Együtt a halálban is

- NEEEEEEM! - Ginny sikoltása szinte széthasította az éjszaka függönyét. Csak ezt tudta ismételgetni… NEM, NEM, NEM, NEM, NEM… ! Hermione…?! Ő is…?! Az nem lehet…! Mio… - sóhajtott.

Aztán újfent lenézett a lábai előtt heverő, összefonódott holttestekre.

- De hiszen - hallotta Ron csodálkozó hangját a háta mögött - hiszen Hermione sokkal beljebb esett el, a centerben harcolt, Dumbledore-ék közelében…! - hitetlenkedve meredt előre.

Ginny megvonta a vállát.

- Ez most a legfontosabb, Ron? - kérdezte fáradtan.

- Nem… De, nem találod furcsának?

- Nem. Végülis szerették egymást… Még ha te nem is hitted ezt el… Nyilván együtt is akartak meghalni…

- Ami azt illeti… Sikerült - motyogta Ron.

Küldetés, teljesítve

"Nagyon szép sírkövet kaptak" - gondolta Ginny, miközben ott állt a temetőben, kezében három szál fehér rózsa; s az előtte elterülő, fehérmárvány sírkövet nézte. A sír nagyobb volt, mint a megszokottak, hiszen három halottat takart… Közülük kettő volt az, aki - a családján kívül - a világon a legközelebb állt hozzá.

Nézte az ezüsttel bevésett feliratot a szikrázóan fehér kövön. Három név… S alatta a mondat: "Küldetés, teljesítve!"

Ez, az ő ötlete volt, hogy ez írassák alá. Semmi kedve nem volt, valami szentimentális baromsághoz. Különben sem illett volna hozzájuk, akikről életükben sok mindent el lehetett mondani; de hogy szentimentálisak legyenek… Szomorkásan elmosolyodott, mikor eszébe jutott az, az utolsó előtti gyűlés… Hermione hosszú idő óta, akkor vett részt először az összejövetelen. Fontos dolog miatt nem tudott eddig megjelenni: tudniillik férjhez ment és gyermekei születtek…

Dumbledore sorban kikérdezte a kiküldetésben járt rendtársakat, hogy ki, mit végzett. Hermione maradt utoljára… Dumbledore ránézett; mire Mio elmosolyodott, s szó nélkül a zsebébe nyúlt, s elővett egy fényképet, s letette az asztalra… Ginny szívébe beleszúrt az emlék… Eszébe jutott, hogy az a két csöppség, akik olyan boldogan mosolyogtak azon a képen, most az ő lakásában alszanak, a kis rácsos ágyukban, s fogalmuk sincs arról, hogy árvák lettek…

Mindenki megnézte a fotót, kézről, kézre járt. Mikor visszakerült Hermionéhoz, ő fogta, és zsebre tette.

- Küldetés, teljesítve - mondta mosolyogva.

Tájkép, csata után I.

Megborzongva, felülök. Hova kerültem? Szemem előtt nem a várt látvány bontakozik ki… Minden olyan halott, üres. Sötét. Hova lettek a színek? Mi ez a furcsa üresség bennem? Csak arra emlékszem, ahogy süvít felém valami fénylő és piros… Az utolsó szín, amit még láttam… Körbenézek… Köröttem gyöngyszürke alakok vonulnak sorban valami nagy-nagy fényesség felé…

Kósza gondolat bukkan fel a fejemben… Talán nekem is arra kéne mennem? Lenézek a kezemre, s elborzadok: szürke! Szürke lettem én is?! De hát… Hol vagyok?! Mi vagyok?! Mivé lettem?!

Lepillantok a földre… Magamban fohászkodom, csak ne az legyen, amire gondolok, csak ne… Nincs szerencsém. Mellettem egy alak fekszik, csukott szemekkel, mintha aludna. Hosszú, bozontos, barna haja féloldalt az arcára borul. Homlokán ronda sebhely éktelenkedik, kezében pálcát szorongat… Olyan ismerős… Zöld talár, zöld szoknya… Merlinre! Ez… Én vagyok. Vagyis a testem… Most döbbenek rá: meghaltam. De akkor talán nekem is el kéne indulnom a fény felé? Nem is tudom… Teszek pár lépést… De érzem: valami visszahúz… Nem. Nekem még dolgom van itt, nem mehetek el…! Visszafordulok… S ekkor, meglátlak Titeket…

Tájkép, csata után II.

Harry és Draco egyszerre ülnek fel és néznek körül. Mintha ugyanott lennének, mint az előbb.. Mégis, máshol.

- Szerinted az a Pokol? - érdeklődik Harry és nehezen, függőleges helyzetbe tornázza magát. Megdörzsöli a homlokát. Mintha mg lüktetne a seb, ahol az átok eltalálta…

- Miből gondolod? - érdeklődik Draco, és feláll ő is.

- Nem is tudom… Olyan sötét van… És nincsenek színek…

- Szerintem éjszaka van, de… - Draco jobban körülnéz, és megállapítja, hogy Harry igazat mondott. Sehol a megszokott a színkavalkád. Még az éjszaka színe sem ugyanaz.

- Hova a manóba kerültünk? - dünnyögi maga elé.

Harry ekkor döbbenetes felfedezést tesz. Megpillantja a lábai előtt heverő halott testét.

- Draco… - hangja kissé remeg.

- Igen…

- Szerintem itt vagyunk a földön, de…

A szőke varázsló is ekkor veszi észre a halott porhüvelyt, mely az ő ruháit és arcvonásait viseli. Felemeli a kezét, és rádöbben annak szürkeségére.

- A francba… - motyogja - meghaltunk…

- Valami olyasmi - Harry kezdi visszanyerni a magabiztosságát. Aztán feltűnik neki sok, hasonlóan szürke alak, mint ők maguk. Mind egy irányba mennek… S hirtelen kiválik közülük egy ismerős alak, s feléjük tart…

- Nézd csak! Ott van Hermione!

Döbbenten néznek össze; szellem-szívükbe szomorúság költözik. Hát neki is pusztulnia kellett?!

A lány szellemalakja ekkorra ér melléjük.

- Harry… Draco… - susogja szomorúan - Ti is…?

A két szellemalak bólint.

- Csak azt nem tudom - szólal meg Harry kísértete - hogy mi a fenének, lettünk mi kísértetek?

- Talán még van valami dolgunk itt… - véli Hermione kísértete.

- Vagy gyávák voltunk tovább menni…

- Szerintem azért vagyunk itt, hogy kiderítsük - szólal meg Draco kísértete is.

Az egykori szerelmesek egymás szemébe néznek hosszan. A hajdani tüzes szenvedély emléke lobban fel szellem-szívükben…

- Azért örülök, hogy megint együtt vagyunk - szólal meg Hermione szellemalakja.

- Mi, nemkülönben! - kontráz a másik kettő.

Ebben a pillanatban hátborzongató, sátáni kacaj kíséretében hosszában megnyílik a föld nem messze tőlük; s magába szippantja a szanaszét heverő testek jó részét. A természetellenes hideg, mely a nyílásból árad, megérinti Hermione szellem-lábait. A lány kísértete összeborzong.

- Menjünk innen - néz egykori kedvesei szürke arcára.

- Jó ötlet - véli Draco kísértete, s ellebegnek a csillagok felé…

A késő őszi szél kacagva suhan el, az immáron néptelen csatamező felett, kísértetiesen lebegtetve a halottak ruháját…

Miért?!

"- Hermione, vigyázz! - Ron hangja süvít, mint az átok, mely feltartóztathatatlanul száguld a lány felé, s melyet; annak nincs érkezése kivédeni… Fáradt, hajszolt, aggódással teli, talán fel se fogta a halálos veszélyt… Nem hajolt el. Az a piros fénynyaláb átjárta a testét… Megölte."

Ginny összeborzongott. Újfent itt üldögélt a temetőben, Harry, Hermione és Draco közös sírja előtt, s a közelmúlt történésein gondolkodott. Hihetetlen, hogy már két éve… Két éve annak, hogy Harry, abban az őszi csatában legyőzte Voldemortot, s a DS-tagok a Főnix Rendjével karöltve megsemmisítették a halálfalókat. Két éve béke, és nyugalom költözött a varázsvilágba.

Csak ő nem tud megnyugodni. Szinte naponta kijár a temetőbe, ehhez a sírhoz, s gondolkodva ül órákig. Fejében csak egy kérdés lüktet: MIÉRT?!

Milyen bizarr - gondolta - hogy Harry épp azután halt meg, hogy végre legyőzte esküdt ellenségét. Ő végig mellette harcolt… Végignézte, ahogy megküzd a feketemágussal; és végül… Diadalmaskodik felette. Nem könnyen… Kifáradt, Ginny látta rajta. De nem lankadt. Ahogy befejezte a varázslatot, mellyel Voldemortot megölte, már lépett is tovább, hogy segítsen a többieknek ártalmatlanná tenni azokat a halálfalókat, akik még ellenálltak. Ginny követte Harry-t. Mellette akart harcolni, ott akart lenni, ha netán segítségre lenne szüksége… Vigyázni akart Mio szerelmére… Belevetették magukat a sűrűjébe. És hirtelen feltűnt mellettük, egy magas, fekete csuklyás alak, akinek nem látszott az arca. De ahelyett, hogy rájuk támadt volna, ő is aprítani kezdte a rohamozó halálfalókat, s Ginny ráébredt, hogy csak Draco Malfoy lehet az…

- Merlinre! - sóhajtott nehéz szívvel Ginny, s fázósan összébb húzódzkodott a padon, ahol ült - eleinte még milyen szépnek látszott minden! Harry és Draco vállvetve küzdöttek, besegítettem én is, s már-már úgy látszott; lenyomjuk a csuklyás csürhét. Én már azt tervezgettem magamban, ha mindennek vége, elmegyünk és megírunk valamit a Szárnyas Vadkanban a győzelem örömére, és megint együtt leszünk, mint régen… Persze, akkor még nem tudtam, hogy Mio elesett…

Aztán… Minden elromlott. Mert hirtelen ott termett az idősebb Malfoy; akinek eszét vette Voldemort halála, és az, hogy látta: csak órák kérdése már, a fehér mágusok győzelme.

- Megölted a Nagyurat! Ezért megfizetsz, mocskos sárvérű! - fröcsögte, s pálcát szegezve Harry-re, kimondta az Adava Kedavrát. Ginny felsikoltott, de Harry nem tudott időben félreugrani az átok elől. A fáradtság, és az a komoly varázslat, melyet az előbb véghezvitt; lelassították reakcióidejét. A zöld fény a homlokát érte… Ő még utoljára rápillantott a mellette álló Draco-ra, aztán a földre hanyatlott holtan.

Ginny lelkébe beleégett az a pillantás… Hirtelen, másképp kezdte látni a történteket… Aztán valami olyasmi következett, amit szintén örök időkre megőriz az emlékei közt…

A Harry mellett álló, fekete köpenyes férfi, hátravetette arcából a csuklyát. A két Malfoy farkasszemet nézett egymással.

- Ez volt az utolsó gyilkosságod, apám - mondta Draco hideg nyugalommal; s pálcát szegezett az apjára.

Ginny a mai napig maga előtt látja, az idősebb Malfoy elszörnyedt tekintetét, ahogy figyeli a felé röppenő, zöld nyalábot… Meg sem próbált védekezni. Abban a pillanatban, hogy megértette: fia a "lázadók" oldalára állt; élete és addigi reményei, kártyavárként omlottak össze. Megváltás volt számára a halál…

Draco egy hosszú-hosszú pillanatig csak állt, leeresztett pálcával a kezében és bámulta apja holttestét. Talán gondolatban elátkozta az egész aranyvér-marhaságot, a fekete mágiát, mindent, mi gyerekkorában körülvette, Voldemortot… Ezek tehetnek róla, hogy apja olyan lett, amilyen… És hogy neki ellene kellett fordulnia…

Aztán olyan gyorsan történt minden. Egy újabb fekete csuklyás bukkant fel, és közeledett Draco felé kivont pálcával.

Ginny felsikoltott.

- Draco! Mögötted!

Ám ebben a pillanatban, Ginny mögött is felbukkant egy mindenre elszánt halálfaló. S mikor Draco, Ginny sikolyára felkapta a fejét; éppen meglátta a lány mögött settenkedő alakot. S ekkor még egy tanúbizonyságát adta - legalábbis Ginny számára - hogy valóban megváltozott. Gondolkodás nélkül pálcát rántott.

- Ginny! Bukj le! - süvöltötte, s kilőtt egy átkot, a lányt támadni akaró csuklyásra. Az azonnal összeroskadt. Ám Ginny-nek nem volt érkezése viszonozni a gesztust, mert a halálfaló pont abban a pillanatban, hogy ő átfordulva a vállán, felugrott, és pálcát szegezett Draco támadójára, az már ki is mondta a gyilkos rontást. Draco szelíden dőlt el, akár a fák. Lehunyta a szemét és nem mozdult többé. Ginny arcán csorogtak a könnyek, de ez most nem a gyász ideje volt. Összeszedte minden erejét…

- Adava Kedavra! - sivította, s Draco gyilkosa is lehanyatlott hitetlenkedő arccal… Ginny pedig odakúszott a halott bajtársak mellé, rájukborult és zokogott, zokogott. Siratta őket, magát, a gyerekeket, a kettétört életüket…

- Mio… - suttogta magában - ha már nem tudtam megmenteni őket neked… Legalább bosszút álltam értük…

- Nem lett volna szabad meghalniuk - borzongott össze a szomorú emlékek hatása alatt - nem nekik kellett volna meghalniuk…

Ginny letörölte a könnyeit. Merengve nézett maga elé, aztán tekintete arra a bizonyos névre vándorolt…

- Draco… - suttogta fennhangon - még meg sem köszöntem neked, hogy megmentettél… Nem volt rá alkalmam… Hát, akkor így, utólag is köszönöm neked. És… Még szeretném, hogy tudd: én már nem haragszom rád. Ez Ron hülyesége, hogy nem tudta elfelejteni azokat az idétlen viszálykodásokat. Én.. Én már régen megbocsátottam neked. Azt hiszem alaposan félreismertünk, ezt ott, az utolsó csatában fényesen bebizonyítottad… Mio-nak meg Harry-nek volt igaza, mikor hittek benned. Bocsáss, meg kérlek!

- Mindjárt elsírom magam - morogja Draco, de az, az igazság, hogy meg van hatva. Ginny vallomása, ha posztumusz is, de begyógyított néhány sebet a lelkében.

- Ugyan Draco, szégyelled bevallani a jóságodat? - kacsint rá nevetve Hermione.

A három szellemalak nem messze álldogál Ginny padjától, s szánakozva nézik a síró lányt.

- Az előbb, az utolsó csatán merengett - jelenti Harry, aki az előbb azért nem szólalt meg, mert kisebb kirándulást tett, a lány elméjében - néha rémálmai is vannak emiatt…

Hermione összeborzong.

- Szegény… - susogja - Remélem, idővel megnyugszik…

- Na és ahhoz mit szóltok, hogy ő fogadta örökbe Lily-t és Gabriel-t? - érdeklődik Draco.

Hermione és Harry egyszerre mosolyodnak el.

- Szerintem nála vannak a legjobb helyen - mondja Hermione, és Harry helyeslően bólint.

- Ti tudjátok - vonja fel Draco szellem-vállát.

- Nocsak, kedvesem, jól hallom, hogy nem vagy valami nagy véleménnyel Ginny-ről? - néz rá felhúzott szemöldökkel Harry.

Draco újfent vállat von.

- Nincs vele semmi baj… Csak nem normális. Nézzetek rá! Két év múlt el a csata óta… És ő még mindig ezen rágódik. Tegnap még azt is kijelentette a bátyjának, hogy arról ne is álmodjon, hogy valaha is férjhez megy. Mi a fenének hűséges egy szellemhez, szerintetek?!

Hermione és Harry összenézett. Tulajdonképpen igazat adtak Draco-nak. Nekik is fájt, hogy a gyermekeik apa nélkül nőnek fel… Márpedig Ginny, nagyon úgy néz ki, hogy egyedül akarja leélni az életét. Draco ránéz Harry-re.

- Kedvesem, ez a te reszortod…

Harry felsóhajt, s szúrósan mered a másik kettőre.

- Miért én?!

Hermione összevonja a szemöldökét.

- De Harry, ki mehetne hármunk közül, kívüled? Draco világéletében nem állt hozzá közel, ha pedig én mennék… - sóhajt - talán még jobban elsírná magát…

- Jó-jó - adja meg magát Harry - de mégis, szerintetek, mit tehetnék én?

- Rázd helyre az agyát - javasolja vigyorogva Draco.

Harry megcsóválja a fejét, majd még egyszer könyörgő pillantást vet hajdani kedveseire. Ám azok karba fonják szellem-kezüket, és rendíthetetlenül merednek rá. Hát jó… Megvonja szellem-vállát, s odasuhan Ginny mellé.

Ginny-t valami kósza érintés rezzenti fel gondolataiból. Csodálkozva néz fel, hogy mi lehetett az. Aztán majdnem leesik a padról, amikor megpillantja maga mellett üldögélni Harry szellemét.

- Merlin Szakállára! - kiált fel sírós-nevetősen - Harry! Te hogy kerülsz, ide?!

- Szerinted? - kérdi Harry rezignáltan, de a szája sarkában bujkáló mosoly mutatja, hogy tetszett neki a lány örömteli reagálása.

- Uhh! - vet Ginny egy pillantást a sírra - csak nem… Én idéztelek meg?

- Nem, dehogy - ingatja a fejét Harry - egy ideje már itt vagyunk…

- Azt… Azt akarod mondani, hogy a többiek is..

- Nem tudom, milyen többiekre gondolsz - vigyorog Harry szelleme - Hermione és Draco van itt velem.

Ginny elpirult.

- Akkor… Tényleg hallotta, amit az előbb mondtam neki.

- Hallotta, bizony.

- És???

- Ismered…

Ginny elmosolyodott, és vidáman nézegette egykori barátját.

- Örülök, hogy itt vagy - mondja gyengéden. Aztán elborul a tekintete - Mio… - néz fel - Ő… Nem akar beszélni velem?

- De, szeretne… Csak… Attól tartott, ha őt meglátod, elsírod magad…

- Hogy, ismer ő engem - sóhajt fel Ginny - tudod - néz Harry-re - még mindig szeretem… És nagyon hiányzik.

Harry tekintete is elkomorodott erre.

- Éppen erről szeretnék veled beszélni… Ginny… Hermione nagyon aggódik érted. Nem akarja, hogy egész életedre egyedül maradj… És… Ami azt illeti, lehet, hogy ezért vagyunk még mindig itt…

Ginny szemei gyanúsan fátyolosak lettek.

- Csak… Csak nem azt gondolod, hogy miattam… Hogy én tartom itt őt… De akkor vajon ti, miért…?

- Nem tudom - von vállat Harry kísértete - talán a kapcsolat miatt, ami összefűz minket. Te kötődsz Hermionéhoz, ő hozzád, mi pedig hozzá…

Ginny lehajtja a fejét. Vívódik. Aztán felnéz.

- Beszélhetnék… Beszélhetnék, vele?

- Persze - Harry eltűnik, s a következő pillanatban, már Hermione üldögél a lány mellett.

Ginny szemei felragyognak, mint két csillag.

- Mio…

- Ginny… Kedvesem… - mosolyog Hermione szelleme - Hogy vagy? - kérdi tréfásan.

- Rosszul… Hiányzol…

- Kicsikém… - Hermione kinyújtja szellem-kezét, de az érintés varázsa hiányzik. Ám Ginny hálásan hunyja le a szemét, mintha a szellem-ujjakat valóban érezné az arcán. Aztán felnéz. Komolyra vált a tekintete.

- Harry azt mondta, aggódsz értem - kezdi.

Hermione bólint.

- Így van. Ginny… Az élet megy tovább… Tudom, ez banálisan hangzik, de tényleg így van. Nem kell egyedül maradnod, csak csupán azért, mert én meghaltam… És ha életben maradok? Akkor is kizártál volna mindenkit az életedből? Emlékszel még, hogy miről beszélgettünk az utolsó csata előtt?

Ginny elpirul. Jól emlékszik még, arra a beszélgetésre…

- Igen. Azt mondtam, hogy egyre jobban tetszik nekem Lee…

- És erre én mit mondtam?

- Hát… Hogy akkor ne habozzak - mosolyodik el Ginny.

- Na látod. Különben is, én még emlékszem egy lelkes, tizenhét éves lányra, aki azt bizonygatta nekem, ha szeretem Harry-t és Draco-t, akkor nézzek szembe a felmerült problémákkal…

Ginny felsóhajt.

- Jaj, Mio… Annyival könnyebb okos tanácsot adni, mint magunknak követni azt…

- De, Ginny… Embereld már meg magad - mosolyog hamiskásan Hermione - nem ilyennek ismerlek…

- Jól van - szegi fel a fejét Ginny - megpróbálom.

- A próbálkozásból elég… - veti ellene Hermione - láttam már egyet-kettőt…

Ginny hallgat. Töpreng. Magában igazat ad Hermionénak. De… Annyira nehéz…

- Ginny, kedvesem, nézz rám… - hallja a szeretett nő, suttogó, emlék-hangját - ha te megbocsátottad nekem Harry-t és Draco-t, gondolod, hogy én haragudnék, ha megtalálnád te is a párodat, végre?

- Tudom, hogy nem haragszol… - Ginny hangja elfátyolosodik.

- Na jól van… Elmegyek, látom, nagyon felkavart ez a találkozás… Ettől tartottam…

- Ne, Mio! Várj még!

- Igen?

- Eljöttök… Hozzám ma este? Szeretnék találkozni mind a hármótokkal.

Hermione kísértete elmosolyodik.

- Rendben. De most, mennem kell. És kérlek, gondolkozz el azon, amiről beszéltünk.

- Jó - bólint Ginny, Hermione szelleme pedig - egy kedves, lágy mosoly kíséretében - eltűnik mellőle.

Ginny visszafordul a kőhöz, s újra végigpergeti agyában az előbbi beszélgetés mondatait. Tűnődve néz maga elé… Aztán hirtelen elhatározással feláll, úgy érzi, végre tisztázott valami nagyon fontos kérdést.

Talán mégis van élet a halál - előtt…