csataviselt hősök egyszerű sátrai felé vette az irányt, s miután néhány keresetlen, sallangmentes szóval új erőt töltött híveibe, megtért sátrába. S rögvest ráncba szaladt a homloka.

Ulvhedin ugyanis megsebesült, még a csata elején. És súlyosabb volt sebe, mint várni lehetett; mert nem hallgatott fegyverhordozója - Narren - szavaira, aki azt ajánlotta urának, hogy pihenjen le a gyógyító sátorban, s hagyja, hogy ellássák sebét. Ulvhedin nem ment. Ott maradt, s félig fekve, félig ülve, továbbra is irányította katonáit, és nem volt tanácsos az ellenségnek a közelébe férkőzni… Ott, ültében levágott vagy harmincat Whorton katonái közül… Mikor véget ért az ütközet, Narren maga vitte be a parancsnoki sátorba félájult gazdáját, s látta el sebét… De… Talán túlontúl sok vért veszített…

Thorger aggódva hajolt eszméletlennek tűnő barátja fölé…

- Ulvhedin… Barátom… Szólj hozzám! Nem veszíthetlek el téged! Hol van hát a vámpírok híres hatalma?! Habaius! Téged kérlek, hogy vedd oltalmadba, eme igaz barátot, aki az életét áldozná szövetségünkért!

Ebben a pillanatban megrezzent Ulvhedin, mindeddig csukott szemhéja.

- Élek még Thorger barátom - mondta halkan, erőlködve. Alig volt ereje a beszédre…

- Ó jaj, kedves barátom! Te aztán ramatyul nézel ki… Hogy segíthetnék rajtad? Én nem értek a gyógyításhoz…

- Nem nagy ördöngösség… Amott, a sarokban van a gyógyfüves batyum… Hozd ide, kérlek… És… Egy pohár borra is szükség lesz…

Thorger mindent odakészített Ulvhedin ágya mellé, s némán nézte, ahogy a beteg kiválogatja a kellő füveket.

- Így… Ezeket rágd össze, aztán áztasd meg a borban… Aztán borítsd be vele sebemet. És…

- Most ne beszélj barátom - mondta Thorger, miközben mindazt megtette, amire Ulvhedin kérte - tudom, hogy saját véremmel kell, hogy itassalak… Hát igyál, drága barátom… - azzal szabaddá tette csuklóját, s Ulvhedin elé tartotta. Az megfogta; gyengén rányomta száját a lüktető érre… Fogai feltépték a vékony bőrt, s már spriccelt is szájába az éltető nedű… Csönd volt a sátorban, csak a nehéz lélegzeteket lehetett hallani. Aztán Thorger elvonta kezét, s ismét tanúja lehetett a csodának: a növények beivódtak a vérbe, s nyom nélkül eltűnt a hatalmas vágás… Szomjúságot érzett, felhajtotta hát a kupában maradt bort. Aztán… Megint csak hallgattak.

Végül Thorger törte meg a csendet.

- Ulvhedin… Hiába tűnt el a sebed, a vérveszteség utáni gyengeségből még kis ideig nem tudsz majd felépülni. Talán jó lenne, ha visszatérnél palotámba. Én már elboldogulok ezzel a maroknyi csapattal; s kémeim jelentették, hogy a túlnani oldalon nemcsak az emberek, hanem a lelkesedés is megcsappant…

- Nem. Thorger, nem. Itt maradok - mondta határozottan Ulvhedin, bár hangja még nem nyerte vissza régi fényét - hiszen megígértük Villemo-nak, hogy együtt térünk haza. Mit szólna kedves leányod, ha én megérkeznék - nélküled? Még tán azt is hihetné, hogy elvesztél…

- Annyira aggódom érte - sóhajtott Thorger - egyedül, abban a halott kastélyban… Hiába vannak körötte őrök, azok nincsenek annyian, hogy egy esetleges támadástól meg tudnák védeni… Félek, Whorton még forral valamit ellenem…

- Ne emésztődj ezen kedves barátom! Villemo-nak nem lesz semmi baja. Habaius vigyáz rá, s mi is hamarosan hazatérünk. A holnapi csata a mi győzelmünkkel fog végződni. Érzem…

- Szeretnék én is ilyen biztos lenni…

- Higgy, Thorger! Vagy eddig talán oly dolgok történtek, mik megingattak a győzelemben?

- Nos, a te sebesülésed eléggé megrémített…

- De már jól vagyok. Holnap én is ott leszek melletted, s együtt kommendáljuk ezt a sereget a mindent eldöntő, győztes csatára! Most ne gondolj másra barátom, csak a diadalmas hazatérésre…

Thorger bólintott, majd felállt, s a saját fekhelye felé indult.

- Jó éjt, ifjú Ulvhedin - szólt még vissza - nyugovóra térek, és rád is rád fog férni egy alapos alvás… Hátha megálmodjuk a holnapi sikeres hadmozdulatokat - derengett fel a király arcán egy keserű mosoly, aztán aludni tért.

Ulvhedin szemére még sokáig nem jött álom. Kavarogtak benne az eddigi napok eseményei. Gondolt Villemora, a holnapi csatára, Thorger szavaira… Aztán egyszercsak Vinga alakja söpörte félre az eddigi képeket.

Oly élesen jelent meg előtte a lány; sűrű erdőben, körülvéve farkasokkal, hogy önkéntelenül is felült.

"Vinga - suttogta maga elé - kicsi tanítványom… Téged jól cserbenhagytalak.. Mi lesz veled? Habaius óvjon téged is… Remélem, hamarosan segítséged akad… "

Ebben a pillanatban Vinga alakja körül eltűntek az ordasok, s Ulvhedint valami nagy-nagy nyugalom szállta meg. A lelkifurdalás nem kínozta többé… Tudta: Vinga megmenekült, s éppen az sietett segítségére, aki a legtöbbet jelentette a lánynak ezen a világon…

Hazatérés

Másnap hajnalban Thorgert a napkelte már talpon találta. Ulvhedin még az igazak álmát aludta, s Thorger úgy vélte: ráfér a pihenés a hős lovagra. Kiment hát a sátor elé, hogy a hevenyében készített haditervet ismertesse a tisztekkel, s ismételten a győzelemben való hitet csepegtesse lelkükbe.

Miután mindezzel végzett, visszatért a sátorba, hogy felkeltse Ulvhedint. Odakint már ragyogott a nap ekkor… S a félig nyitva hagyott sátor bejáratán betűző sugarak megcsillantak egy kis ezüst medálon, mely az ifjú nyakában függött. Ahogy Thorger barátja fölé hajolt, rögvest észre is vette e csillogást. Elámult.

"Nocsak… Hiszen ez Tarjei fivérem talizmánja, mit a drága Cecilie ajándékozott neki, hogy oltalmazza a hódító háborúban…! Vajh' hogy került ez Ulvhedinhez?"

Ekkor az alvó ifjú ujjai álmában a medálra siklottak, s érintésük oly árulkodóan gyöngéd volt, hogy Thorger kis híján felnevetett. "Villemo… - gondolta, s szívében szétáradt a melegség - csak Villemo rakhatta a nyakába emez ékességet… Ó, látom én már, hogy atyáik akarata végül teljesül…"

Ulvhedin megérezte, hogy nézik, mert megrezzent, s felpillantott. Keserű mosolyra húzódott a szája.

- Itt az idő, Thorger barátom?

- Bizony itt, ifjú Ulvhedin. Eljött hát a mindent eldöntő csata napja…

Ulvhedin felkelt, magára vette felsőruháit, derekára kötötte kardját, s így szólt:

- Rossz álmom volt az éjjel… Mi győzünk, az kétségtelen, de a pusztítás rettenetes lesz… S engem is gondok várnak majd odahaza. Whorton nem fog belenyugodni a vereségbe…

- Mit szándékozol tenni?

- Megidézem Habaiust… Talán felfedi előttem a jövő titkait…

- Rendben. Hagyjalak magadra?

- Nem, nem maradj csak… Hiszen ez rád is tartozik… Csak gondoskodjunk róla, hogy senki ne zavarjon minket.

- Nem gond. Odaállítjuk a sátor elé Narren-t őrnek…

Ulvhedin bólintott beleegyezése jeléül, majd - míg Thorger a posztra állította az őrszemet - előkészítette a szertartást. Most a szokásosnál többet kellett várniuk a Nagy Szellem megjelenésére, de végül csak előttük állt a megidézett. Habaius sokáig hallgatott, miután Ulvhedin feltette kérdéseit; majd így szólt:

- A győzelem biztos. De a veszély nem múlik el… Hamarosan szükséged lesz egy régi barát segedelmére. Ne késlekedj hát értesíteni, ha eljő az idő!

- Értem, ó Szellemek Atyja. De honnan fogom megtudni, hogy mikor jő el?

- Tudni fogod, hadvezérem. Ami a másik kérdésedet illeti… Ne kutasd ezt a dolgot. A leány a te segítséged nélkül is, meg tudja oldani életének folyását…

Ulvhedin biccentett. S úgy vélte: jobb, ha az utolsó - rá és Villemora vonatkozó kérdést fel sem teszi - Habaius ma nincs közlékeny hangulatban…

- Köszönöm néked, Habaius, minden szellemek fejedelme, hogy tudnom engedted a jövőt - fejezte be a szertartást.

- Látom, utolsó kérdésedet már fel sem teszed - a szellem, mintha mosolygott volna - jól van. Okos dolog. A körül még nagy a homály…

- Értem, Szellemek Atyja! Akkor hát: elbocsátalak… Köszönöm neked, hogy ismét megjelentél szólításomra!

- A szövetség, az szövetség Ulvhedin Lord! Neked is - nekem is. Ég veled! - és Habaius eltűnt.

- Legalább a legfontosabbat megtudtuk - jegyezte meg Thorger, miután a borivással befejezték a rítust - mi fogunk győzni…

- Valóban… Haditerv?

- Nincs különösebb. Nekik megyünk. Üsd-vágd nem apád! Nagyjából most egyenlőek velünk…

Így is történt. Kiléptek a sátorból, a sereg lóra kapott, Thorger megfújta a harci kürtöt, s lecsaptak a mit sem sejtő ellenseregre…

A meglepetés ereje hatott. Thorger és Ulvhedin ravasz irányításával nagyon hamar megfordították a háború állását, s úgy elverték a port Whorton hadseregén, hogy az történelemkönyvekbe illő lett volna. A megfutamított sereget egészen Esenborgig üldözték, s Whorton katonái fegyvert, lovat elhagyva, szégyenszemre futottak…

Thorger az emelkedőre érve visszaszólította katonáit, s nevetve nézte, ahogy a vert sereg eltakarodik. Whorton maradt utoljára. Ő megállt a dombon, s visszafordulva ezeket a szavakat köpte Thorger felé:

- Az nevet, aki utoljára nevet! Ezt nem hagyom annyiban Thorger! Tízezerszer ennyi emberrel térek vissza, s a földdel egyenlővé teszem birodalmad! Majd emlékezz erre!

- Ha nem akarod a teljes sereged elveszejteni Whorton - kiáltott vissza Ulvhedin - akkor azt ajánlom, hogy kerüljétek Bergenborg környékét is! Te meg erre emlékezz!

Azzal - nem akarván alantas szócsatába bonyolódni - mindketten megsarkantyúzták paripáikat, s visszatértek az elcsendesedett csatamezőre…

Következett a neheze. A feldúlt birodalmat újra fel kellett virágoztatni. Thorger serege rengeteg hadifoglyot ejtett… S a király úgy határozott; az lesz büntetésük, hogy életfogytig munkát végeznek majd a birodalom épülésére: ők fejtik a házak építéséhez szükséges köveket, ők szántják fel a felégetett földeket, ők segédkeznek majd minden családnál, ahol siratnak valakit, és elkel a dolgos kéz… Az ítélet kihirdetése, s a hősi halottak eltemetése után, hatalmas lakomát csapott a győztes sereg a diadal örömére.

Thorger pedig dicsért és kitüntetett, földeket és nemességet adományozott az önfeláldozó zselléreknek. Víg hangulatban folyt le a vacsora, s mindenki bizakodva pillantott a jövőbe…

Másnap reggel ki-ki hazafelé vette az irányt, hogy megszemlélje: mi lett az otthoniakkal.

- Nos, Ulvhedin barátom? - nézett Thorger a mellette álló ifjú lordra, mikor már csak ők álltak a kiürült csatamezőn - indulhatunk mi is, megülni azt a megígért diadalünnepet?

- Mi az, hogy, kedves barátom! - mosolyodott el Ulvhedin - gondolom már te is nagyon kíváncsi vagy, Villemo miként állta a sarat… Ha állnia kellett egyáltalán…

- Igazad van. Nagyon aggódom kicsi virágszálamért. Induljunk azonnal!

Lóra kapott a két lord, és sebesen vágtattak Vargaby felé… S útközben örvendett a szívük, hogy az eddigi elpusztult vidékek üresen ásító házai helyett, mindenütt a lelkes és serény munkát látják. Az emberek, pedig nagy üdvrivalgással fogadták királyukat és hű szövetségesét…

Végül, elérték Vargaby-t. A kastély és környéke csendes volt, az őrök a helyükön álltak. Tisztelegtek, mikor meglátták a királyt, s rögvest beengedték a két, megfáradt harcost. Odabent - az időközben visszatért - lovászfiú elvezette lovaikat, ők maguk, pedig csendesen lépkedtek a kastély széles márványlépcsőjén felfelé. Ulvhedinnek furcsa volt a ház ide-oda siető szolgálólányok; és az ajtók előtt posztoló alabárdosok nélkül. Persze, igazából egyvalakit hiányolt…

- Gyere csak Ulvhedin - kacsintott rá Thorger barátjára, s a konyha felé vette az irányt - azt hiszem, sejtem, hogy hol találjuk meg az én kis madaramat…

S valóban: ahogy benyitottak a konyhaajtón; megpillantották Villemot, amint dúdolgatva tesz-vesz a konyhában.

- Mi finom, fő azokban a fazekakban aranyom? Reméljük, a remek íz mellett jó sok is, mert nagyon éhesek vagyunk ám!

Villemo leejtette a fakanalat, amivel az előbb a levest kavargatta, s megpördült az ismerős hangot hallván. Aztán sírva-nevetve rohant nevelőapja kitárt karjába.

- Kedvesapám! Hát megérkeztél? Miért nem üzentetek? Akkor igazi ünnepi ebéddel várhattalak volna…

- Nem tesz semmit, kincsem. Jó lesz nekünk a hétköznapi is… De remélem, eleget főztél, mert vendéget is hoztam!

Villemo ekkor fedezte fel, hogy Ulvhedin is ott áll, kedvesapja mellett. Elpirult, de némi szabódás után, őt is megölelte… S megborzongott, mikor az erős karok a dereka köré fonódtak…

- Boldog vagyok, hogy újra láthatlak, szép Villemo - mondta Ulvhedin, s mosolygott. Aztán kinyújtotta kezét, s letörölte a lány arcán végigfolyó könnypatakot…

- Mit mondtam neked, mikor elbúcsúztunk? Hogy visszajövök, hogy ne lássak több könnyet a szemedben…

- Ezek az öröm, nem a bánat könnyei, kedves lordom - mosolygott Villemo - hálát adok az Úrnak, hogy mindkettőtöket épen, egészségesen hazavezérelt! Boldog vagyok… - suttogta a lány, s egy pillanatra megpihent Ulvhedin széles mellkasán, élvezve a férfi közelségét. Ám aztán a kötelesség a valóságra ébresztette.

- Uramisten! Az ebéd! Engedj el, kérlek Ulvhedin, utána kell néznem az ételeknek… Istenem, mintha éreztem volna, hogy jöttök! Tegnap levágtam néhány csirkét, hogy együnk végre valamit a sok koplalás után, de remélni se mertem, hogy ily kedves vendégeim érkeznek az ebédhez! - mosolygott, s visszatért konyhai teendőihez.

Az ebéd nagyszerű hangulatban telt. A két hadvezér beszámolt a háború menetéről - a véresebb részeket természetesen mellőzve - s megnyugtatták Villemot, hogy Whorton egy darabig nem jelent veszélyt.

- És teszünk róla, hogy ne is nagyon próbálkozzon -jelentette ki Ulvhedin, s szemei vészjóslóan megvillantak…

Villemo megborzongott.

- Nagyon remélem, hogy ez volt az utolsó háború, ami a birodalmat sújtotta - mondta halkan.

- Azon leszünk, szép Villemo - mosolygott kedvesére Ulvhedin.

A Lord még néhány napot töltött Thorger udvarában, s ez alatt az idő alatt, csak még jobban megszerette a szép és kedves Villemot. S időnként úgy tűnt neki; hogy mintha a lány nem lenne iránta közömbös… De aztán elhessegette ezeket a gondolatokat. Még nem szabad tűnődnie ezen… Még nem…

S emiatt - nehogy a tiltott gondolatok túlságosan is bevegyék magukat elméjébe - egy ködös hajnalon, hirtelen távozott Bergenborg vendégszerető kastélyából… Mindössze Thorger barátjának intve búcsút. A két fejedelem megbeszélte, hogy legközelebb Thorger látogat el Ulvhedinhez egész udvartartásával.

Ulvhedin kezet rázott barátjával, majd szeretetteljesen megölelte őt. Aztán felkapott lovára, s útnak indult Asker felé, kissé tartva attól, hogy ennyi idő távollét után; vajon mi várja őt otthon…