Ginny

Késő éjjel van. A Telihold besüt az ablakon, megvilágítja ágyad függönyét. Valahol, ott alszol mögötte, te… Nincs mocorgás, sóhajtozás… Végre nyugodt az álmod, drágám. Mint, ahogy az enyém is az lesz, ha elalszom majd… De egyelőre nem tudok. Kavarog a fejemben az egész nap… Főleg az este… Egymáséi lettünk… A karomban tartottalak, csókoltam a szádat, simogattam bársonyos bőröd… Mélyen magamba szívtam tested fahéjillatát… Oh, hogy' nem lehet belezavarodni, ennyi boldogságba?!

Mielőtt feljöttünk volna, még utoljára váltottunk egy-két tüzes csókot… S engem hihetetlen módon izgatott, hogy te… Te is pont olyan vággyal faltad ajkaimat, mint én a tiédet…

Oh, Mio… Megkaptam mindent tőled, amit akartam… Sőt… Még többet is… Még most is a fülembe csengenek szavaid, mikor bevallod irántam érzett szerelmedet… És amikor én hallgattam, te félreértetted, és felugrottál, mert azt hitted, csak kihasználtalak, és belenéztem villámló szemeidbe… Oh, meg tudtalak volna zabálni, abban a pillanatban… És amikor én is bevallottam, hogy szeretlek; azt a fényt, azt a csillogást, ami akkor fellobbant szemedben, nem adnám a világ minden galleonjáért se!

Lassan elálmosodom… Hunyódó szemeim még utoljára, megpihennek ágyad függönyén…

A tiéd vagyok, Mio… És te az enyém… Örökre.

Vége