Esküvő

- Kérdezem tőled, Ginevra Molly Weasley; akarod-e férjedül, az itt jelenlévő, Lee Alan Jordan-t?

- Igen, akarom - Ginny hangja határozottan cseng.

- Társa leszel-e jóban, rosszban, egészségben, betegségben, vígságban és szomorúságban, míg a Halál el nem választ?

- Igen, társa leszek.

- Kérdezem most tőled, Lee Alan Jordan; akarod-e feleségedül, az itt jelenlévő Ginevra Molly Weasley-t?

- Igen, akarom - Lee hangja semmivel sem bizonytalanabb, mint Ginny-é.

- Társa leszel-e jóban, rosszban, egészségben, betegségben, vígságban és szomorúságban, míg a Halál el nem választ tőle?

- Igen, társa leszek.

- Eskütöket hallván, rámruházott hatalmamnál fogva; házastársaknak nyilvánítalak benneteket a mai napon. Csókoljátok meg egymást.

Lee lehajol Ginny-hez és forrón, megcsókolja. Köröttük kitör a taps, és éljenzés. Ginny átkarolva újdonsült férje nyakát, viszonozza a csókot, ujján szelíden csillan meg a jegygyűrű…

- Hát, sikerült… - Hermione, sűrűn pislog. A kísértetek nem tudnak sírni, pedig neki most ahhoz lenne kedve… Nem tudja meghatódás nélkül nézni, kicsi kedvese hűségesküjét… Milyen szép is, ebben a türkiszzöld ruhába, hajában színes virágokból font koszorúval… Felrémlik előtte, az a nap, amikor ő állt, ott, egy másik oltár előtt… Mellette álló, egykori férjeire néz.

- Emlékszetek még, a mi esküvőnkre? - kérdi sóhajtva.

A két férfi összemosolyog.

- Hát, persze… - válaszolják, s szemükben huncut fény csillan.

- Olyan sokáig tartott, mire mindhármunkat végigkérdezett az öreg Dumbledore, hogy akarjuk-e, amiért odamentünk, hogy azt hittem; sose ér a végére… - morogja Draco, majd elneveti magát, mutatva, hogy nem volt komoly az előbbi, szarkasztikus kijelentés.

- Szerintetek, boldogok lesznek? - töpreng Harry, miközben Ginny-t és Lee-t nézi, akik egymás derekát átölelve, fogadják éppen a gratulálók hadát.

- Hát, hogyne - bólint Hermione - szerintem, összeillenek…

- Jó páros lesznek - mondja Draco is - ne féltsd őket, Harry…

Ebben a pillanatban, meghallják a lány - feléjük irányított gondolatait…

"Mio…! Harry…! Draco…! Boldog vagyok… Köszönöm nektek, hogy felnyitottátok a szemem, és nem engedtétek, hogy egészen a múltba temessem magam. Most már nem lesz semmi baj. Lee vigyáz rám. És ünnepélyesen megígérem, hogy vigyázunk a gyermekeitekre, és megpróbálunk olyan embert nevelni belőlük, amilyeneket ti is szeretettek volna.

Úgy hiszem, itt a búcsú perce, drágáim… Mio… Bár én a szívem szerint, azt mondanám: maradjatok mellettem örökre, tudom, hogy önzőség volna. Hát, elküldelek benneteket. Lépjetek tovább! Már nem kell mellettem őrködni, és vigyázni, nehogy megőrüljek… Menjetek, hát! Vágjatok bele a Nagy Kalandba, ahogy az öreg Dumbledore mondaná. Merlin legyen veletek!

Nagyon hiányoztok, de megbirkózom ezzel a hiánnyal… Szeretlek, benneteket! Mind a hármótokat…!"

A három szellem, meghatottan hallgatja a búcsúszavakat. Hirtelen megváltozik a terem… Mintha világosabb lenne… Hermione hátranéz…

- Harry! Draco! - kiáltja önfeledten - odanézzetek!

A másik két kísértet is odakapja a fejét Hermione felé, s döbbenten nézik a hatalmas fényességet, a nő háta mögött. Ahogy kicsit közelebb suhannak, látják; hogy nem más, mint egy roppant nagy, aranyszínű, cirádás kapu. Egyelőre zárt állapotban. Ám ahogy közelebb és közelebb érnek hozzá… A kapu úgy tárul ki szép lassan előttük. Ahogy kinyílik a két szárny, s sarkig tárul… Odabentről még nagyobb fényesség árad ki.

- Tényleg, itt az idő - véli Hermione, s egykori kedvesei arcába néz. S meglepődik. Már nem szürkék, többé. Olyanok, mint amilyennek, mindig is ismerte őket. A csillogó, smaragdzöld szempár, és az olvadt jéghez hasonló ezüstkék, ugyanolyan csodálkozva nézegeti őt, mint ő, amazokat.

- Hermione…! - suttogja Harry - megváltoztál… Olyan gyönyörű vagy, mint régen…

Hermione elmosolyodik.

- Ti is olyanok vagytok, mintha élnétek - mondja, s odasimul hajdani szerelmeihez. Meglepetten észleli, hogy ÉRZI őket. Kinyújtja a kezét… S megérinti arcukat. Amazok viszonozzák az érintést… Aztán elcsattan három, gyengéd csók…

- Vágjunk bele a Nagy Kalandba! - kiáltja Draco, s kézen fogva belépnek a Kapun… Amely, ahogy eltávolodnak tőle kissé, rögtön bezáródik, s szétfoszlik a levegőben.

Ginny pont felnéz, mikor a jelenség elenyészik. S úgy látja, lassú pergéssel, aranypor hullik a levegőből… Mintha alatta állna, érzi, ahogy megül a haján, ruháján… Ragyog, mint valami csillag. Lee, elragadtatott tekintettel nézi, s forrón, szenvedéllyel telve megcsókolja. Már csak ők állnak a templomban, a násznép kint vár rájuk, hogy jól megdobálja őket rizzsel. Ginny felolvad kedvese csókjában, s úgy érzi; a szívére is hullott aranypor, halvány burkot vonva köré…

Hogy soha többé ne törhessen el.

Vége