Tavaszváró ünnep volt. Mint eddig minden évben, most is fellobogózták a várat, és a környező házakat. Az ünnepség alkalmából, Thorger király - aki Dúshajú Trobald, a rettenthetetlen fejedelem egyenes ági leszármazottja volt - nagy vadászatot rendezett, a várát körülvevő erdőségben. Fiatal kora ellenére, bölcs és igazságos uralkodója volt országának, méltón lehetett volna rá büszke, régóta elhalt  öregapja, Igazságos Harald, aki még a koronázást megérte… A vadászaton mindenki részt vett, aki csak elbírta az íjat, és a lándzsát.

Imígyen összegyűlt a nemesi réteg apraja-nagyja a királyi vár hatalmas udvarában. Fegyvereiken vidáman játszott sugaraival a tavaszi nap, és kutyáikkal együtt már türelmetlenül várták, hogy királyuk megfújja az indulást, jelző kürtöt. Midőn ez megtörtént, felkaptak lovaikra, rendezték soraikat, s elindultak. Legelöl ügettek a hajtók, akik mindenféle zajos dologgal, zörgő serpenyővel, kereplővel, csörgőkkel, és egyéb efféle eszközökkel igyekeztek felriasztani az erdő vadjait. Utánuk vágtatott az uralkodó, fivérével, Tarjei herceggel és annak feleségével Cecilie-vel, akik fesztelen társalgást folytattak - most éppen a gyermeknevelés mibenlétéről, hiszen ők voltak a kis Villemo Freya szülei. Thorger jókat mulatott vitáikon, s igyekezett minél bölcsebb tanácsokkal ellátni őket, bár neki magának, még nem volt gyermeke…

Mögöttük haladt a többi nemes, akik szigorúan betartották a rangsort - még itt is. A társaság hölgy tagjainak a fiatalurak csapták a szelet, bókokkal halmozták el őket, csakhogy a hölgy kitüntesse őket figyelmével, és a vadászat utáni táncmulatságon bekerülhessenek a táncrendjébe.

Ahogy a hajtók haladtak előre, úgy kelt életre az erdő: fácánok rebbentek fel, nyulak ugráltak elő, szarvasok, rókák menekültek riadtan a nyilak és lándzsák elé, hogy ott halálukat leljék. A vadászat sikeresen, bőséges zsákmánnyal zárult, az elejtett állatokból gazdag lakomára számítottak…

Az állatok szekérre pakolása után, hazafelé indult a kissé elcsigázott, és éhes társaság. Az idő is eltelt, és az időjárás jócskán megváltozott. A Nap elbújt, és fekete viharfelhők gyülekeztek az égen, s hamarosan, kitört a vihar. A csapat ugyancsak vágtatott hazafelé, de az esőt és az égzengést, már nem kerülhették el. A cikázó villámok, és a sűrű esőfüggöny elől, a vadászok és kísérőik, egy kis fakunyhóban próbáltak menedéket keresni, ám nem mindenki talált oltalomra… Tarjei és Cecilie már nem értek el a kunyhóig. Cecilie lova megbokrosodott egy hirtelen felhangzó mennydörgéstől, és levetette lovasát. Tarjei hiába sietett felesége segítségére, arra már nem volt idő, hogy beérjék társaikat, hát egy fa alá menekültek hirtelen a szakadó eső elől. Ám a villámok továbbra is csapkodtak… S egy különösen erős és veszélyes istennyila, éppen azt a fát szemelte ki magának, amely alatt a hercegi pár álldogált… A fa tüzet fogott, nagy ropogással kidőlt, Tarjei herceg és Cecilie hercegasszony riadtan menekültek ki alóla… S a következő percben még egy villám vágott arra a helyre, ahol ők álltak. Egymást átölelve, lerogytak a fűbe… S lelkük távozott a Fény Birodalmába…

Thorger fájdalmasan felkiáltott, s kirohant kedveseihez. Leborult melléjük, mellkasában csak úgy dörömbölt a szíve, átkarolta halott fivérét, és annak asszonyát, kit húgaként szeretett, s csak egy szót ismételgetett:

- Miért…? Miért? Miért?! - utoljára már üvöltött, és az ég felé nézve, a szenvedés poklában égve, megtagadta azt, a kegyetlen Istent, melyben eddig hitt. Nem, nem is Isten az, aki ilyen értelmetlen halállal gyilkol meg embereket életük virágjában…

Zokogni kezdett, s egy pillanatra sem engedte el Tarjei-t és Cecilie-t a karjaiból…

Lassan csitult a vad zivatar. A döbbent nemesek és a vadászat többi résztvevője néma csöndben állta körül szeretett királyát, aki most a sárban térdepelve, emberfeletti kínokat kell, kiálljon, szeretett testvére halála miatt.

Aztán Thorger király felállt, felemelte a két testet, s átfektette Tarjei lován őket. A menet, mely ünneplő társaságból, hirtelen gyászmenetté szomorodott, némán követte őt.

Midőn a vár kapuját is átlépték, a benti, vigadozó népség, riadtan hagyta abba az ünneplést, mikor meglátta, az uralkodó szomorú arcát, és a két testet a lovon. A kislány, Villemo, már türelmetlenül várta haza szüleit. Ám, a mosoly, melyet arcára varázsolt, a társaság érkeztét látván, könnyekre vált hirtelen, mikor meglátta édesanyja ruháját… Olyan természetellenes helyzetben. Sírva rohant feléjük, de Thorger félúton elkapta, és magához ölelte.

- Édesanyám! Anyácskám! Apácskám! - kiáltotta zokogva, és ki akarta magát tépni nagybátyja karjaiból, de ő jó erősen tartotta, és nem engedte, hogy elszaladjon.

- Kicsi Villemo… Anyád és apád nem lehet többé veled. Elmentek ők is, mint a testvéreid, a Fény birodalmába…

- Ők is? - zokogott a kislány - akkor én miért maradtam itt? Engem miért nem vittek magukkal? Miért, miért?!

- Nem tehették meg kincsem. Neked még dolgod van, ezen a földön. De ne félj… Majd én gondodat viselem, s segítek neked, hogy megtaláld a helyed ebben a világban. És… Hidd el, Villemo, nem tűnnek el örökre… Lesz egy pillanat, amikor majd találkozol velük… Ígérem, neked.

Villemo csak állt, és nézte a királyt, könnyei egyfolytában hullottak szép, zöld szeméből, és lefolytak bájos arcocskáján, de szülei elvesztésén érzett szomorúsága, lassan-lassan csitulni kezdett, ahogy megérezte a nagybátyjából áradó erőt, és megértette, hogy bár apja nem lehet vele többé, de maradt még mellette valaki, akit apjaként szerethet, és aki őt is lányaként szereti. Hirtelen elernyedt Thorger karjában, és szuszogni kezdett. Elaludt. A nagy sírás, és bánat kifárasztotta a kicsi lányt…

Villemo másnap reggel, ahogy felébredt, Thorger-t ott találta az ágya szélén ülve.

- Jó reggelt, kincsem! Hogy aludtál?

- Thorger bácsi! Ó, de örülök, hogy itt vagy velem! Oly szörnyű álmom volt… Farkasok támadtak meg, s én nem tudtam menekülni… Már majdnem elértek, mikor jöttél te, és elkergetted a vadakat.

Thorger mosolygott a gyermek álmán, s megsimogatva a fehér arcocskát, így szólt:

- Hidd el, kicsi Villemo, én mindig itt leszek veled, és megvédelek minden rossztól… Nem kell félned semmitől. És most jöjj, erősítsd meg a szívedet, kismadaram, mert szomorú kötelesség az, melynek most eleget kell tennünk.

- Tudom, bácsikám… - horgasztotta le a fejét Villemo, mert eszébe jutott, miért is Thorger ébresztette ma - azonnal jövök. Kérlek, szólj a dajkámnak, hogy segítsen az öltözésben.

- Rögvest küldöm - állt fel Thorger, s kisietett az ajtón, majd kisvártatva belépett a duenna.

- Jó reggelt, felséges hercegnő! Itt vagyok, amint parancsoltad.

- Jó reggelt, kedves dadusom! Kérlek, ma a legszebb ruhám add rám! Édesanyámtól és édesapámtól kell örökre búcsút vennem…

Mire leért a királyi kriptához a dajka kíséretében, Thorger már ott állt szomorú arccal. Halk léptekkel sétált nagybátyja oldalára, s hősiesen megpróbálta visszafojtani könnyeit, míg a pap beszéde tartott, s a sírásók örök nyugalomra helyezték, hőn szeretett szüleit.

Szövetség, életre-halálra

Elszállt két év, mint gyors gólyamadár… Villemo kiváló nevelést kapott Thorger-től: mindent megtanult, mit egy hercegkisasszonynak tudni illett, s szépen cseperedett, növögetett. Tudott már írni, olvasni, számolni és oly gyönyörűen rajzolt, hogy a képei szinte életre keltek. Nagybátyja hamar felfedezte a gyermek e képességét, s megkérte, Villemo-t legyen segítségére, térképek rajzolásában.

Ám egy újabb tragédia sújtotta a környéket. Ezúttal a szomszéd lordságban, Askerben gyászolt a nép; meghalt ugyanis az ottani uralkodó; Are Lord, akit mindenki szeretett. Thorger kötelességének érezte, hogy személyesen is részvétét nyilvánítsa az ifjú örökösnek, Ulvhedinnek. A kis Villemo-t még nem merte magával vinni ily hosszú útra, így a következő szavakkal hagyá otthon őt:

- Most el kell mennem egy időre, leánykám. A szomszéd tartományban meghalt Are, a Lord.

- Ó… Szegény… Hallottam róla - még édesapámtól - hogy milyen bölcs ember volt - így Villemo, a kis okos.

- Igen - mosolyodott el Thorger, egy pillanatra - igen, az volt. El kell mennem, mert szükségét látom annak, hogy részvétemet és tiszteletemet fejezzem ki fiánál, ezzel is megerősítve szövetségünket. Téged még nem vihetlek magammal, még túlontúl ifjú vagy. De kérlek, távollétemben is úgy menjen itt minden, mint amikor itt vagyok, s ha Anga, a dajkád mond neked valamit, tudd: az ő szájával is én beszéltem. Megígéred nekem, hogy nem lesz semmi baj, míg távol vagyok?

- De miért nem mehetek veled, Thorger bácsi? Még soha sem voltam a várfalon kívül…

- Mondottam csacska leány: még túl fiatal vagy. Az út veszélyekkel teli. Majd, ha nagyobb leszel. Ígérem, sietni fogok, hogy minél hamarabb itt lehessek veled! - azzal egy atyai homlokcsókot lehelt a leányka hószín homlokára, s elsietett.

Thoger király több napi lovaglás után érkezett meg Askerbe, Are birodalmába. A királyi vár udvarán már várta őt az ifjú Lord, Ulvhedin, kinek levélben jelezte érkezését.

- Üdvözöllek földemen, Bergenborg királya, Bölcs Thorger!

- Üdvözlet, néked is ifjú Ulvhedin! Sajnálom, hogy egy szomorú esemény hozott most ide.

- Valóban, gond felhőzi most homlokunkat - bólintott Ulvhedin, s megindult Thorger előtt, hogy mutassa az utat a várba - jó atyámuram, Are csak hét napja hagyta itt az árnyékvilágot, de a gaz bitorlók, már koronája után áhítoznak. Gyászolni sem hagyják tisztességesen az embert… De kerülj beljebb, atyai barátom, édesanyám, a jó Liv hercegasszony, már bizonyára intézkedett a frissítők felől…

Azzal betértek a várba. Asker vára egy igen robosztus épület volt, már messziről kitűnt magas tornyaival, melyeknek száma hat, pontosan ugyanannyi, mint a lordság tartományainak száma. A vár belsejét hosszú folyosók, hatalmas termek és lépcsők labirintusa jellemezte. Az idelátogató kedves idegennek, biza elkelt a házigazda szíves segítsége, hogy el tudjon igazodni e tekervényes várkastélyban… A padlót és falakat, kék és bíborszínű kárpit fedte, és az ősök portréi díszítették. A fenti szobákba csodaszép márványlépcsőkön lehetett feljutni, melyeket remekbe készült kovácsoltvas korlátok szegélyeztek, amelyek az askeri mesterkovácsok keze munkáját dicsérték.

Fenn, a királyi fogadóteremben a gyászoló özvegy várt rájuk. Szomorkás mosolyt vetett a belépőkre, s elébük lépve, csókra nyújtotta kezét.

- Isten hozott, Thorger fiam! Háromszor is elmúlt már a tél, mióta nem láttunk. Semmit sem változtál… Hogy van a kis hercegnő, elhalt fivéred gyermeke? Remélem, mindent megadsz, a kis angyalnak, mit az ég eddig megtagadott tőle.

- Hódolatom, Liv hercegasszony! Örülök, hogy végre találkozunk. Fogadd részvétemet, urad elvesztése miatt. Nagyon megdöbbentett a hír, hogy ilyen hirtelen… Villemo pedig a lehető legjobb egészségnek örvend, és én igyekszem hogy apja helyett is, apja lehessek.

- Köszönöm, részvétedet fiam. Szomorú dolog, hogy szomszédaink közül, egyedül neked jutott eszedbe, hogy eljöjj, és osztozz gyászunkban.

- Anyám! - szólalt meg most Ulvhedin, ki eddig csendben figyelte anyja és Thorger párbeszédét - szeretnék néhány szót váltani Thorger barátommal, ha megengeded…

- Hogyne, Ulvhedin fiam. Beszélgessetek csak nyugodtan. Én utána nézek a vacsorának, s utána visszavonulok. Az ebédlőben találkozunk!

Azzal a sudár hercegasszony kisuhant a teremből, s halkan csukódott utána az ajtó. Ulvhedin rögtön az ajtóhoz lépett, és kulcsra zárta.

- Csakhogy ne zavarjon minket senki. Tudod, már a belső emberekben sem bízom. Szegény anyám még nem tudja, hogy azért csak te vagy az egyetlen, aki eljött, részvétét nyilvánítani, mert a többiek ádáz ellenségemmé lettek. A koronáért folyó harcról sem tud semmit… Szövetkeztek ellenem! Eddig azért nem támadtak, hiszen nem tudhatták hova fajul apám betegsége, felépül-e még. Ám amint tartományainkban kitört a belharc apám halála után… Most már minden pillanatban várhatom a támadást. A szomszédos lordságok közül, a te birodalmad az egyetlen, akit még békés szövetségesnek mondhatok… Ha hajlandó vagy megerősíteni velem azt, amit még atyáink kötöttek hajdanán…

Thorger elgondolkodott.

- Szívesen a segítségedre leszek, Ulvhedin. De csak akkor, ha védekezésre használjuk az összevont erőinket. Mert, amióta a kicsi Villemo-nak én vagyok az egyetlen élő rokona, azóta inkább a békességet részesítem előnyben, s nem törekszem nagy hódításokra.

- Természetes, hogy csak védelemre kellene szövetkeznünk! Ki tudja már hány tél múlt el azóta, hogy atyám utoljára bocsátott kalandozó flottát a tengerre… Már mi is nagyon régen megelégszünk azzal, ami van. De most ettől meg akarnak minket fosztani… S ezt nem engedhetjük.

- Valóban nem - bólintott Thorger - ha téged leigáznak, jön az én birodalmam… Üsse kő, erősítsük meg a szövetséget! Itt a kezem!

Ulvhedin is kinyújtotta a kezét, s a kapocs megköttetett.

- Most pedig - gyürkőzött neki Thorger - szentesítsük a szövetséget a vérkötelékkel, mint szokásos… Add a kardod!

Ám Ulvhedin arca ezekre a szavakra sápadtabb lett, mint volt.

- Ó istenek! - kiáltott fel - erről teljesen megfeledkeztem!

- Miről feledkeztél meg, kedves barátom? - kérdezte csodálkozva Thorger, aki eddigre már lecsupaszította bal csuklóját, készen arra, hogy Ulvhedin belemélyessze kardja hegyét, a vérkötelékhez.

- Arról, hogy ha iszol a véremből… Furcsa dolog fog történni veled…

- És mi lenne az?

- Nos… - köhintett egyet Ulvhedin, s nem nézett barátja szemébe, míg e szavakat kimondta:

- Én nem vagyok halandó ember, Thorger barátom. Vámpír vagyok. És ha iszol a véremből, hát olyanná válsz, mint én.

Most Thorger arcából futott ki minden vér.

- Igazat beszélsz, Ulvhedin? Pogánnyá lettél?!

- Neked magyarázzam, hogy az új hit istene, mily kegyetlen? - kérdezte halkan Ulvhedin.

Thorger elgondolkodott.

- Valóban - mondta rekedten, majd mindenre elszánva magát, újfent Ulvhedin felé nyújtotta csuklóját - ördög vigye az egészet! Vágj bele, barátom!

De Ulvhedin még mindig nem moccant.

- Thorger… Tudnod kell, ezzel sok minden megváltozik az életedben.

- Halljam!

- Halhatatlan leszel… S egy napot, egy évet, egy órát, nem öregszel többé, örökké olyan maradsz, mint most vagy. Szemfogaid erősek és hegyesek lesznek, akár a farkasé - s ezekre a szavakra Ulvhedin kivicsorította fogait, s Thorger látta, hogy igazat szólt - tudásod meghaladja majd minden halandó ember tudását, s érteni fogsz a varázsszövegekhez és bűvöléshez… És még valami… Jobban fog vonzani a sötétség, és a hideg holdfény, mint a nappal világossága, és a nap sugara.

- Vállalom! - bökött rá a hallottakra Thorger a fejével, ám aztán eltűnődött - miket az elébb felsoroltál, még nem riasztanának, de a vérivás… Ti csak vérrel táplálkoztok, nemde?

- Nem. Vért csak a nagy áldozatokkor veszünk magunkhoz. Egyébként ugyanazt esszük, mint a halandók, legfeljebb mi nem leszünk rosszul tőle, ha nem sütik át jól a húst…- azzal megint elmosolyodott, s kivillantak mesmeg a hegyes fogak.

- Nos, Ulvhedin. Meggondoltam. Ez a dolog, nem állhatja útját szerződésünknek. Ha a többi szomszéd megháborodott, és hataloméhségében ellenségünkké lett, legalább mi ketten tartsunk össze! Szeretném, ha a kicsi Villemo békében és nyugalomban nőne fel. Vágj, hát bele, nem mondom még egyszer!

- Legyen! - szólt Ulvhedin, majd az asztalhoz lépett. Az egyik kupába megsebzett kezéből vért csorgatott, s halk hangon kántált hozzá. Ekkor hatalmas szél kerekedett, mely bevágta az egyik, nyitva felejtett ablakot. A fáklyák egy szempillantás alatt kialudtak, s a teremben félhomály derengett. Ulvhedin folytatta a szertartást, anélkül, hogy egy pillantásra is méltatta volna a megváltozott környezetet, s Thorger is rezzenetlenül állt, előbbi helyén, csak szeme villogott, ahogy a sátáni jelenetet figyelte. Asker lordja most füveket és más, gyanús külsejű dolgokat dobott a vérével elkevert borba, összekeverte, majd a kupát magasra tartva, letérdelt, s behunyt szemmel ugyanazt a szöveget kántálta, mint az előbb. Sokáig nem történt semmi… Aztán egyszercsak, az egyik sarokban sűrűsödni kezdett a homály, s szép lassan, egy alak bontakozott ki Ulvhedin, s az ámuló Thorger szeme előtt.

- Üdvözöllek váramban, szellemek fejedelme, Habaius! - köszöntötte a megjelentet Ulvhedin tiszteletteljesen.

- Miért hívtál elő, hadvezérem?

- Új tagot avatnék, ó bölcs szellem! Tekints e férfiúra, és mondd, hogy oltalmadba veszed-é őt is, miként engem, és sok más társunkat.

- A legjobb döntések egyike, ha őt a Rendbe citálod, bölcs hadvezér! Már vártam, hogy mikor kerülhetne sor erre. Ne késlekedj a beavatással, a vész, már itt lohol a sarkatokban! A szükséges erő időben érkezik! Használd okosan! - többet, a szellem nem szólt, eltűnt, oly hirtelen, ahogy jött, s a terem fáklyái újra lobogni kezdtek.

Ulvhedin ekkor ivott egy kortyot a kupából, majd odalépett Thorgerhez, s odanyújtotta neki az ivóedényt.

- Ürítsd hát fenékig a beavatás poharát, s az ismeretlen feltárul előtted!

Thorger szó nélkül teljesítette a parancsot. Amint a furcsa ízű nedű, lecsurgott a torkán, hirtelen gyengeséget érzett, feje szédülni kezdett, s a következő pillanatban kihullott a kupa a kezéből, ő maga, pedig a földre hanyatlott.

Ulvhedin szánakozva nézte a nagy erős férfit, akit, lám, csak a mágia ereje, tudott a földre dönteni. Aztán letérdelt mellé, elkapta korábban már felkínált csuklóját, s szívni kezdte belőle a bíbor vért. Ahogy az éltető nedű átjárta minden porcikáját, úgy teljesedett ki, a szertartás során beesett arca, s úgy lett sápadt bőre egyre színesebb. Remegett a visszafojtott ösztöntől, s már-már úgy látszott, farkaséhségét nem győzi le, s Villemo kifogy egyetlen bátyjából is, de aztán a szeretet legyűrte a kegyetlen hajlamot. Ulvhedin felemelte a fejét, s elhúzta kezét barátja arca előtt, mire az, magához tért.

- Szomjas vagyok - mondta rekedten, erőtlenül.

Ulvhedin elmosolyodott.

- Ízleld meg hát, te is az Élet italát - mondta, s odatartotta feltépett csuklóját Thorger ajkaihoz. Az rátapadt, s erősen szívni kezdte a vért, egészen addig, míg Ulvhedin úgy nem érezte, a szívét tépi ki. Elrántotta kezét, s a hirtelen mozdulattól hanyatt esett. Ulvhedin zihálva, rémült szemekkel nézett rá, s nem értette, hogy mi történik vele… Fájdalom tört rá, olyan erős, hogy körmeit önkéntelenül is a padlóba mélyesztette, hogy elfojtsa a feltörni készülő kiáltást… De mindez csak egy minutáig tartott… Aztán eltűnt a fájdalom, s kéj lepte meg a döbbent királyt, olyan kéj és gyönyör, melyet, még asszonyok ölében fekve, sem ízlelt… Csodálkozva nézett, a mellette fekvő Ulvhedin-re, mikor ennek az érzésnek is vége szakadt.

- Mit itattál velem, barátom?

- A beavatás italát - jött a készséges válasz - és a vámpírrá válás nehéz és fájdalmas dolog… De a gyönyör, mit érzel, mikor először veszel magadhoz vért… Az felér az összes szenvedéssel.

Thorger bólintott, s feltápászkodott. Szédült még kissé, de azért elbotorkált az egyik ablakig, hogy a tükrében megnézhesse magát, nagyon megváltozott-e. Ám semmilyen szembeszökő változást nem tapasztalt. Ugyanaz az arc nézett vissza rá az üvegből, melyet azalatt a harmincnégy esztendő alatt, melyet megélt, már megszokott. Csak a bőre lett talán halaványabb, és ajkai duzzadtak meg kicsinyég… És a szemében ég, valami nem evilági fény… Kékje már nem olyan, mint a békés tenger, sokkal inkább az éjszakába hajló alkonyi ég titokzatossága csillog benne.

- Azt hittem, drámaibb dolog, ez a vámpírrá válás. Hiszen nem is látszik, semmi változás! Villemo, kis madaram, tán észre se veszi majd… - fordult a mellélépő Ulvhedin-hez.

- Nem fogja észrevenni. Halandó szemének mindez láthatatlan… Ám mostantól kezdve sokat kell majd tanulnod, hogy elsajátítsd mindazt, amit én már tudok, és erőddel megtanulj bánni. Villemo pedig semmiről sem tudhat, tizennyolc éves koráig. Kiskorúakat tilos beavatni. Ha eltérsz ettől, jaj neked. A szellemek nem lesznek kegyesek irányodban. És Erannu óvjon a haragjuktól!

- Úgy lesz, ahogy kívánod Ulvhedin. Kislányom elől mindent titkolni fogok. A tanulást sem veszem félvállról, majd meglátod. Mindenképpen a szellemek kedvében akarnék járni, ha már voltak olyan kegyesek, hogy megajándékoztak ezzel az erővel…

De… Nem tudom, te hogy vagy vele barátom, merően prózai lesz, mit most mondani fogok: ehetném…

Ulvhedin elmosolyodott.

- Én is megéheztem… Azonnal szólok, hogy terítsenek a vacsorához…

Miközben lefelé indultak a lépcsőn, Ulvhedin így szólt:

- Ha anyám nem látja meg rajtad a változást, akkor nyert ügyed van, mert Villemo hercegnő sem fogja. Tudod, milyen éles szeme van, édesanyámnak!

S ezen mind a ketten, jóízűen nevettek.

Liv nem vett észre semmit, Thorger átváltozásából, így a vacsora kellemes beszélgetéssel telt.

Thorger megnyugodva látta, hogy kis unokahúga, nagy valószínűség szerint nem fog rájönni, mivé lett a bátyja, és ugyanúgy ragaszkodik majd hozzá, mint eddig. Még néhány napot töltött el Askerben, ez alatt az ifjú Lord beavatta minden mágikus tudásába, és átadta neki azokat a növényeket és egyéb kellékeket, melyekre szüksége lesz, Habaius megidézéséhez, majd a király mindent jól eszébe vésve, mit tanult, hazafelé vette az útját, hogy minél előbb karjába zárhassa kis szeme fényét, aki bizonyára már türelmetlenül várja őt.

Smaragd szemek vonzásában

Teltek-múltak az évek. Egy madárfüttyös tavaszon, Ulvhedin is pártfogásába vett, egy ifjú leányt, kinek neve Vinga Taraldsdatter volt, és Christiániából menekült ide, hogy mint boszorkányt, meg ne égessék.

Az a tavasz, egy nagyon kemény tél után érkezett. A termés sok helyen elfagyott, nem kelt ki a vetés, a nép éhezett, s a sok temetetlen halott miatt, járványok is fenyegették a birodalmat. Az ifjú uralkodó, ki még csak most tanulta e nehéz mesterséget, tanácstalan volt, hogyan is lehetne úrrá e bajokon. Úgy határozott hát, hogy amint a tavasz beköszöntött, útra kel, és meglátogatja bölcs barátját, Thorger-t, hogy tanácsot kérjen tőle.

Egy heti lovaglás után érkeztek meg Bergenborg fővárosába, Vargaby-be, ahol a királyi vár állt. A város tavaszi díszbe öltözött ekkorra, csak úgy, ahogy eddig is, ha ünneplik a tavasz megérkeztét. Mindenütt virágok, színes szalagok, és vendégszerető, mosolygós emberek fogadták a fáradt vándorokat. Tavaszi vásár volt az udvarban. Ulvhedin kísérete nem is tudott ellenállni a mindenféle földi jónak, hát - uruk engedélyével - hamarost belevetették magukat a vigadalomba. Ulvhedin egyedül sétált a vásárosok között, akik ékes szóval kínálták portékáikat az acélpengétől, egészen a jóféle, sült marhacombig. Már éppen készült elhagyni a kofák sátrait, mikor az egyik sátornál egy fehér ruhába öltözött leányt pillantott meg. Háttal állt az ifjúnak, s éppen egy mézeskalács szívet készült kiválasztani, de annyira tetszett neki mindegyik, hogy nem bírt dönteni, melyiket is akarja. Ulvhedin szíve hevesebben kezdett verni, ahogy tekintete végigsiklott a sudár, karcsú alakon és királynői fejtartáson, s észre sem vette, de lábai önkéntelenül vitték őt a mézesbábos sátra felé. Az ismeretlen leány, kinek arcát ekkor még nem látta, de gyönyörű, dús, vastag homokszőke copfja, és karcsú termete láttán, úgy döntött, közelebbről is szemügyre veszi ezt a tüneményt, miközben lelkében vad viharok dúltak a tilalom miatt…

Odalépett a sátorhoz.

- Miféle finomságok ezek, nénémasszony? Még sosem láttam ilyet!

- Mézeskalács figurák, lelkem, egyenest Hunniából! Kóstoljon meg egyet, bizony mondom, nem fog csalódni. A kisasszonyka is azért tanácstalan, mert már megkóstolta, s legszívesebben, mindet megvenné, úgy ám! - kacagott a kofa, s egy szívet nyújtott oda az ifjú Lordnak. Miközben Ulvhedin elfogadta, a mellette álló leányra tekintett, s így szólt:

- Melyik tetszene, úrnőm?

A leány meglepett szemekkel fordult felé… Arca nemes vonású, fehér, mint a liliom, szemei, mint a legdrágább smaragd… Ezek a szemek! Az ifjú egy pillanatra megtántorodott, ahogy a leány pillantását reá vetette. Úgy érezte magát, mint akit megbabonáztak, legszívesebben örökkétig ott állt volna, és bámulta volna ezeket a hihetetlenül ragyogó, zöld szemeket… Aztán összeszedte magát, s rámosolygott a leányra.

Villemo nem tudta hova legyen zavarában. Az acélkék szemű idegen, oly kedves volt, és oly udvariasan szólította meg őt, ám ő először mégis vonakodott felelni. Fülében hirtelen bátyja, fogadott apja szava csendült, ahogy azt mondja: "légy óvatos, kismadaram! Ne állj szóba idegenekkel, hiszen ki tudja milyen szándékkal, közelítenek feléd. Vigyázz magadra, hiszen már csak mi vagyunk egymásnak… És ha neked valami bajod esne, hát az, az én halálomat is jelentené…"

"De ez az ifjú olyan kedves… - gondolta pirulva Villemo - és oly deli, oly gyönyörű! Csak nem akarhat nekem rosszat? Hiszen csak azt szeretné tudni, melyik szív tetszene…" Azzal, imígyen eldöntve magában, hogy Ulvhedin-től nincs mit tartania, megszólalt.

- Nem is tudom, jó uram. Oly szép mindegyik… Talán az ott, a sarokban - mutatott egy dúsan hímzett szív felé - talán az a legszebb.

Ulvhedin elmosolyodott, s letört egy darabot abból a szívből, amit eddig a kezében tartogatott.

- Hmm… - fordult a kofaasszony felé - ez bizony, valóban nagyon ízletes! Én meg is venném, ezt itt - mutatott a legnagyobb szívre, mely amellett feküdt, mit Villemo az előbb kiválasztott - de ne nekem adja nénémasszony, hanem ennek a sudár hölgynek itt mellettem! Talán így segítünk neki eldönteni, ezt a fontos dolgot.

- De… Jó uram - pirult Villemo - én ezt nem fogadhatom el tőled. Hiszen nem is ismerlek!

- Csak fogadd el, úrnőm! Hidd el, szívesen adom. Nem mindennap találkozik az ember, magával a Tavasztündérrel! Szépséged messze túlragyogja tán még az említett hölgyet is. Fogadd hát e szívet, hódolatom, és csodálatom jeléül! Bár adná az ég, hogy még egyszer keresztezze utunk egymást! Hiszen a mai naptól fogva, mást már nem fogok látni magam előtt, csak a te édes, liliom arcodat, úrnőm! - ragadtatta el magát Ulvhedin, s mélyen meghajolt az ismeretlen tünemény előtt.

- Kérem, uram, csillapodjál! - tette szívére a kezét a leány, s riadtan bámulta a nekitüzesedett lovagot - inkább elfogadom, csak ne folytasd eme furcsa beszédet! Nem szoktam még meg, hogy velem így bánjanak jó uram! Kérőm se volt még… Nem, nem, kérem, nem bírom tovább hallgatni ezeket a szavakat! - azzal Villemo kezébe ragadva a szívet, melyet a kofaasszony ebben a pillanatban adott át neki, pirulva elszaladt.

- Most aztán jól ráijesztett, a kis hölgyre, úrfi! - mosolygott Ulvhedin-re a kofaasszony. Az ifjú Lord bánatos szemekkel pillantott az útra, hol a leány eltűnt, s sóhajtva fordult vissza a sátorhoz.

- Az biztos… - mondta lemondóan - de még én sem ismertem most magamra - folytatta csodálkozva - nem szokásom ilyen heves udvarlás… De ezek a szemek megbabonáztak… Nem tudja nénémasszony, hogy ki volt ez a hölgy és hogy merre lakik?

- Nem ismerek én minden vendéget, ki megáll a sátramnál - vont vállat a kofa - nem segíthetek.

- Nos, akkor azt hiszem, hátralévő életemet eme hölgy megtalálására kell fordítanom… No, jóasszony, adjon nekem is két szívet, abból a hímesből, aztán áldja meg az isten!

- Magát is, ifiúr! No, itt a két szív, járjon szerencsével!

- Köszönöm a jóságát, nénémasszony!

Ulvhedin ezután a királyi vár felé indult. Itt meg kell ám említenünk, hogyha kicsit igyekszik, talán még találkozhatott volna szíve hölgyével, aki - mint tudjuk - szintén a palota felé futott. Ám a Sors másképp akarta…

Az ifjú Lord lassan ballagott, s eszét még mindig a zöldszemű tündéren jártatta. "E szemek! Habaius-ra! Sose láttam ennél szebbet… Vajon meglelem majd végül őt? Mindent meg kell majd tennem a felkutatására… E hölgy lesz asszonyom, vagy más senki…

S míg e gondolatok megjárták elméjét, meg is érkezett a vár elé, ahol Thorger már várta őt.

- Csakhogy megérkeztél, drága barátom! Légy üdvözölve!

- Üdvözlet néked is, Thorger! Jöttem volna már elébb is, de az otthoni teendők, teljesen lekötötték minden időmet… Hiszen tudod, nemrégen drága anyámat, Livet is elragadta a halál… S atyám egy gondokkal terhelt birodalmat hagyott rám. De beszéljünk vidámabb dolgokról. Hogy van a kis hercegnő? Láthatom is tán?

- Most éppen nincs idehaza, lement a tavaszi vásárba, kicsit körülnézni. Nagyon sokat nőtt, kész kisasszony már! Idestova, úgy kell majd elhessegetni a kérőket körüle. Remélem, találkoztok majd, bár nagyon félénk, nem mutatkozik vendégeim előtt. Talán véled majd kivételt teszen… De kerülj beljebb, s lássunk dologhoz!

Belépve a tárgyaló terembe, hol Thorger magasabb vendégeit fogadni szokta volt, a király e szavakkal fordult az ifjú Lordhoz.

- Mi szél hozott erre, kedves barátom, azon kívül, hogy meglátogasd agg barátodat? - kérdezte tréfálkozva - jól látom, hogy valami súlyos gond nyomasztja lelkedet?

- Szemed, mint a halászsas tekintete, drága Thorger - sóhajtott Ulvhedin - bizony, nem csak a móka és kacagás hozott ide. Gondok vannak birodalmamban, mint említém már. Nem boldogulok a kormányzással. Aggódom népemért, kikre most igen kemény tél sújtott le. A múltkori hadjárat miatt, atyám kénytelen volt megnövelni az adókat, s most, ez az éhezés és a járványok megtizedelték a lakosságot. Félek, lázadás tör majd ki, s akkor már nem tudok ellenállni az országomra törni akaróknak. Eddig mágiámmal tartottam őket féken, de kétfelé én sem tudok koncentrálni… - számolt be Ulvhedin a bajokról, s helyet foglalt egy karosszékben.

Thorger elfoglalta a másikat, majd hosszas töprengés után így szólt:

- A nép kapja meg félretett gabonád felét, hogy vetni tudjon. Az adókat csökkentsd, hiszen nincs már hadjárat, ami viszi a pénzt. Az elégedetlen nemeseknek, pedig adományozz földet, s így magad mellé tudod őket állítani. Tudni kell, ifjú Ulvhedin, hogy mikor légy nagylelkű. Ez most egy ilyen pillanat.

Ulvhedin hálásan köszönte meg az okos tanácsokat, ám úgy tűnik, Thorger még nem fejezte be a kérdezősködést.

- Látom a szemeden, Ulvhedin, hogy valami más is nyomja a szíved. Ki vele, hátha azon is tudunk segíteni.

- Thorger, drága barátom, előtted olyan a lelkem, mint a nyitott könyv! - mosolyodott el Ulvhedin - bevallom néked: a szerelem nyila sebzé meg szívemet. Egy leánykát láttam itt, a vásárban… Smaragzöld szemeinek azonnal rabjává váltam! Nem is gondoltam volna, hogy zord országodban, ily gyönyörű virágok teremnek!

Thorger elmosolyodott, a dicséret hallatán.

- Igaz, ami igaz, asszonyaink szépségének híre messze földeket bejárt már… De mi légyen ezzel a baj?

- Az, hogy nem tudom, ki ő! Mikor megpillantottam, teljesen elvette az eszemet… Oly hevesen kezdtem neki udvarolni, mely még egy meglett szépasszonyt is pirulásra késztetett volna, hát még egy ilyen zsenge virágszálat, hiszen tizenöt esztendőt, ha számlálhatott csupán… Megzavarodott, s elszaladt. Én meg átkozhatom magam, tüzességemért.

- S nem láttad, merre szaladt?

- Nem, nem is láttam… Oly hirtelen történt minden. Csak álltam, s néztem, ahogy elröppen…

- Ugyan Ulvhedin… Hiszen emberi ésszel fel nem fogható hatalommal rendelkezel… Bizonyára lenne mód arra, hogy…

- Nem, drága barátom! Ez már nekem is eszembe jutott. De annyi energiámat emésztené fel a keresés, amit most, a veszély kapujában, nem engedhetek meg magamnak. Talán… Látom még egyszer.

Thorger elgondolkozott, majd azt mondta barátjának, hogy annyit tud neki segíteni, hogy végigkérdezi nemeseit, akikről tudja, hogy eladó lányuk van, hogy járt-e aznap a kis hölgy a vásárban…

Nem is sejtette, hogy az illető leány, aki barátja szívét ily hamar elrabolta, néhány szobával odébb, egy mézeskalács szívet nézeget merengőn…

Villemo, aznap este fejfájásra hivatkozva nem ment vacsorázni, így elkerülte a találkozást az acélkék szemű idegen ifjúval. Ahelyett, inkább, az almásban sétált, és álmodozott, az ismeretlen lovagról. Majd felment a szobájába, s lefekvéshez készülődvén, újra kezébe vette a szívet, mely eddig az éjjeliszekrénykéjén feküdt. Észrevétlenül lepte meg az álom, s közben egy pillanatra sem engedte el kezéből az édes ajándékot…

* * * * * * * * *

Vacsora után Ulvhedin és Thorger még egy darabig még beszélgetett, majd nyugovóra tértek ők is.

Másnap hajnalban, pedig Ulvhedin - Thorger tanácsaival tarsolyában, és szívében a szerelem édes sajgásával - útnak eredt.

Otthon, aztán mindenről beszámolt Vingának, kis pártfogoltjának, amit Ulvhedinnel beszéltek, ám a smaragdzöld szemű szépségről nem tett említést. De Vinga, boszorkányérzékével megérezte, hogy ura elhallgat előle valamit… Összeszedte hát bátorságát, és megszólította Ulvhedin-t.

- Jó, uram, bocsáss meg, szómért, de úgy érzem még valamiről, szívesen beszélnél nekem, csak nem tudod, hogyan kezdd el…

Ulvhedin nagyot sóhajtott.

- Vingám, a te szemed élesebb, mint a héja tekintete… Valóban van valami, ami úgy nyomja szívemet, mintha mázsás súly ülne rajta.

- És mi légyen az, nagy jó uram?

- Megsimította szívemet Freya fehér keze… Szerelmet lopva belé. Találkoztam egy édes leánnyal a vargaby-i vásárban, s tüzes természetem kiütközött belőlem! Oly hevesen tettem neki a szépet, hogy megriasztottam vele. De mikor oly gyönyörű volt! Arca, mint Idal istennőé, szemei, mint két csillogó smaragd! Úgy véled lehetett egyívású. Gyönyörű teremtés lesz majd belőle, ha kiteljesedik, ugyanúgy, mint belőled. Én is megláttam ennek ígéretét, mint Tengel barátom… Csak vele ellentétben, én azt sem tudom, hogy kicsoda ő…

- Hogyan történhetett ez, nagy jó uram? - csodálkozott Vinga - még a nevét sem kérdted meg?

- Nem volt idő… Hiszen mikor tüzes udvarlásomat meghallotta, oly hirtelen futott el, mint a riadó őz… Azt sem láttam, merre.

Vinga bátran és vigasztalóan tette a kezét, ura meggörnyedő vállára.

- Nem emésztődj ezen, jó uram - mondta komolyan - említetted, hogy fiatal volt a leány… Talán Habaius akarta így…

Ulvhedin sóhajtott. Félt, hogy igaza van a leánynak. Hiszen a kiszabott időből még hátravolt négy év… És most meg éppen nincs ideje fehérnépekkel foglalkozni, hiszen népe léte forog kockán. És a szomszédok vérszomjával, és hatalomvágyával is meg kellett még küzdenie…