Azzal a kis zsákból, amit mindig magánál hordott, egy nagy marék gyógynövényt vett elő. Kiválogatta a most használatosakat, a többit visszagyömöszölte. A takarót félredobta, hogy jobban láthassa a sebet, majd a füveket beáztatta némi borba, egyiket, másikat meg is rágta… S a masszát szépen elegyengette Thorger lábán. Aztán újra bort töltött a kupába, melyből ivott, majd barátja elé tartotta a csuklóját…

- Igyál, barátom - mondta gyengéd hangon.

Thorger hálásan szívta a vért, átjárta minden porcikáját a forró, éltető nedű, elernyedt izmai újra megteltek erővel, s fickándozni kezdtek halvány bőre alatt. Közben a gyógymassza elkezdte magát beszívni a sebbe, s csodák csodájára, az azonnal beforrott, mintha sosem lett volna. Ezek után Ulvhedin még elkántálta a gyógyító szöveget, majd felhajtotta a saját vérével kevert bort. Összerázkódott, s kinyitotta a szemét, melyet ivás közben önkéntelenül hunyt le, s rámosolygott barátjára.

- Na, hogy érzed magad Thorger király?

- Soha jobban, drága barátom! - rikkantott Thorger, s felpattant, azaz, hogy csak pattant volna, hiszen a sok fekvés, azért elsorvasztotta némiképp izmait… De azért - Ulvhedin segítségével - fel tudott ülni, s megtámaszkodott párnáin.

- Az életet adta vissza nekem, ifjú Ulvhedin! - sóhajtotta - oly jó újra élni… És tudni, hogy van, egy ilyen barátom, mint te… És az a kis madár… Ha tudnád, mit sürgött-forgott itt köröttem, míg én halálomon feküdtem…

- Igen, igazán kedves teremtés, ez a Villemo. És látszik rajta, hogy más, mint a korabeli, elkényeztetett kisasszonyok.

- Nem is neveltem volna belőle, afféle nyafka fehérnépet! - somolygott Thorger - Villemo akár még apródként is megállná helyét, s úgy forgatja a kardot, mint egy valkíria!

Ulvhedin elmosolyodott ezekre a szavakra. Ám aztán elkomorult az arca. Tudta, hogy nem késlekedhetnek… Kifaggatta hát Thorger-t, hogy is esett ez a csata. Kiderült, hogy Trollheim tartomány, a Délvidék egyik jelentősebb birtokának feje, Whorton pályázott volna a szép Villemo Freya hercegkisasszony kezére, na meg a dús földekre, melyek hozományul járnak… S mikor Thorger nem adta, jött sereggel, hogy elvegye. Ám ők tudtak valamit, amit Whorton nem, aki már csak az uralkodó halálára várt, hogy utána erőszakkal vigye magával a várkisasszonyt, mégpedig, hogy Thorger halhatatlan… És bármekkora sebet is szerzett, nyom nélkül forrt be. Az ősi vér, pedig már munkált is a királyban, emberfeletti erőt kölcsönözve neki. S most, hogy immár egyetlen, de szerfelett erős szövetségesét is maga mellett tudta, semmi sem állhatta útját a haditervkészítésnek.

Thorger, felkelt betegágyából, felöltözött, s előhozta térképeit… Aztán büszkén mutatta őket Ulvhedin-nek:

- Látod, ez itt mind az én drága kincsem, keze munkája! Csodálatosan rajzol, igaz-e?

- Valóban, gyönyörű! És, amint látom, pontos is…

- Hát, hogyne… Na lássuk csak, Whorton most valahol errefelé táborozik… Jelentették kémeim. Mi pedig, ha eminnen támadnánk…

Ulvhedin nagy komolyan bólogatott, és ő is a térkép fölé hajolt. Alaposan megtervezték a bosszúhadjáratot. Mert itt, már másról nem is eshetett szó. Mikor jó alaposan mindent átbeszéltek, felállították - gondolatban - a hadsereg fő szárnyait, és mindent elhelyeztek - Ulvhedin egyszer csak arra ocsúdott, hogy éhes. Így szólt hát atyai barátjához:

- Ehetném… Megkeresem Villemo-t, és megkérem, hogy készítsen nekünk valami vacsorát, hiszen neked is enned kell… Nagyon legyengülhettél, amíg itt feküdtél magatehetetlenül.

- Rendben, szólj neki. Én is megéheztem. Addig visszafekszem az ágyba, nehogy feltűnjön kis madaramnak a hirtelen javulás…

- Tégy, belátásod szerint - bólintott Ulvhedin, s elsietett.

Ulvhedin szívdobogva bolyongott a nagy és üres palotában, a lányt keresve. Abban reménykedett, hogy talán vacsora közben kicsit közelebb kerülhetne a félénk hercegkisasszonyhoz… Aztán nagy sokára talált rá, az egyik szobában. És mosolyra fakasztó látvány tárult a szemei elé… Ugyanis Villemo, kezében egy hímzett takaróval, a kezében aludt, az ágy előtt térdelve, és fejét a matracon nyugtatva. "Szegény kislány… - gondolta Ulvhedin meghatottan - milyen fáradt lehetett, ha képes volt ebben a kényelmetlen helyzetben elaludni… Nem keltem fel, hadd aludjon." Azzal felemelte óvatosan a lányt, s befektette az ágyba, ráterítve, a kezéből kiszabadított takarót. Aztán továbbment a konyha irányába, hogy valami harapnivalót keressen.

Villemo érezte, hogy valaki felemeli, mert erőtlenül belefogódzott, de szemeit súlyosan ragasztotta le az álomméz. Borzasztóan fáradt volt. Csak annyit érzett, hogy valaki nagyon gyengéden és finoman lefekteti az ágyra, és ráterít egy könnyű takarót. Mindez kellemesen érintette őt, s ahogy megérezte a puha matracot maga alatt, beleburkolózott a takaróba, s halkan szuszogni kezdett.

Ulvhedin pedig egy fatálcával sietett eközben Thorger szobája felé, a tálcán kenyér, sajt, füstölt hering, és paradicsom sorakoztak. Nagy hirtelenében ezeket lelte a kamrában, de arra gondolt, ez pont az, az étek, amellyel elverhetik éhüket. Visszafelé jövet, belesett az előbbi szobába, s mosolyogva nézte kedvesét, ahogy alszik… Igyekezett e békés képet jól az eszébe vésni…"Ki tudja, mikor látom megint…" - tűnődött.

Vacsora után, még némi utómegbeszélésre kerítettek sort, majd Ulvhedin - hogy királyi barátját is hagyja pihenni, a nagy szenvedés után - maga is visszavonulni készült.

Ámde, szobájában, mit maga a kisasszony szánt neki, még mindig Villemo aludt békésen, nyugodtan. És Ulvhedin-nek nem volt szíve felébreszteni őt. Inkább elindult, keresni magának egy üres szobát, hol megalhat. Nos, szoba még csak lett volna… De ágy már nem. Sajnos, a sok drága bútor mind a tűz és a kályha martaléka lett, hiszen a háborúban az ember azzal tüzel és főz, ami éppen a keze ügyébe akad… S a királynak már régóta nem hoztak rönkfát adóba… Ulvhedin-nek csak vissza kellett térnie, ahonnan elindult, de ez nem volt annyira ellenére… Odahúzott egy kényelmes karosszéket az ágy mellé, elvackolódott rajta, s addig, míg el nem aludt, a szendergő szépséget nézte…