A Tűz, a Jég, és a Nimfa (novellafüzér)

Univerzum: Alter

Főszereplők: Hermione, Harry, Draco, Ginny

Stílus: romance

Figyelem! Az alábbi iromány ugyan nem slash, de…

Tartalom: Hermione rájön, hogy, Harry-t és Draco-t is szereti, és akkor még nem is beszéltünk a két fiú egymáshoz fűződő kapcsolatáról… - tehát:

Nemcsak utalások vannak benne, hanem leírások is… J

És még valami…

Ez nem regény, de nem is egy, novella… Több, kisebb-nagyobb lélegzetű novellából áll, amelyek kapcsolódnak egymáshoz… Megpróbálom időrendbe tenni őket… J

Ajánlás: Brigichan-nak, mert a slash-írásai megihlettek, és Larelind-nek, mert az ő lapján olvasott sok szép novella adta az ötletet…

Korhatár: mint mindig: NC-17

Tűz és Jég

Romantikus, nyári éjszaka… A Hold is teljesen világít fenn, a bársonykék égen. Beltane éjszakája van, ilyenkor szerelmesnek kell lenni, és boldognak. Én mégsem vagyok az. Álmatlanul ülök a hálóterem ablakának párkányán, s boldogtalanul nézem a holdfényben fürdő kastélyparkot. Igen, boldogtalan vagyok. Boldogtalan, de szerelmes. Legalább ez, az egy megvan nekem Beltane ajándékai közül… Szerelmes vagyok… De ez is olyan bonyolult. Mert két fiút is szeretek egyszerre…

Igen, éppen tegnap vallottam be magamnak, hogy mind a kettőjüket szeretem, hogy képtelen vagyok választani köztük. Ezért is fáj kétszeresen; ami történt. Merlinre… Ha rájuk gondolok, akár egyszerre, akár külön-külön… Máris forróság bizsergeti minden tagom. Oh, hogy mennyire szeretem mindkettőt… Pedig olyanok; mint a tűz és a jég…

Az egyikük - magas, karcsú, arisztokratikus megjelenése tekintélyt parancsoló. Szőke, hihetetlenül! Szőke haja a vállára omlik, talárját úgy viseli, mint valami palástot; rajta minden tökéletes. Jéghidegkék szemeiben mindig ott ül valami… Megfejthetetlen felsőbbrendűség-érzet. Ám mostanra tudom, hogy ez csak álca… Mégis. Szereti megjátszani a rideget. Ha találkozunk, mindig nekem kell kezdeményeznem, felmelegítenem azt a jéghideg testét, újra és újra bizonyítanom - talán neki, talán magamnak - hogy képes vagyok rá. Közben tudom, hogy egyetlen kedves szó, egy érintés elég hozzá, hogy megenyhüljön; magányos lelke annyira szomjúhozza a szeretetet. Nem sok jutott belőle neki eddigi élete során… És mégis, ő a jég.

Azt mondja: így könnyebb. Elrejteni valódi énjét e jégpáncél mögé. Nehezebben sérül az ember törékeny lelke… Sose gondoltam volna, hogy valaha is vele ilyen dolgokról fogok beszélgetni… Tulajdonképpen még mindig rejtély vagy, számomra, Draco Malfoy…

Fejemet az ablakmélyedés falának támasztom; és lehunyt szemeim mögött lepereg első, emlékezetes éjszakánk emléke… Ahol minden elkezdődött.

Hatodév közepe táján történt… Egy késő éjszakai fürdőzéshez támadt kedvem. Nem sokszor engedem meg magamnak ezt a luxust, inkább zuhanyozni szoktam, de akkor éjjel szükségét éreztem egy frissítő és egyben nyugtató fürdőnek. Míg törülközőbe csavarva, hónom alatt a hálóingemmel, a prefektusi fürdő felé ballagtam, már előre álmodoztam azon, hogy milyen jó lesz elmerülni az illatos habokban. Odaértem a szépen faragott ajtóhoz, kimondtam a jelszót; az ajtó beengedett, én, pedig gyorsan besurrantam. Letettem a hálóruhámat egy székre, s ledobva magamról a fürdőlepedőt, már bele is csúsztam a medencébe…

Annyira el voltam foglalva a gondolataimmal, hogy észre se vettem, hogy nem vagyok egyedül… Csak akkor, mikor már a vízben voltam. Ám, miután felfedeztem, hogy ki tapossa a vizet, a medence másik szélénél, a meleg víz ellenére is végigfutott a hátamon a hideg; mikor szembenéztem - Draco Malfoy-jal. Merlinre! Ez ám a kacifántos helyzet… Bele se mertem gondolni, mióta bámulhat. S azon gondolkodtam, hogy az nem megoldás, ha villámgyorsan magamra kapom a törülközőt és kimenekülök… És átkoztam az ajtót, hogy nem szól, ha van bent valaki.

- Nos, sosem gondoltam volna - hallatszott hirtelen Malfoy gunyoros hangja - hogy egy sárvérűvel fogom valaha is megosztani ezt a medencét… Bár - vigyorodott el - a látvány nem volt rossz…

Elvörösödtem. De most mit csináljak? Legjobb a természetes viselkedés… Kinyúltam a samponért, miközben párszor a víz alá merültem, s samponozni kezdtem a hajamat.

- Az élet tele van meglepetésekkel, Malfoy - vetettem oda, s reméltem, hogy nem hallatszik a hangom remegése. Rezzenéstelen arccal masszíroztam tovább fejbőrömet. Elhatároztam, hogy amilyen gyorsan csak tudok, végzek a tisztálkodással, aztán lelépek. Sajnos, az órákig tartó ázásnak így lőttek…

Aztán észrevettem, hogy közelebb úszott hozzám. Nagyjából most karnyújtásnyira lehettünk egymástól… Meglepetten engedtem le a kezem… Nem titkolhattam magam előtt, hogy izgatottság vett rajtam erőt, ha arra gondoltam, hogy ő is, én is ruhátlanok vagyunk, s itt állunk egészen közel egymáshoz… Néztem vizes haját, amit most még hátra is simított az arcából. A szokásos, szemébe lógó tincsek eltűntek… S így, hogy nem burkolózott eme függöny mögé, végre jól megnézhettem magamnak. Hm… Nem is rossz. Persze, az én ízlésemnek túlságosan szőke… De… Meg kell vallanom, hogy markánsan szép arca a szívemig hatolt. Jégkék szemei elgondolkodva pásztáztak, s egyszercsak észrevettem, hogy most nem szorítja pengevékonyságúra a száját, s tekintetében sem ül az a megvetés és undor, amit pedig eddig mindig kiolvashattam belőle, ha rám nézett. Valahogy… Az egész arckifejezése megváltozott. Mintha eltűnt volna a jéghideg énje. Az a "nyavalyás Malfoy", akit ismertem és megvetettem, hirtelen "Draco"-vá, egy szerethető valakivé vált. Néztem szépen ívelő, telt ajkait… S belémhasított, hogy mennyire hasonló Harry-éhez… Neki is ilyen szép vonalú, telt, szinte lányos szája van… Amit olyan mennyei gyönyörűség csókolni… Alig gondoltam ezt végig, elöntött a forróság. Alámerültem, a víz alá, hogy kissé lehűtsem magam, nem valók most ide az ilyen gondolatok. Aztán, mikor felbukkantam; meglepődtem, mert ott volt, pontosan előttem. Nyilván, míg én a habok közé merültem, közelebb úszott. Ott "álltunk" egymástól alig néhány centire, s szó nélkül fürkésszük a másik tekintetét… Hirtelen kinyújtja a kezét, s elsimogatja az arcomra tapadt hajszálakat… Aztán hirtelen vadul magához ránt; s úgy csókol, mintha az életet akarná kiszívni belőlem… Testembe azonnal berobban a kéjbomba. De nem… Ez nem lehet! Nem hiszem el, hogy nem védekezem, nem lököm el magamtól… Rájövök: nem tudom megtenni. Ahhoz túlságosan is ízlik a csókja… Viszonzom, s veszett módon csókolózni kezdünk, ő fél kézzel öleli a derekamat, kezeim önkéntelenül kulcsolódnak a nyaka köré… S lábaimat a dereka köré fonom. Szorosan összesimulunk, s bőröm felszikrázik a forróságtól, ami hirtelen elönti a testem. Vad vágy áraszt el. Már nem is akarom fegyelmezni magam, hagyom, hogy ösztöneim diktálják minden tettem. Közben valahogy a medence széléhez kerültünk, Draco még mindig csak fél kézzel tartja hátamat, a másikkal a medence szélébe kapaszkodik, hogy egyensúlyban tartson bennünket; csoda hogy az előbb is fel nem borultunk, mikor szorosan rátapadtam… Kezeim önálló útra indulnak a testén, simogatom a hátát, mellkasát, lassan ujjaim lapos hasára csúsznak… Lágyan simogatom a selymes bőrt, miközben ő a nyakamat ízlelgeti… Felnyögök, ahogy forró lehellete meglegyinti a bőröm. Közben ujjaim megtalálják, amit keresnek. Szégyentelen természetességgel fonom őket férfiúi büszkeségére… Forró és kemény… Hát, tényleg kívánsz, Draco…?! Felsóhajt, mikor szorosabban kulcsolom köré ujjaimat, s lassan mozgatni kezdem a kezem… Hallom kéjes nyögéseit, ez még jobban felizgat, már nem is bírok magammal… Nem ismerek magamra… Elég ennyi előjáték…?! Úgy tűnik igen, mert már csak egyvalamire vágyom… Felemelem a fejem, s közben elkalandozó fejét, visszahúzom magamhoz, éhesen tapadok a szájára… És ha már úgyis a kezemben tartom - magamba vezetem őt. Belesóhajt a csókba, s szorosabban markolva a csípőmet, mélyebben belém hatol… Aaah… Édes-ismerős érzés árad szét bennem, s minden egyes lökéssel egyre intenzívebb lesz… Lehunyom a szemem, s átadom magam teljesen neki. Hozzámnyomja a testét újra és újra, légvétele egyre gyorsul; s ezzel változik a tempó is, egyre gyorsabb és gyorsabb, és merészebb lesz, most már követem én is, csípőnk egy ritmusra mozdul, már azt se tudom, hol vagyok, a kéj bekúszik minden érzékembe… Érzem, nagyon közel vagyok a csúcshoz… Egy pillanatra ránézek, ám aztán már elhomályosul a látásom, ahogy hatalmas rándulások közepette elérem a beteljesülést… Pont akkor, amikor ő is. Kinyitom a szemem, s gyönyörködöm teljesen megváltozott arcában, hunyt szemeire ráborul egy-egy kósza, vizes tincs, arca, pedig valami földöntúli elragadtatást tükröz… Ajkai félig nyitva, nedvesen csillognak… "Szeretem" - bukkan fel fejemben az őrült érzés. "Tényleg"… Hirtelen felocsúdik, én, pedig elrántom a fejem, nem akarom, hogy bámuláson kapjon. Eltol magától, de csak épp annyira, hogy azért közel legyünk egymáshoz. Halkan szuszogva, kutató tekintettel nézzük a másikat… Olyan hihetetlen ez az egész…

Aztán hirtelen megszólal:

- Hát… Ez jó volt - közli kissé rekedtes, bariton hangján, amiben most hiába keresem a gúnyos felhangot. Aztán elenged, s lemerül a víz alá. Mire felbukkan ismét, már a medence másik oldalánál van. Elfut a méreg. "Jó volt?!" Csak ennyi? S most itt hagy szépen, miután darabokra törte a szívemet?! Alábukom én is, mielőtt még meggondolhatnám, mit teszek. Odaúszok hozzá, de nincs erőm szemrehányásokat vágni a fejéhez. Inkább átkarolom a nyakát, és megcsókolom, olyan erővel, hogy fogunk összekoccan. Nevetve kapja el a fejét, s vidáman néz rám…

- Máris hiányzom, Hermione? - kérdi. Hangjában valószínűtlen lágyság és gyengédség vibrál. Átöleli a derekamat, s most ő csókol meg engem, miközben én próbálok napirendre térni afölött, hogy a keresztnevemen szólított…

A csók egyre szenvedélyesebb lesz. Ismét kihátrálunk a medence széléhez, de most Draco ki is ültet a párkányra. Aztán ő is mellém, térdel. Alám, teríti a vastag fürdőlepedőjét, s eligazgatja rajta a testem. Aztán… Gyengéden végigcsókolja minden porcikámat… Oly higgadt és megfontolt, hogy nehezen hiszem el, hogy közben ő is majd megőrül a vágytól, pedig halványkékké olvadt szemei ezt tükrözik… Második szeretkezésünk már nem oly heves és kapkodó, mint az első, de nem kevésbé szenvedélyes. S amikor egyszerre érünk másodszor is a csúcsra, s egyszerre kiáltjuk a másik nevét… Hát, ahogy visszagondolok, az több volt mint hihetetlen.

Aztán csak fekszünk csendben és fürkésszük a másik arcát. A szemeiben látom; tetszik neki a látvány, mikor rámnéz..

- Olyan a szemed, mint az olvasztott tejcsokoládé - mondja, s szája sarkában megbújik egy huncut mosoly.

- A tiéd meg olyan, mint téli éjjelen megcsillanó hold fénye a tó jegén - mondom önkéntelenül, mert valóban erre a képre emlékeztetnek, az ebben a pillanatban,  ezüstkék szemek.

- Micsoda költői véna! - jegyzi meg gunyorosan.

Nem szólok semmit erre. Felülök. Jó lesz visszamenni… Aludni is kellene… Elérti szándékomat, ő is feltápászkodik. Magamra öltöm hálóingemet, meg a köntöst. Mire felnézek, már ő is köntösben áll előttem; lassan száradó hajából arcára buknak a megszokott tincsek. Odaadom neki a törülközőt, amit ebben a percben hajtogattam össze. Felveszem a sajátomat a földről, s elindulok kifelé. Egyszerre lépünk az ajtóhoz. Előzékenyen kinyitja nekem és előreenged. Kilépek. Követ ő is, aztán csukódik utánunk az ajtó.

Kint olyan természetesen kulcsolódnak egymásba az ujjaink, mintha mindig is így sétáltunk volna. Ballagunk a néptelen folyosókon, kéz a kézben. Hamarosan elérjük azt a lépcsőkanyart, ahol el kell válnunk; ő lefelé indul, én felfelé. Mielőtt az első lépcsőfokra lépnénk, még visszanézünk… Szemeiben valami megfejthetetlen fény csillan meg… Int, és elsiet. Én meg… Tűnődve lépegetek felfelé… Vajon, mi lesz ebből?

Másnap egy elsős mardekáros kislány állt meg előttem szepegve, s villámgyorsan a kezembe nyomott egy összehajtogatott pergament. Aztán elrohant, mintha attól félne, hogy megátkozom… Csodálkozva álltam, kezemben a pergamennel, ami takaros borítékká van hajtogatva, épp csak pecsét nincs rajta. Levél… Tőle… Szívdobogva nyitottam szét. Rajta méregzöld tintával a következő sor: "Ha akarod, folytassuk. Draco"

Szemöldököm a homlokomra szökken. Ez volt az a reakció, amit nem vártam… Töprengve összehajtottam a levelet és felmentem a klubhelyiségbe. Úgy döntöttem, megírom a választ Draco-nak…

De még magam se tudtam, hogy mit. Leültem az asztalhoz, törtem a fejem, pennával a kezemben. De valahogy nem jöttek a szavak. Hirtelen lecsöppent egy kicsi tinta; pont a levélre. Azonnal beszívódott. Hát, ezt sejthettem volna! Nagyot sóhajtva leírtam ezt a mondatot próbaképpen: "Jó lenne, ha folytatnánk.. " Az írásom azonnal eltűnt… Helyette, kisvártatva, idegen betűk jelentek meg a lapon, méregzöld tintával: "…lenne…?" Ez mindent eldöntött. "Folytassuk" - írtam merészen. S a következő pillanatban újfent megjelentek a zöld betűk: "ma este, éjfél, ugyanott." "Ott leszek"- írtam. "Ezt el is várom!" - érkezett a válasz, szinte azonnal. Felnevettem, mert ehhez az utolsó mondathoz hozzáképzeltem gunyoros hangját, és szemében, azt a hamis fényt…

Éjszakai találkánkon pontos voltam, mint a prágai óramű. Ő, már ott volt. Állt a medence mellett, pizsamanadrágban, fedetlen felsőtesttel. Szőke haja a homlokába hullt, ahogy lenézett rám, ahogy ott álltam előtte; karjai összefonta a mellkasa előtt. Csak állt, mint egy szobor, s nézett. De abban a tekintetben, annyi minden benne volt… Bátorságot merítettem kékezüst szemeinek pillantásából, átkaroltam a nyakát, s forrón megcsókoltam. Abban a percben, a "szobor" karjai a derekamra kulcsolódtak, s visszacsókolt. Elvesztünk egymásban… S azóta is, bármennyi időt is töltöttünk már el azóta egymással, bármikor is találkozunk; soha nem kezdeményez. Mindig nekem kell megtennem az első lépést. Mert ő a Jég.

A másikat.. Azóta ismerem, hogy idekerültem az iskolába, s szinte azonnal barátok lettünk. Alig valamivel magasabb nálam, vékony, szikár, de izmos teste kirobbanó erőt rejteget magában. Ő a Tűz… Lányosan szép arcában, hatalmas, mandula alakú smaragdzöld szemei csak úgy izzanak, ha haragszik, vagy ha jókedvű. Tudom, belső tűz ez. Csak én ismerem; meg talán Ron és Ginny, hogy a nyugodt, szinte szenvtelen külső alatt, micsoda tüzes indulatok forronganak. Őt nem lehet, nem szeretni! Szinte abban a pillanatban, beleszerettem, hogy kezdtem ráeszmélni, ő fiú és én lány… Mindent imádtam, és imádok rajta! A kisfiús mosolyát… Az ébenfekete, szénaboglyához hasonlatos haját, amelyet, hasonlóan az enyémhez, nem lehet tisztességesen megnöveszteni… Különben neki is félhosszú, akár Draco haja, de ez látszik rajta  legkevésbé… J Karcsú alakját… A nevetését… Még akkor is találtam benne szeretnivalót, ha épp dühös volt rám valamiért, vagy Ronnal kinevettek a tanulási mániámmal… Ha pedig - s az után a sok tragédia után, ami történt vele, nem is csoda - magába roskadva, hallgatagon ült, szerettem volna mellé ülni és csak együtt hallgatni vele. Aztán… Kezdett ő is felfigyelni rám… Barátságunk lassan szerelemmé édesedett… Saját bevallása szerint, negyedikben kezdett rádöbbeni, hogy mást jelentek számára egy barátnál. Különösen, mikor Vitrol azt, a cikket írta rólunk. Annyiszor kellett elmondania, hogy "Hermione nem a barátnőm…" Hogy egyszercsak felmerült benne, hogy, de már miért is ne lehetne?

Persze, ahhoz, hogy ezt nekem is bevallja, még kellett egy év… Mert egészen pontosan ötödév végén jöttünk össze nyáron… Bár a vizsgák után, mikor vigasztaltam, végre elcsattant köztünk az első csók…

Igen, nyáron. Akkoriban csatlakoztunk a Rendhez, egyelőre csak külsősként, hiszen még nem töltöttük be a tizenhetet… Anyáék már csak szomorú megszokással vették tudomásul, hogy idén sem töltöm otthon a vakációt. Ugyanis úgy gondoltam, hogy talán hasznomat veszik a bázison, és még a vizsgáimra is tudnék nyugodtan készülni. Harry is jönni akart, egyrészt, mert semmi kedve nem volt Dursley-éknél tölteni megint a nyarat, másrészt pedig ő is hasznára akart lenni a Rendnek. És rábeszélte Dumbledore-t, hogy vigye magával egy küldetésre…

Szóval, ott voltam. Tanulgattam, segítettem Molly-nak rendben tartani a házat, ilyesmik. Harry-vel egyszerre érkeztünk ugyan, de őt, mint említettem, magával vitte Dumbledore… Aztán az öreg visszajött… Egyedül. Óvatos faggatózásomra közölte, hogy megbízta Harry-t egy kisebb feladattal, hogy kipróbálhassa magát… De egyáltalán nem veszélyes… És különben is, két nap múlva már itt is lesz. Na, igen. Molly-val versenyt aggódtunk. Tudtuk, Harry van olyan forrófejű, hogy nem csak azt végzi el, amit rábíznak… De mindegy, Dumbledore két napot mondott… Hátha igaza lesz, most az egyszer… A két nap eltelt. Aztán a harmadik is… Szent Seprű, ekkor már félholt voltam az aggodalomtól! Addig se aludtam valami sokat, de a harmadik éjszakát végigvirrasztottam… És végigbőgtem… Egyfolytában az járt a fejemben, hogy Harry meghalt… Meghalt anélkül, hogy én bármit is mondtam volna neki az érzéseimről. Nem mondtam el neki, még azon az őrült éjszakán sem, amikor először megcsókolt, és amikor megtapasztaltam, hogy milyen szenvedélyes tud lenni, mert nagyon hamar a kandalló előtt fekve találtuk magunkat, és ha én nem józanodok ki, az utolsó pillanatban, ki tudja még, hová fajulhatott volna a gyengéd játszadozás… De az érzelmeinkről akkor még nem esett szó. Legalábbis, én nem mondtam neki semmit… Nem mondtam el neki, hogy harmadik óta szeretem, és hogy úgy érzem, örökké szeretni is fogom… Amikor most eszembe jutott forró ölelkezésünk, csak még jobban rázott a zokogás. Aztán… Nagy nehezen elaludtam… De úgy, éjjel egy körül lehetett, mikor felriadtam, arra, hogy odalent; szokatlanul nagy a jövés-menés. Ijedt hangokat hallottam, lábak dobogását, folyadék-csobogást… Suttogó beszédet, és fojtott kiabálást. Villámgyorsan magamra rántottam köntösömet, s lerohantam a konyhába. Ahol is szörnyű látvány tárult a szemem elé… Minden félelmem beigazolódni látszott… Harry ott feküdt, csukott szemekkel, halottsápadtan, a hatalmas konyhaasztalon, s testét mindenhol rút, perzseléseknek tűnő sebhelyek borították.

- Merlin Szakállára! - sikoltottam fel - mi van vele?!

- Hermione! - fordultak egy emberként felém, a konyhában lévő felnőttek. Futólag rájukpillantottam: Mordon, Tonks, Lupin, Emmeline Vance és Madam Pomfrey - ez utóbbi két boszorkány kezében tálkát és puha rongyot szorongatva, sebgyógyító elixírrel mosogatták Harry sebeit. És persze, Molly is ott toporgott. Ő lépett oda hozzám, és tette nyugtatóan a vállamra a kezét.

- Nyugodj meg, nincs életveszélyben… Poppy és Em éppen azon fáradoznak, hogy életre pofozzák.

- De mégis, hogyan…

- Nem sokat tudunk - szólalt meg Mordon is, szokott recsegő hangján - annyit sikerült csak kihúzni belőle Tonks-nak, hogy kikémlelt egy halálfaló-gyűlést… És majdnem lebukott. Aztán összeesett… Eltalálhatta pár kábító és egyéb átok..

"Merlinre…! - motyogtam magamban - ez rá vall…" Fehér lettem, mint a fal, és egyfolytában Madam Pomfrey-t figyeltem, hogy mit csinál. Egyszercsak letette a kezében lévő tálkát, és felemelt egy palackot, ami eddig a pulton ácsorgott. Valami ezüstszínű folyadék lötyögött benne… Odalépett az asztalhoz, s Harry orra alá tartotta az üveget, mire ő köhögve nyitotta ki a szemét.

- Na végre! - sóhajtott fel Madam Pomfrey - tessék, idd meg! - nyomta a kezébe a palackot. Harry nem kérdezősködött, lehúzta a főzetet. Aztán körülnézett, miközben visszaadta a kiürült üveget. Meglátott engem… Szemei felragyogtak, s gyengéd, simogató fény költözött beléjük… Elmosolyodtam, erre ő is, s a következő pillanatban újra lecsukódtak a szemei… S egyenletesen szuszogni kezdett.

- Na… - mondta Em, s egy mobilicorpus-szal felküldte Harry-t a szobájába. A két gyógyító nyugalma, rám is átragadt. Csak nem lesz most már semmi baj…

- Menj te is aludni Hermione - mondta szelíden Tonks - rád fér…

Ebben igaza volt. A három átvirrasztott éjszaka igencsak rányomta a hangulatomra a bélyegét… Meg a kondíciómra… Ásítozva ballagtam fel a szobámba; s ahogy bebújtam az ágyamba, már aludtam is.

Másnap reggel, pedig olyan boldogan ébredtem fel, hogy le se tudom írni. Tánclépésben röppentem a konyhába, hogy reggelit készítsek. Aznap magunkra hagytak minket. Mindenki. Még Molly is hazament, hogy az Odút is megrendezze kicsit. Egyedül voltunk… Reggeli készítés közben jutott eszembe, hogy talán már Ő is éhes lesz… Így aztán, miután ettem pár falatot - az izgatottságtól nem nagyon ment le semmi a torkomon, mert folyton az járt a fejemben, hogy üres a ház - összekészítettem pár szendvicset, meg egy bögre teát, egy tálcára, s - szívdobogva ugyan - de úgy döntöttem: felviszem a "hősnek"…

Amikor beléptem a szobába, Harry még aludni látszott. Nem akartam zavarni, letettem a tálcát az ágy mellett lévő szekrénykére, s elindultam kifelé. Ám, ahogy nyitottam volna az ajtót, utolért egy álomittas, dörmögő hang:

- Hermione…?

Villámgyorsan megfordultam, s minden feltolult érzéssel a szívemben, odarohantam az ágyhoz és Harry nyakába borultam.

- Jaj, Harry! Ezt ne csináld többet! Majd belehaltam az aggódásba, hogy mi van veled! Úgy, de úgy örülök, hogy visszajöttél!

Harry gyengéden megsimogatta a hátam.

- Jól van, no… - dünnyögte - életben vagyok, nem kell izgulni…

Felültem, s kihúzódtam az ágy szélére. Észre se vettem, hogy kicsordultak a könnyeim. Gyorsan letöröltem őket, mert nem szerettem volna, ha sírni lát… De észrevette. Rátette a kezét az enyémre.

- Ne, sírj…

- Nem sírok… - szipogtam. Néztem őt, sebes homlokát - beszerzett még egy párat a meglévő mellé - csillogó, zöld szemeit… Merlinre, ez a tekintet… Mélyen egymás szemébe néztünk… S én… Elvesztem. Testem forrón bizsergett, s ismét eszembe jutott az, az este, a vizsgák után… Harry tekintetét látva, neki is hasonló járhatott a fejében… De én tartani akartam magam. Hiszen Harry még fel sem kelt a betegágyból… Ám, úgy tűnik, ő másképp gondolta… Mert egyszerre csak rámkacsintva, megszólalt:

- Nem mondtam, hogy ellenemre volt az előbbi pozitúra…

Elpirultam.

- De Harry - ellenkeztem - még nem vagy jól…

Kaján mosollyal megfogta a kezemet…

- Ezt majd én eldöntöm, jó? - kérdezte, s magára rántott, és már csókolt is, olyan vad vággyal, hevesen, mint először…

- Te vagy a gyógyszer, Hermione - suttogta, forrón, mikor ajkaink egy percre elváltak. Én nem szóltam semmit, csak visszacsókoltam… Bennem is fellobogott a tűz…

Egy pillanat alatt megszabadítottuk egymást a zavaró ruhadaraboktól, s már össze is fonódtunk. Simogattam, csókoltam a testét, édes száját, élveztem, ahogy bőre az enyémhez ér… Megborzongtam érintésétől, csókjaitól… Feküdtünk egymás mellett, ő kissé meglassúdva ízlelgette ajkaimat, miközben ujjai össze-vissza vándoroltak testemen… Bőröm már lángolt, mint a tűz, egész testemben éreztem a kínzó vágyat, hogy az övé legyek, most, azonnal! Viszonoztam a simogatást, önfeledten becézgettük egymás testét, mígnem, a fehérizzásig hevítettük a bennünk égő vágyat… Belenéztem csillogó szemeibe; s elvesztettem a fejem. Vadul magamra húzom őt, combjaim maguktól tárulnak szét; teljesen feltárulkoztam előtte… Ahogy megérezte készségességemet, felszikrázott szemében a vágy… Gyengéden simogatta combjaimat, még jobban szétnyitotta őket, s közéjük nyomult. Felsikoltok, a kéjjel kevert fájdalomtól, amit érzek, de nem akarom, hogy abbahagyja, magamhoz szorítom a testét; lábaimat a derekára kulcsolom. Lassan, ringó mozdulatokkal kezdünk mozogni, s bennem minden lökéssel nőtt a kéj és a vágy. Behunyom a szemem, ahogy felgyorsul a tempó, hallom kapkodó légvételeit; kezeink egymásba kulcsolódnak… Végül már oly gyors lett, hogy követni se tudom, s a következő pillanatban éreztem, ahogy eljut a csúcsra. Zihálva borult rám; s én gyengéden simogatom a hátát… Megpróbálom elfojtani magamban csalódottságomat, mert bizony én, még épp csak elkezdtem volna élvezni a dolgot… Egyszercsak felemelte a fejét, s gyönyörittas szemeivel gyengéden nézett rám…

- Ugye nem tévedek, ha úgy gondolom, hogy neked, nem volt olyan jó, mint nekem? - suttogta.

Elpirultam.

- Nem érdekes…

- Dehogynem - mosolyogott, s elhúzódott tőlem, s mellém feküdt. Gyengéden simogatni kezdte a testemet… Fölémhajolt.

- Kárpótollak édes… - susogta - csak kérlek, ne érj hozzám, rendben?

- Miért? - nyíltak tágra a szemeim.

- Mert megőrülök, már egyetlen érintésedtől - suttogta szenvedélyesen - és most csak rád akarok koncentrálni…

Nem szólt többet, elkezdte. Módszeresen, végigcsókolta a testemet, kezdve a nyakamtól; egészen a hasamig, miközben kezét a combjaim közé csúsztatva, lágyan simogatta szemérmemet… Éreztem, ahogy megint elönt a vágy, forró nyelve és ügyes ujjai nyomán.. Aztán ujjait felváltotta a nyelve… Testem ívbe feszült a kéjtől, ahogy puhán, finoman simogatni kezdte legérzékenyebb pontomat a nyelvével, pontosan tudva, hogy mitől őrülök meg… Kezei közben a melleimet becézgették.. Össze-összerándultam a nyelvcsapásai alatt, testem és ölem is lángolt már, éreztem, hogy nem lehet messze a beteljesülés… Harry - vonaglásomat megérezvén - felemelte a fejét, s látva, hogy hová vezetett a kényeztetése; fölém térdelt, és újra belémhatolt. Felsikoltottam, mikor összekapcsolódtunk… Körmeimet a hátába mélyesztve egyre hangosabban nyögdécseltem, s valami eddig ismeretlen, mély érzés áradt el minden tagomban.. Tudtam; most… Még egy utolsó lökés… Már nem bírtam elfojtani a kéjes sikolyt… S a következő percben eltűnt köröttem minden…

Amikor magamhoz tértem, és kinyitottam a szemem; tekintetem egy ragyogó, smaragdzöld szempár aggódó tekintetével találkozott.

- Jól vagy, kedves? - kérdezte Harry gyengéden.

Elmosolyodtam, mert roppant módon élveztem a testemben szétáradó, boldog elégedettséget.

- Soha jobban - nyújtózkodtam kéjesen, mint a macska - miért, mi történt?

- Elájultál…

- Uhh… - lepődtem meg - aaaz… Azt hiszem, azért volt, mert… - hirtelen elpirultam, s nem folytattam a mondatot, de Harry továbbra is kíváncsian nézett rám…

- Hát… Amikor az előbb a csúcsra értem, akkor elsötétedett előttem a világ… Aztán arra ocsúdtam, hogy ébresztgetsz - suttogtam, roppant zavarodottan. Harry elégedetten vigyorgott.

- Akkor, látom, sikeres volt a manőver - kacsintott rám - esetleg… Van kedved, még egyszer…?

És már rántott is magával. Mert ő a Tűz…

Megborzongtam, ahogy ezek az emlékek átsuhantak a fejemben. Azóta eltelt két és fél év, s mi újra itt vagyunk a Roxfortban. Ki-ki a saját házában… Furcsa volt újra látni az ódon falakat… A régi hálótermet, amit megint Ginny-vel osztok meg, mint régen… Harry és Ron is egy szobába kerültek. A Griffendélből itt van még Seamus, Neville, Dean, Fred és George… Lee Jordan… a régi DS csapat. Azóta már kipróbálhattuk magunkat elégszer… Voltak kisebb-nagyobb harcok… A Grimmauld-teret, hol szerelmünk kiteljesedett; földig rombolták a halálfalók. A Bázis, ideköltözött a Roxfort falai közé. A Mardekár helyiségeiben mindössze ketten laknak: Draco és Perselus Piton. Ők ketten kötöttek szövetséget egyedül, Dumbledore-ral, a Mardekár-házból… És immáron, mindannyian teljes jogú tagjai vagyunk a Rendnek. Elmosolyodom, mert eszembe jut, a ballagási ünnepség… Ott még minden olyan tökéletes volt… Bíztunk a reményteli jövőben, a győzelemben… Én is felülkerekedtem bűntudatomon, és felszabadultan bolondoztam a régi iskolatársakkal… És Harry-vel is ajándékoztunk magunknak egy csodálatos éjszakát…

Hála Merlinnek, ide még nem ért el a front. Dumbledore még tartja a bástyákat… De nem… Most nem akarok erre gondolni, Pedig tudom, hogy azért vagyunk itt… Hogy harcoljunk, ha eljön az ideje…

De az én lelkemben most is harc dúl… Néhány hete, hónapja, történhetett… Valentinkor… Már nem is tudom… Olyan régen… Gyerekekre is vigyázunk itt, az iskolában. Néhány szülő, aki úgy gondolta, itt nagyobb biztonságban tudhatja szeme fényét, elküldte ide a gyermekeit. Ezért minden úgy folyik, mintha tanítás lenne… A régi prefektusokat Dumbledore felkérte, hogy továbbra is lássák el eddigi tisztségüket. Mi pedig boldogan tettünk eleget a kívánságának. Esténként megtesszük hát, a szokásos járőrkörutakat, s figyelünk, ki ne szökjön valaki a kastély biztonságot nyújtó falai közüli. Mert már a parkban is veszély leselkedhet az óvatlanokra…

Egy ilyen körutam alkalmával, egyszercsak hangokat, nevetést, elfojtott zihálást hallottam elmenve egy teremajtó - mellesleg az SVK-terem előtt. Láttam, hogy félig nyitva van az ajtaja. Óvatosan beljebb löktem, s elhatároztam, Valentin-nap ide vagy oda; szétzavarom a szerelmeseket. Ám az a látvány, ami odabent fogadott; az enyhén szólva, sokkolt.

A félhomályos terem közepén két magas alak álldogált szorosan összefonódva… A nekem háttal álló világosszőke haján ezüstösen csillant meg a holdfény… S a következő minutumban meg is világította őket teljesen… S én, se köpni, se nyelni nem tudtam.

Draco volt az… És Harry… Félmeztelenül, szenvedélyesen átölelve egymást, csókolóztak… Felsőruhájuk rendetlen csomóban a földön hevert. Kinyitottam az ajtót teljesen és beléptem. Néztem egy darabig őket… Az, az igazság, hogy nem tudtam levenni róluk a szemem… Olyan… Szépek voltak, így együtt… És belém, megint belémnyillalt, hogy mennyire szeretem őket… Közben Harry ujjai Draco hajába túrtak, csókjuk egyre szenvedélyesebbé vált… Megköszörültem a torkom; mire szétrebbentek, s meglepetten néztek rám.

- Hello, Hermione - mondták kórusban.

Néztem őket. Kiszáradt a torkom. Nem tudtam mit mondani…

- Ti… Ti… - ennyire telt csak tőlem.

- Mi, micsoda? - érdeklődött szenvtelen hangon Draco. Harry megszánt. Tudom, hogy Draco is értette, csak ő mindig megragadja az alkalmat, hogy zavarba hozzon. Akkor se hagyta ki a lehetőséget…

- Mi, szeretjük egymást Hermione - közölte Harry nyugodtan.

- Azt akarod mondani… Hogy te velem… És… Vele is…?! - hangom hisztérikus lett, mert a sokkból akkor kezdtem csak magamhoz térni; és az, hogy nekem is van mit takargatnom, csak még dühösebbé tett. A legjobb védekezés, a támadás.

- Miközben velem vagy, vele is viszonyt folytatsz?! Merlinre! Hogy tudsz hozzám érni, hogy tudsz megcsókolni, mikor… Mikor… - ziháltam a felháborodástól - és mióta?!

Harry szomorúan nézett rám, és nem felelt. Draco válaszolt helyette.

- Ötödik év elején jöttünk össze…

Leroskadtam egy padra. Harry-re néztem, aki továbbra is szomorú szemekkel nézett.

- Szóval… Már akkor is… Miért nem mondtad el? - néztem Harry-re. Az én tekintetem is szomorú lett.

Harry nem válaszolt. Összenézett Draco-val, s ismét a szőke szólalt meg.

- No nézd csak, Harry… Közös barátnőnk most éppen felelősségre von téged. Éppen ő…

Ez övön alul volt. Közös barátnő?! Csak nem…

- Csak nem azt akarod mondani… - hangom zavart.

- Igen - bólintott Harry - tudtuk, hogy mind a kettőnkkel…

- Szóval, hogy mind a kettőnkkel kavarsz.. - jelentette ki Draco.

- Ti… Megbeszéltetek engem egymással?! - csattantam fel.

- Hermione… Gondolkozz már egy kicsit… Mit gondolsz, hogy esett az Harry-nek, mikor tőlem kellett először hallania, hogy összejöttünk? Te, pedig egy árva szót sem szóltál róla… - Draco hangja nem volt támadó, én mégis annak éreztem - pedig állítólag, szereted…

Ez, az utolsó mondat nagyon a szívembe szúrt. Ráadásul Harry szinte egész végig hallgatott. És az volt a legszörnyűbb az egészben, hogy igazuk volt! Ezt a helyzetet, nem tudtam, hogy kezelni. Fogtam magam, és kirohantam a teremből. Alig értem a lépcsőfordulóhoz, mikor már eleredtek a könnyeim.

Azóta… Kerülöm őket. Mondjuk, Draco-t nem nehéz, szerintem ő inkább meghalna, mintsem, hogy feljöjjön a Griffendél helyiségeibe… Hogy vajon hol találkozgathatnak Harry-vel? De nem… Nem akarok, most erre gondolni. Szóval Draco-val könnyű volt elkerülnünk egymást. Harry-vel már nehezebb, de azt is megoldottam valahogy… Nem bírtam volna a szemükbe nézni, azok után. Tudtam, hogy Draco-nak igaza volt, amikor azokat a szörnyű szavakat a fejemhez vágta… És ahogy Harry nézett rám… És az volt a legrosszabb az egészben, hogy úgy éreztem, ő már meg is bocsátott nekem… Csak én nem tudtam megbocsátani, magamnak… Igen, becsaptam őket… És magamat is, amikor elhessegetni próbáltam a bűntudatot a lelkemből… S most… Pár hónappal a történtek után, kezdem másképp látni a helyzetet. Mostanra már sikerült elfogadnom az ő szerelmüket is. Egyébként… Egyszer-egyszer láttam őket, kézenfogva sétálni a parkban, mikor már leszállt az est… Vagy  a könyvtárban, amikor már végképp nem bírtam a magányt - Ginny-t tudatosan martam most el magam mellől - és a süket csöndet, és felmentem valami olvasnivalóért. Ültek az asztalnál, Harry tűnődve nézett maga elé, Draco pedig halkan magyarázott neki valamit…

Estéről-estére csak gondolkodom… Mit tegyek? Szeretem őt… Őket… A manóba, hát MIND A KETTŐT!!! Éjszaka közepén riadok fel, mikor szinte ordítva robbannak a fejemben ezek a szavak. Igen… Akarom… Mindkettőt… De hogyan? Vajon meg tudnak majd bocsátani nekem? Eszembe jut a néhány nappal ezelőtti beszélgetésünk, Ginny-vel. Már éppen lehiggadtam, és hajlandó voltam beszélgetésbe elegyedni. Vágytam az emberi szóra. Ginny ezt megérezte, s miután túl voltunk a bocsánatkérésen, finoman rákérdezett, hogy mi van velem. Én meg rázúdítottam, az egész dilemmát, meg a zavaros gondolatokat, mik az elmémben kavarogtak. És Ginny megcsóválta a fejét, mikor meghallotta, hogy hezitálok.

- Szereted őket, Mio? - kérdezte.

- Igen - válaszoltam sóhajtva.

- Akkor, minek töprengsz még?!

- Ha tudnád, kettőnkön mennyit törtem a fejem - feleltem bánatosan.

- De végül, jól döntöttél - kacsintott rám, és megcsókolt. S egy időre elfeledkeztem a problémáról…

Most azonban újra rám törnek a kétségek. Bár a szívem mélyén tudom, mit kellene tennem, mégis habozok. Be kell vallanom; félek. Félek, hogy mit fognak mondani, hogy… Szorosan behunyom a szemem. Nem. Most nem akarok ezzel foglalkozni. Aludni akarok, aludni, aludni, aludni…

A másnap hajnal újra az ablakban talál. És ismét a tegnap éjszakai gondolatok cikáznak a fejemben. És a végén mindig ugyanaz: akarom őket… De félek…

Az egész napot a szobámban töltöm. Olvasgatok… De nem köt le. Gondolkodni sem tudok. Agyam kikapcsol. Megbosszulja magát a több napi virrasztás… Elalszom, a könyv kiesik a kezemből. Arra riadok, hogy az ablakon besüt a Hold, és a szoba félhomályos, a kintről beszűrődő fáklyafénytől. Csak nézem a Holdat… S elhatározásra jutok. Belépek a zuhany alá, s hosszan folyatom magamra a vizet. Ettől mindig felfrissülök. Hamarosan, tiszta fejjel, újult étvággyal lépdelek a nagyterem felé. Vacsoraidő van…

Később céltalanul bolyongok a kastélyban. Illetve, nagyon is céltudatosan, de ezt még magamnak is alig vallom be. Úgy teszek, mint aki a szokásos körútját járja; de valójában tudom, mit keresek… Minden üres terembe benézek, és felmegyek a könyvtárba is. De… Sehol senki. Vajon hol lehetnek? Sem Harry, sem Draco nem jött vacsorázni… Tűnődöm, hogy ez, vajon csak nekem tűnt-e fel… Hirtelen ott találom magam a harmadikon, az előtt a bizonyos gobelin előtt… S megjelenik egy díszesen faragott ajtó… Habozás nélkül benyitok, s megdobban a szívem… Hát itt vannak…! A Szükség szobája, most nagyon lakályos: hatalmas kandalló, kényelmes fotelok, egy asztal… Ágy… A kandalló előtt, a puhának tűnő szőrmén, pedig ott fekszik az én két szerelmem… Csókolóznak… Egyelőre még ruhában… Becsukom az ajtót, s megköszörülöm a torkom. Felnéznek… S örömteli csodálkozást vélek felfedezni szemükben. Óvatosan közelebb lépek… Úgy tűnik, mintha ők is hallanák, milyen hangosan dobog a szívem…

Ők ez alatt már elhelyezkednek a szőrmén, törökülésben, s zilált ruházatukat igazgatják.

- Gyere, ülj le közénk, Hermione! - int nekem vidáman Draco.

Lassan én is leereszkedem a sarkaimra, velük szemben. Várakozó, feszült a csend.

Tudom, nekem kéne megszólalnom… Újfent megköszörülöm a torkom.

- Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek… A múltkori miatt… - kezdem bizonytalanul - nem kellett volna úgy elrohannom, sajnálom.

- Megértettük, hogy miért viselkedtél így - jelenti ki Harry - és egyáltalán nem haragszunk rád…

- Mellesleg, Harry utánad akart menni, hogy visszahívjon, én beszéltem le róla - szúrja közbe Draco - mondtam, hagyja, hadd dühöngd ki magad. Utána majd úgyis visszajössz, ha értelmét látod…

- Értem - mondom lassan, aztán eszembe jut, hogy Harry-vel még van tisztázni valónk - örülök, hogy nem haragszol… - folytatom - Főképp tőled akartam bocsánatot kérni, Harry. Tudom, rondán viselkedtem veled. Nem mondtam el, hogy Draco és én… Szóval, hogy összejöttünk. Kérlek, ne haragudj rám… Azonnal szólnom kellett volna, tudom. De féltem…

- Hermione - fogja meg a kezemet Harry - hidd el, én nem haragszom. Miért is haragudjak rád azért, mert szeretsz valakit, akit én is szeretek? - teszi hozzá hamiskás mosollyal.

Elmosolyodom én is.

- És ha valaki más lett volna?

Harry szeme elfelhősödik. Tűnődve néz rám.

- Hát… Még Ront, meg tudnám érteni…

- Na és ha valaki, egészen más…?