- Már miért kellett volna nekem a Bálteremben lennem? - csodálkozott Vinga - mai napra a veteményes lett nekem kiadva…

- Ó, persze. A veteményes. De a kapálás helyett, jobban érted, a magad illegetését! Mit képzelsz, ki vagy te?! Azt hiszed, ha az urakhoz dörgölődzöl, attól te is nemes leszel, mi?! De akárhogy is teszed-veszed magad, az úrnak úgyse kellenél! Különb asszonyokat fogad ő nálad!

- Miért gondolod, hogy úr szeretnék lenni? - kérdezte szelíden Vinga - hiszen éppen azt mondtam ma délelőtt is, hogy ugyan ne csináljanak belőlem nemes kisasszonyt, ha egyszer nem vagyok az!

- De lehetnél… Meg sem fordult a fejedben igaz? Csak az uraság kedvére kéne tenned, s selyemben-bársonyban járhatnál… Na, valld be, hogy ezt forgatod a fejedben!

Vinga szeme haragosan összeszűkült ezekre a vádakra. Semmit sem védelmezett olyan hevesen, mint a becsületét és az erényét. S ezért, a végsőkig felbőszítette, hogy Inga, gyakorlatilag rongynak nevezte.

- Befogod azt a mocskos szádat! Inkább a saját portádon néznél körül! Büdös neked a munka, naphosszat, csak a hajad fésülgeted, s ott állasz a kapuban napestig, hogy a mezőről hazatérő férfiakat lássad! Egyszer nem láttam még kapát a kezedben, se te nevezel engem lustának?! Pusztulj a szemem elől, mielőtt még olyat teszek, hogy magam is megbánom!

Vinga nem tudta, de ebben a pillanatban nagyon félelmetes volt. Vörös haján szikrák táncoltak, máskor oly szelíd kék szeme, most elsötétült, s olyan volt, mint a viharos tenger, s egész alakját valamiféle félhomály lengte körül. Inga rettenetesen megrémült tőle, mert azt hitte, ott helyben agyonvágja őt a lány. Sikoltozva menekülni kezdett a folyosón:

- Segítség! Segítség! Boszorkány! Mindjárt megölt a tekintetével! Segítség!

Amerre elszaladt, sorra nyíltak ki az ajtók, s kíváncsi leány - meg asszonyfejek kukucskáltak ki rajtuk.

- Mi történt, Inga? - kérdezte Rosa, aki ekkor bukkant fel a folyosó másik végén, s elkapta a futó lányt.

- Vinga… Boszorkány… Világított a szeme, és meg akart ölni… - zihálta Inga lihegve.

- Miket beszélsz?! Hogy Vinga? Az angyali szelídség? Rémeket látsz… - körülnézett, s meglátta Vingát a konyhaajtó előtt álldogálni. Odasietett hozzá, maga után vonszolva a minden ízében reszkető Ingát.

- Halljam, mi történt itt?  Mivel riasztottad meg Ingát, Vinga?

- Fogalmam sincs, Rosa. Csak felháborodtam, mert olyan vádakkal illetett, amik nem igazak. Nem akartam halálra rémíteni, sajnálom. De nem tudom, miért mondott nekem olyan szavakat. Én őt, soha nem bántottam…

- Nem, bántani nem bántottál, csak befurakodtál a helyemre! - kiabálta Inga - Én kaptam volna meg a te szobádat, mert szegény Sirit tavalyelőtt télen elvitte a vörheny, de jöttél te, és neked adták. Azelőtt én takarítottam a könyvesházat, de jöttél te, s attól kezdve, te dolgoztál ott. Mindenhonnan kitúrtál, még az úr szívéből is… Hogyne gyűlölnélek! De vége a pünkösdi királyságodnak! Tudom, hogy boszorka vagy, és hol szoktál imádkozni az ördöghöz! Holnap jelentem, és akkor jönnek és elvisznek, és a máglyától még az úr sem tud megmenteni!

Döbbenten hallgatták Inga szavait, s kérdően néztek Vingára. A lány - bár legbelül remegett, mint a nyárfalevél - nyugodt hangon ezt mondta:

- Nem vagyok boszorkány, és fogalmam sincs, miről beszél Inga. Igaz, hogy sokfelé kóborolok az erdőben, de ezt nyilván apámtól örököltem. Ő erdőkerülő volt. Soha nem imádkoztam a Kecskelábúhoz, és nem is fogok. Inga nyilván meghibbant a rémülettől.

Nyugodt szavai hallatán, a cselédek inkább hajlandóak voltak hinni neki, mint az össze-vissza hadaró, gyűlölködő Ingának. Rosa elsietett a pince felé, s többiek is szétszéledtek. Vinga is ment a dolgára, Ilse keze alá adogatni mindent, de közben lázasan zakatolt az agya, hogy a ládát meg kell semmisíteni, hiszen, ha Inga felviszi a kőhöz az őröket…

Így hát, amikor már mindenki lefeküdt aludni, Vinga szép csendben kisurrant a várból, s elsietett a nagy kőhöz, kedvenc helyére. Elővette a fa odvába rejtett ládikót, s zokogva a feje fölé emelte a fészerből elhozott baltát.

- Vinga, várj! - hallott hirtelen, a háta mögött, egy ismerős, mély hangot.

Hátranézett… S elcsodálkozott. Tengel sietett fel a domboldalon. Letérdelt mellé, s kérdőn nézte a ládát, majd őt.

- Miért akarod elpusztítani?

- Hogy ne áruljon el. Az egyik szolgáló kilesett, mikor itt gyakorolgattam, magányomban - suttogta Vinga, s leeresztette a kezét.

- Azt is tudja, hogy van ilyen ládád?

- Azt nem. De ha felvezeti őket ide, megtalálhatják…

- Add ide nekem. Majd én elrejtem. Hiszen minden bizonnyal megsirattad volna az elvesztését…

- Igen… Nagyon a szívemhez nőttek ezek a tárgyak. A füveket is én gyűjtöttem, szárítottam… Az edényeket meg Hetta nénémtől kaptam, még otthon. Minden darab emlék… És a láda is, amelyben vannak.

- De miért nem fogadtad meg a tanácsom, Vinga? Hiszen mondtam neked, és gondolom, Ulvhedin is, hogy nyilvános helyen veszélyes ilyen tevékenységet űzni…

- Így eloszlattam egy kicsit magányomat, s biztosíthattam, hogy amit megtanultam, nem felejtettem el.

Tengel elmosolyodott.

- Nem, Vinga - mondta - ezt, ha egyszer megtanultad, nem felejted el soha. De most gyere. Visszaviszlek a kastélyba. Még valakinek szemet szúr, hogy nem vagy a szobádban.

Felálltak, s egy pillanatra mélyen egymás szemébe néztek.

- Annyira örülök, hogy újra látlak - mondta halkan Vinga, kis hallgatás után.

- Én is örülök, hogy láthattalak. De nemsokára újra el kell mennem.

- Ó… És mikor?

- Két nap múlva.

- S visszajössz még?

- Nem tudom… Egyre veszélyesebb lesz. Talán…

- Várni foglak, bármikor jössz - jelentette ki Vinga hirtelen határozottsággal - várok rád, ha kell egy életen keresztül.

- Ekkora áldozatot nem kérhetek - csóválta a fejét a mágus - Nézd, Vinga… Te… Te még túl fiatal vagy efféle örök fogadalmakhoz. Lehet, hogy holnap, vagy azután, vagy évek múlva beleszeretsz valakibe…

- Nem - rázta a fejét Vinga - ez nem fog bekövetkezni. Az én szívem csak egyszer lángol fel, s akkor az örökre szól.

Tengel nem szólt semmit, csak levezette a lányt a dombról, s elkísérte a szobájáig.

- Hamarabb indulok, mint terveztem - mondta hirtelen - félek, ha még maradok, akkor már nem tudnék magamon uralkodni. Ég veled! - azzal lehajolt, s egy gyengéd és forró csókot lehelt a lány homlokára. Azzal elsietett.

Vinga sokáig forgolódott álmatlanul ágyában. Izgatott volt, mert az ártatlan csók, valami eddig fel nem fedezett húrokat pendített meg a testében, s kezdte már érteni, mire is célzott Tengel, az utolsó szavaival. Ám a remény már megszilárdult benne, mert tudta: bár ismét elváltak egymástól, s Tengel eltávozott titkos útjait járni, visszajön. S ezzel a biztonsággal végre elaludt.

Hetta titkai

Teltek-múltak az évek. Vinga felserdült, s - mint ahogy azt sokan megjósolták - gyönyörű hajadon vált belőle. Akadt is kérője számos, ám ő mindet kikosarazta. A kastélyban - azóta, hogy az áruló Ingát szélnek eresztették - jobban megszilárdult a helye, és a hitele, s most már azok is elfogadták, akik régebben Ingával fújtak egy követ. Különben is: Vinga alaposan megváltozott. Véget vetett a hosszú barangolásoknak, s új "boszorkányládát" sem készített magának. Elvégezte, amit rábíztak, sokat dolgozott a kertben - rájött, hogy gyomlálás és rózsametszés közben is ugyanolyan jól lehet ábrándozni, mint amikor a felhőket bámulja, s csak kimenőnapjain tett rövidke sétákat a környező erdőkben, ekkor kereste fel kedvenc helyeit.

Így érkezett el életének tizennyolcadik esztendeje, amely számára örökre emlékezetes maradt.

Csípős őszi idő volt. A természet már készülődött a télre, Szent András havát írták éppen. Egy deres, fagyos reggelen Vingához látogató érkezett, egy asszony, akit eddigelé még nem látott. Hosszú szoknyát, s olyan fejkendőt viselt, mint egykor Hetta nénje. Prémes kabátba burkolódzott a hideg elől, karján hatalmas kosár.

Tétován nézgelődött az udvaron, mert Nils épp csak beengedte, s már szaladt is a dolgára, nem tudta megkérdezni tőle, merre találja Vingát. Ám a szerencse a segítségére sietett. Mert alig ácsorgott vagy pár percet, mikor a cselédszárny kertre néző ajtaja kinyílt, és kilépett rajta Vinga. Mindjárt észrevette a tébláboló asszonyságot, s odakiáltott neki:

- Adjon Isten nénémasszony! Mit ácsorog itt, ebben a kutyának való időben? Jöjjön beljebb!

- Fogadj Isten, húgom! Nem mondanád meg, hol találom Vinga Taraldsdattert? Őt keresem, fontos üzenetet hoztam neki.

- Én vagyok az - lépett át Vinga az udvarra, s odament az asszonyhoz - kitől hozott üzenetet, nénémasszony?

- Édes nénédtől, Hettától. Sajnos, nem víg üzenet… Már közeledni érzi a halálát, s utoljára látni akar még téged, húgom. Meghagyta, hogy ha megtalállak, azonnal vigyelek hozzá!

Vinga elszomorodott.

- Jaj, édes néném… - suttogta maga elé - hát, maga is itt hagy engem? - fennhangon, pedig így szólt:

- Azonnal indulhatunk, csak előbb a gazdámtól engedélyt kérek, hogy elmehessek.

- Jól van, siess. Itt várlak - így az asszony, aki később Hilde néven mutatkozott be a lánynak.

Vinga elszaladt, fel a Tanácsterembe, mert ebben az időben, az urat leginkább ott lehetett megtalálni, amint gondterhelten szemlélgeti birodalma, s a szomszédos tartományok térképét, s apró figurákat tologat rajtuk. Most is éppen ezzel foglalatoskodott, mikor Vinga bekopogott hozzá.

- Tessék!

Az ajtó nyílt és csukódott, s felharsant egy csengő lányhang:

- Adjon isten jó reggelt a nagyságos úrnak!

Ulvhedin felnézett a térképről, és elmosolyodott.

- Jó reggelt, Vinga… Mi szél hozott, erre?

- Nem jó szél, nagy jó uram - sóhajtott a lány - odakint álldogál egy asszony, aki Hetta néném haldoklásának, hírét hozta. Néném, azonnal látni akar, amint lehet. Elmehetnék?

- Hogyne, mehetnél… Mikor akarsz indulni?

- Az asszonyság azt mondta, amint végzek itt gazdámnál, azonnal induljunk is. Gondolom, ő majd mutatja az utat.

- Komor idő van - nézett ki, Ulvhedin az ablakon, ahol is azt látta, hogy odafent a hegyen az erdő fáit csak úgy cibálja a szél - ne menj csak úgy magadban. Adok melléd kíséretet…

- Ugyan, nagy jó uram, minek az? Tudok én magamra vigyázni… Meg aztán azt se akarom, hogy a falubeliek találgassanak…

- Pedig mégiscsak jó lenne, ha elfogadnád…

- Nem vagyok már kislány, jó uram. Nem érezném jól magam, egy csapat marcona fegyveressel a hátam mögött… Kérem… Eresszen el úgy, ahogy vagyok…!

De Ulvhedin hajthatatlan volt.

- Hetta nénéd rám bízott. Felelősséggel tartozom érted… Jól van, nem kérsz a fényes kíséretből… De mit szólnál, egyetlen gárdistához? - kacsintott a lányra - arra gondoltam, magam kísérlek el…

- De uram… - szabadkozott a lány.

- Ne is szólj ellene! Hetta végülis a dajkám volt… Mit gondolsz, én nem szeretném látni, még utoljára?

Vinga lehajtotta a fejét…

- Úgy lesz, ahogy akarod, jó uram… - susogta, majd megfordult, s kiment, hogy összecsomagolja kevéske holmiját, mit magával akart vinni. Aztán megjárta a konyhát is, hogy elemózsiát is vihessenek magukkal…

Hilde már türelmetlenül toporgott, az udvaron, s fázósan dörgölte a karját, mikor Vinga, kis batyujával kezében csatlakozott hozzá.

- No, végre! Indulhatunk?

- Egy pillanat, asszonynéném… Gazdám is elkísér minket… Hetta dajkálta őt egykoron… - mutatott Vinga, a közeledő, délceg ifjúra, ki ekkor ért melléjük, s kegyesen biccentett Hilde felé.

- Légy üdvözölve udvaromban!

- Nagyságos úr - hajtotta meg magát Hilde, s elindultak.

Majdnem olyan sokat utaztak, mint idefelé jövet Christiániától idáig. Hetta szülőfaluját Borgennek hívták, s igen messze feküdt, bár maga a tartomány - Heimdall - szomszédos volt Askerrel. Végre - több napi zötykölődés után - megérkeztek Borgenbe. Hetta háza itt is az alvégen állott, kicsiny kis földszintes, faházacska volt, csinos, faragott kerítéssel, és ablaktáblákkal, körötte zsebkendőnyi kert. Vinga elfogódottan taszította be az ajtót.

- Hetta néném! Itt vagyok, eljöttem! A Régiek áldják meg! - tette hozzá a vikingek ékes ó nyelvén, majd beljebb lépett.

A szobában félhomály uralkodott, de az egyik sarokban álló, díszesen faragott ágyat, így is ki lehetett venni. A vakítóan fehér ágynemű közt, pedig ott feküdt az öregasszony, aki most már kiérdemelte a "vén" jelzőt. Aszott, ráncos arca sárgás színben világított, áttetsző kezei görcsösen markolták a takarót. A léptekre felnézett, s Vinga látta, hogy huncut, zöld szemei még a régi ragyogással néznek rá, bár hangja már korántsem volt olyan erős, mint régen:

- A Régiek vigyázzák lépted! Hát eljöttél…

- El, édes néném, abban a minutumban, hogy meghallottam, hogy készülődik… És hoztam magammal valakit… Ő is látni kívánta magát néném…

- Ó, Ulvhedin úrfi! Hogy örül a vén Hetta, hogy újra láthatja!

- A Régiek áldják meg, Hetta néném! Édes, édes dajkám… Amint meghallottam, hogy mi történt veled, azonnal jönni akartam én is. Hiszen, Vingát se szívesen engedtem volna el, csak úgy a vakvilágba… - mondta Ulvhedin, s letérdelt a kopott ágy mellé, s szeretettel csókolta meg dajkája ráncos, reszkető kezét.

- Hát bizony, édes gyermekeim, a vén Hetta nem bírja már soká… De boldogan halok meg, mert tevékeny és szép életem volt. S a végén még ajándékot is kaptam: téged, Vinga. De gyere, ülj le - mutatott az ágy szélére - s mesélj. Hogy érzed magad, Ulvhedin úrnál?

- Ó, remekül. Mindenem megvan, s a többi lánnyal is megszerettük egymást. Az úr igazán elkényeztet. Látja, Hetta néném, ide is elkísért…

- Igen, látom, kismadaram. És te, Ulvhedin úrfi? Megfelelt-e, az én kedves húgom? Elégedett vagy vele? Remélem, nem okozott nagy galibákat… Hajlamos néha, hogy a saját konok feje után menjen. - Hetta a szemével jelezte, hogy azért kérdezget ennyit, mert Hilde még itt van: tüsténkedik a konyhában, a szobát sepri, s az éjjeliszekrényre odakészít egy pohár tejet. Aztán odalépett az ágyhoz.

- Akkor én el is mennék, Hetta. Látom, sok beszélnivalójuk van. Majd reggel újra eljövök.

S elsietett. Ahogy becsukódott utána az ajtó, Hetta rögtön tiltott témákra fordította a beszédet. Tudni akarta, Ulvhedin újjászervezte-e a Rendet, hogyan készül a támadást visszaverni, és, hogy mi történt a revízió során. Örült, hogy mindezt magától, Ulvhedintől kérdezheti meg… Az ifjú uralkodó, természetesen készséggel beszámolt dajkájának minden tervéről. Hetta nem örült a rossz híreknek, s igyekezett néhány tanáccsal ellátni fiatal urát… Amelyet Ulvhedin mindentudó mosollyal köszönt meg. Aztán felállt, s így szólt.

- Örülök, hogy láthattalak, még utoljára, Hetta néném, és hogy megosztottad velem bölcs tanácsaidat. De nem rabolom el az időt szeretett húgodtól… Hiszen nem azért hívtad ide, hogy velem beszélgess a Rendről. Beszéljétek meg a titkokat, én elmegyek most. Ha… már… Esetleg nem találkoznánk… Remélem, tudod, hogy mindig is nagyon szerettelek… - azzal gyorsan lehajolt, megcsókolta Hetta pergamenszerű, száraz arcát, s kisietett a kunyhóból.

Amint kettesben maradtak az öregasszony és a fiatal lány, Hetta most már megkérdezhette azt, amire a legkíváncsibb volt:

- No és, hogy haladsz a tanulmányaiddal, kedvesem?

- Egész jól - felelt Vinga - Ulvhedin úrnál is sokat tanultam. S néhány éve, Lord Tengel is nálunk vendégeskedett. Vele is sokat beszélgettem… Átismételtük a hajdanán tanultakat… És most, hogy nincs velem… Annyira… Hiányzik…

- Nem tettél még le esztelen elhatározásodról?

- Nem - sóhajtotta Vinga - nem, néném, ne haragudjon. Minden egyes nappal jobban szeretem őt, s minden egyes éjszaka, amit egyedül töltök, maga a gyötrelem. Ég a testem, a lelkem a szívem… Néha úgy érzem, belehalok a vágyakozásba. És ilyenkor a lánc is úgy éget…

- Mert ő is gondol rád, kincsem. Bizony, alaposan kizökkentetted őt, a megszokott kerékvágásból…

- De vajon ez elég?

- Ejnye lánykám, kételkedsz? A lánc, nem hazudik… bár rengeteg bajt hozott rád…

- Hogyan?

- Ajaj lelkem, az hosszú történet… Talán nem is lesz időm, hogy elmondjam…

- Azért kezdje el, néném…

- Rendben. Hiszen éppen azért is hívtalak ide, hogy ebben az utolsó órában mindent megosszak veled, amit csak tudok. Talán néhány furcsaságról lehull a fátyol…

Mire idáig értek a beszélgetésben, jócskán besötétedett. Vinga gyertyát gyújtott, s az éjjeli szekrényre állította. A lágy gyertyafényben Hetta alakja valahogy az angyalokra emlékeztette őt, ahogy ott feküdt a fehér ágyban, fehér hajjal… S nagy sóhajjal belekezdett a történetbe:

- Gondolom, azt már az első adandó alkalommal elárulta, hogy nem halandó… Ulvhedin sem az…

- Igen. De hogy jön ez ide? Azt hittem, a láncról fog beszélni…

- Arról is. De ez, hozzátartozik a történethez. Annak idején csak különleges képességekkel bírók nyerhettek beavatást, ma már nem olyan szigorú a Rend. Bárki a tagja lehet, aki érdeklődik az ősök hite iránt, és van benne alázat. Ennek köszönheted te is, hogy olyan hamar csatlakozhattál… Ám, mivel fiatal voltál, szinte még gyerek, mikor a láncot kaptad, nem lehettél részese a beavatás második rítusának… A véráldozatnak.

- Véráldozat? De, néném, csak nem…

- Várj, hadd mondjam végig. Ez csak a rítus neve. Valójában az áldozatot te adod. A véredet csorgatják egy edénybe, összevegyítve, annak vérével, aki beavat. S mikor isztok ebből, az olyan lesz, mint egy szövetség. Erőtök felét egymásnak adjátok, s ez a láncon keresztül jut el mindkettőtökhöz. Tehát a lánc, csak akkor hárítja a veszélyt, ha a szerződés megköttetett. S mivel ez nálad elmaradt - mert el kellett, maradjon - valóban csak védelemre volt jó a láncod…

Vinga agyában rajzottak a gondolatok. "Csak védelemre? Miért, hát nem elég az? Mire akar kilyukadni, nénje?" Ám a zaklatott gondolatainak kissé megálljt kellett parancsolnia, mert nénje - az előbbi hallgatás után - folytatta.

- Nálad, a véráldozat másként festett volna. Ha iszol a Lord véréből, magad is olyanná válsz, mint ő. De mint mondtam: túl gyerek voltál még ahhoz, hogy egy életre eldöntsd a sorsodat, őt, pedig kötötte a Mágusok Esküje. Mert a vámpír-mágusok, igen erős esküt tesznek beavatásukkor: kötelezik magukat, hogy kilencven éven keresztül tanítják a mágiát, s ez alatt nem telepednek le, sehol, nem kötnek életre szóló kapcsolatot, s nem vesznek nőül senkit. Nos, Lord Tengel az egyiket már megszegte, mikor életre-halálra összebarátkozott Asker Lordjával, de gondolom, ez nem nyomott olyan súlyosan a latba. Ellenben, ami a nősülést illeti, örök veszedelembe sodorja a nőt, akit kiválaszott, ha idő előtt akarja hozzákötni az életét. Most már érted?

Vinga bólintott. Majd felsóhajtott.

- Kilencven év… Valóban hosszú idő… Most már értem, miért mondta, hogy nem várhat tőlem ekkora áldozatot…

Ám Hetta huncutul mosolygott.

- Mindez, amit elmondtam, nem a múlt évben történt, kincsem. Mikor te Tengellel találkoztál, már nyolvanchat év eltelt…

- Csak nem… Csak nem azt akarja mondani néném, hogy mindössze négy évet kell még várnom?! - ujjongott fel Vinga, s össze-vissza csókolta nénje arcát. Hetta mosolygott, s eltolta magától a lányt.

- Igen Vingám - mondta komolyan, de a szemében ott villogott a szokott, derűs fény - négy év, és kiderül; helyesen döntöttél-e. Szerettem volna megérni a lakodalmad napját… De… Az idő közbeszólt… Élj boldogul, drága lánykám, és ne feledd: a beavatottak ékszere, mindig igazat szól…

Hetta egyre halkabban, akadozva beszélt, végül elhallgatott. Vinga lélegzetvisszafojtva figyelte, hallja-e még a hangját. S mikor megbizonyosodott felőle, hogy már csak a szél zúg a házak felett, sóhajtva felállt, lezárta Hetta szemeit, s kezét szelíden összefonta a mellén. Ebben a pillanatban kopogtak, nyílt az ajtó, s ott állt Hilde.

- Csak meg szerettem volna kérdezni, hogy… - hirtelen elhallgatott, ahogy a házban szitáló csönd, őt is megérintette - csak nem… Meghalt? - kérdezte óvatosan.

- Igen - mondta csendesen Vinga és felállt - elment a Fénybe - ekkor lépett be Ulvhedin is az ajtón. A csendből, egyből tudta mi történt.

Hilde jólelkű asszony volt, s mikor látta, hogy a lány segítségre szorul, szívesen ott maradt. Ulvhedinnel közösen segítettek Vingának a halott Hettát tiszta ruhába öltözetni. Szépen kiterítették, annak rendje és módja szerint, az asztalon. Körülvették gyertyákkal, és reggelig virrasztottak mellette.

Villemo Freya ap Lindberg gyermekkora

Villemo Bergenborgban, egy, Norvégia északi részén fekvő királyságban látta meg a napvilágot, egy hercegi család harmadik gyermekeként. Ám sorsát balszerencse szegélyezte, már gyermekkorától kezdve… Fivéreit a skarlát vitte el, és szüleit is igen korán, elveszítette: éppen a tizedik esztendejét töltötte, mikor apja és anyja elindultak arra a végzetes vadászatra…