Marathon

Univerzum: alter

Szereplők: Draco Malfoy, Perselus Piton, Hermione Granger

Történet: a "Stafétabot" folytatása… Draco megpróbál eleget tenni a ráruházott sorsnak

Stílus: sötét, borult, dráma…

Korhatár: talán 12…

Ajánlás: Rozinak, mert ő tette a bogarat a fülembe…

Az első mérföldkő

Rohant. Rohant, mint egy eszelős. Űzte a fájdalom, a félelem, a szenvedés; a szenvedély. A kétségek. A kétségbeesés. Homlokán a sebhely, lüktetett, mint egy szív…

És ő csak rohant, rohant, mintha maga mögött tudná hagyni a történteket. Nem akarta elhinni. Ilyen nincs. Nem lehet. Hogy ő…

"Fejezd be te, amit én elkezdtem… "

Most már e szavakat is mindig hallani fogja. Rohanás közben döntötte el, hogy nem megy haza. S csak egyvalakit tudott, akihez fordulhatott eme őrület kellős közepén…

Lefékezett a jól ismert ház előtt. Lihegve állt meg; két kezét a térdére támasztva, fejét lehajtva várta, hogy szívverése lelassuljon. Izzadt tincseit félresimította homlokából… Ujjai ismét hozzáértek a heghez. Úgy kapta el őket, mintha parázsba nyúlt volna. Még mindig kétségek izzottak benne, ahogy megragadta a súlyos, sárgaréz kopogtatót; s kétszer meglendítette. Hallotta, ahogy a fém élesen, bántóan nekiütődik az ajtó fájához.

Most fájt minden hang…

Az ajtó kinyílt, s megjelent benne egy magas, szikár, fekete hajú; feketébe öltözött férfi. Fekete, mély tüzű szemei csodálkozva mustrálták az előtte álló; zilált alakot.

- Mit keres itt, Mr. Malfoy, ilyen késői órán? Lehetek valamiben a szolgálatára?

Draco összerezzent a halk, bársonyosan mély hang hallatán, mely csapott, mint az ostor. Felvetette fejét, s belenézett egykori tanára szemébe.

- Segítenie kell, Piton professzor… - mormolta. Még mindig így szólította. Hiába. Piton, mindig is Piton marad.

Az idősebb férfi nem kérdezett többet; félreállt az ajtóból, s beengedte a fiatalabbat. Majd maga is utána lépett, s bezárta az ajtót. A ház - az éjszakába olvadt.

- Nos? - fordult Piton Draco-hoz, miután elfoglalták helyeiket a nappaliban, a kandalló előtti két kényelmes fotelben. Piton fürkészve nézte valaha volt tanítványa arcát. Természetesen, rögtön észrevette a heget a homlokán, de nem kérdezett rá. Hagyta, hogy Draco magától mondjon el mindent. Az iskolában igen bensőséges és őszinte kapcsolatban álltak egymással… Piton még maga előtt is titkolta csalódottságát, mikor a fiú beállt halálfalónak. Pedig hogy reménykedett benne, hogy nem foglal állást… Ha már nem tudta"jó" oldalra állítani, legalább azt akarta elérni, hogy semleges maradjon. És saját kudarcának érezte, hogy végül Draco - rosszul döntött.

S most… Most itt ülnek és hallgatja a képtelen történetet. Draco mindent elmondott. A temetőben történtekről, arról, hogy viszonyult Harry-hez, a kétségeiről, a vívódásairól… És arról, hogy miért is döntött úgy, ahogy döntött.

- Értem - mondta lassan Piton, miután a fiatal varázsló befejezte monológját - és most mit szándékozik tenni?

- Tudom… Hogy.. Folytatnom kell - mondta halkan Draco, s kezébe temette arcát - nekem… Nekem kell legyőznöm a Nagyurat…

- Ne képzelegjen - mondta ridegen Piton. A sebhely ellenére, nem hitte el a történetet. Méghogy Potter rátestálta! Nyilván valami más magyarázatot is lehet találni a hegre…

Draco felvetette a fejét.

- Tudom, hogy maga… Benne van abban a… Rendben - suttogta rekedten - vigyen el Dumbledore-hoz. Tudom, hol van a Nagyúr…

Piton gúnyosan mosolygott. Ő is sokat kémkedett a halálfalók között. Sejtése is volt róla, hogy Voldemort hol rejtőzhet. Egy pillanatig nem hitte el, hogy Draco pontosan tudná, hol van a rejtek…

- Nem - jelentette ki kategorikusan - Nem viszlek el a Rendbe - tért át a tegezésre - ébredj már fel! Nem látod, hogy teljes képtelenség, amit mondasz? Honnan tudnál te; a Nagyúr hollétéről?

- Elfelejti, hogy apám, Voldemort jobbkeze? - villant meg hidegen a szőke férfi ezüstkék szeme - és apám mindenbe beavat. A bizalmasa vagyok. Azt hiszi, hogy a nyomdokaiba léptem…

Piton hitetlenkedve ingatta a fejét.

- Még ha igaz lenne is, amit mondasz… - summázta - nyilván mondott apádra, és rád is valami átkot, hogy ne árulhassátok el…

- Engem az se érdekel! - ugrott fel Draco - itt van ez a heg a homlokomon…! És akár elhiszi; hogy úgy került oda, hogy elmondtam, akár nem; én tudom, hogy úgy volt! Átéltem! Nem volt képzelgés! És most szintén érzem, a bensőmet, szaggató fájdalmat! Valami űz és hajt, hogy elpusztítsam a halálfalók vezérét; és vele minden rosszat! Hát nem érti?! Azt hiszi, kértem ezt?! Akartam?! Nem! Legszívesebben letépném a bőrömet, hogy megszabaduljak tőle!!!

Draco nekirohant a falnak; s csak Piton hirtelen mozdulata, amellyel megragadta a karját; akadályozta meg, hogy újra és újra a falba verje a fejét.

- Csillapodj! - tette a kezét a felzaklatott férfi vállára - jó, jó elhiszem - mondta minden meggyőződés nélkül - de értsd meg: Dumbledore-hoz akkor sem vihetlek. Túl veszélyes lenne mindkettőtök számára. Inkább szólok apádnak, hogy jöjjön érted…

- Nem - rázta a fejét Draco s elhúzta a vállát Piton keze alól - nekem a Malfoy-kúria többé nem az otthonom. És ha maga, professzor nem hajlandó segíteni; majd megoldom magam, hogy eleget tehessek ennek a kínzó kötelességnek… - mondta, s búcsú nélkül kilépett az ajtón és elnyelte az éjszaka sötétje.

Perselus Piton elgondolkozva meredt a tűzbe; miután hallotta a kinti ajtó csapódását… Hirtelen kétségei támadtak abban, hogy vajón helyesen cselekedett-e.

A második mérföldkő

A vágta nem segített… Most lassan, ráérősen sétált. Köpönyege csuklyáját a szemébe húzta; s a házak árnyékában surrant tova; mint aki önmaga elől is rejtőzni akar. Gondolkodott. Haza nem mehet. Piton nem hajlandó segíteni neki. Márpedig valahol meg kéne állapodnia… Legalább holnap reggelig.

Észre se vette, mikor került London muglilakta részére. A kirakatokat és az éjszakai fényeket bámulva, sétált tovább. Hirtelen megállt egy nagy fényreklám előtt… "MOTEL" hirdették a neonbetűk. Egyszer, régen hallotta valahol, valakitől, hogy a muglik ilyen házakban szállnak meg; ha nincs hol aludniuk. A Foltozott Üstbe nem, mert bemenni. Félt, hogy valaki felismeri, és elárulja az apjának. De ez a micsoda, sem lehet rosszabb, mint az a lerobbant fogadó…

Belépett az ajtón.

Ha azt hitte, a portás majd elcsodálkozik nem mindennapi külsején; csalódnia kellett. Az öregnek, aki egész életét éjszakai motelek recepciósaként élte le; szeme sem rebbent, mikor meglátta a magas, fekete csuklyás alakot a pulthoz lépni. Látott ő már ennél furcsább fazonokat is, a londoni éjszakában… Odaadta a kulcsot, besöpörte a pénzt - azon sem csodálkozott, hogy arany - s a továbbiakban visszatért a sportújságjához.

Draco egy darabig tűnődve állt… Aztán megkereste a kulcshoz tartozó szobát.. Leereszkedett a kopott ágyra, s állát tenyerébe támasztotta. Felidézte magában, az összes címet, amit még a kémkedés óta a fejében tárolt. Tudta, hol laknak Harry barátai; játszi könnyedséggel fog eljutni hozzájuk. Gondolkodott, ki lenne a megfelelő alany…

Aztán diadalittas mosoly ragyogott fel az arcán… Hát persze… Hermione. Hermione Granger. És eme gondolattal… El is nyomta az álom.

Másnap reggel, mikor felébredt; első gondolata a rejtőzködés volt. Hamar híre megy majd az eltűnésének, s nemsokára halálfalók seregei fogják keresni. Álcáznia kell magát valamiképpen… Elmosolyodott és elzárta a csapot. Törülközőt csavart a dereka köré, s odalépett a tükörhöz. Álcázás… Hát, ha valamiben, abban igazán mester. Kézbevette a tükör alatti polcon heverő pálcáját; s néhány mozdulattal drasztikus változást hozott létre önmagán.

Szőke haja feketébe váltott, s jelentősen megrövidült, ám dúsabb is lett. Sápadt arcára némi szín lopakodott… S mikor néhány pillanat múlva belenézett a tükörbe… Majdnem kiejtette a kezéből a pálcát. Nem is gondolkozott azon, hogy milyen legyen!

Csak kimondta, a szokott varázsigéket; és lám… Dobogó szívvel nézte tükörképét. Nem, nem lehetett azt mondani, hogy Harry és ő a megszólalásig hasonlítottak volna egymásra; de mégis… Most, hogy Harry színeit viseli magán, és még homlokán is ott a sebhely… Megborzongott. S befejezte a munkát egy utolsó mozdulattal. Mikor ezüstkék szemei, csillogó, smaragdzölddé váltak; teljesen összezavarodott. Kicsoda is ő valójában? "Még jó, hogy nem vagyok szemüveges…" - dünnyögte magában, s kisétált a fürdőszobából és felöltözött. Csuklyáját újra a fejére borította, s kilépett a szobából, majd gondosan bezárta maga után. A recepción már nem az éjszakai portás üldögélt, de reggeli váltótársa se méltatta sok figyelemre a vendéget. Csak elvette kulcsot, és visszaakasztotta a helyére.

Draco kilépett az utcára, s hirtelen hunyorogni kezdett; a benti félhomály után, túl éles volt kint a fény, bántotta a szemét. Még jobban szemébe húzta csuklyáját; és sietős léptekkel elindult a Foltozott Üst felé…

A harmadik mérföldkő

Az Unikornis utca 15-ben; nem messze az Abszol úttól, egy négyemeletes ház egyszerűen berendezett lakásában; Hermione Granger kinyitotta a szemét és nyújtózott. Kipillantott az ablakon… S egyből lelombozódott a szürkeséget látván. De csak egy pillanatig engedélyezte magának ezt a letargiát. Utána kiugrott az ágyból. Zuhany, öltözés. Aztán kiballagott a konyhába, hogy reggelizzen. Csinált magának teát, pirított kenyeret, felbontott egy üveg áfonya lekvárt.

Mindezt tálcára téve, már éppen megindult a nappali felé, mikor… Csöngettek.

Csodálkozva tette le terhét; s indult ajtót nyitni. Aztán azt hitte… Megőrült.

- Ha-Harry…? - suttogta erőtlenül, s megkapaszkodott az ajtóban, mert úgy érezte: menten összeesik.

- Nem egészen - mosolyodott el a küszöbön álló, fekete hajú, zöld szemű férfi. Fejével a lakás belseje felé intett - beengedsz?

Hangja lágyan zengett, és kellemesen mély volt; de… Korántsem olyan mély, mint Harry-é.

Hermione megrázta a fejét. Nem csak a hang… Az első sokkból magához térve; megállapította, hogy a vele szemben álló férfi - nem visel szemüveget. És különben sem lehet Harry, hiszen ő… Öt borzasztó nappal ezelőtt meghalt. Látta a halálát. Ott volt a temetésén… Következésképp, a küszöbön álló pasas, NEM lehet Harry; de akkor meg ki a csuda? És miért viseli Harry sebhelyét? Miféle átverés ez?

- Kicsoda maga? - kérdezte barátságtalanul, s odacövekelte magát az ajtóba, egyik kezével az előszobai asztalon heverő pálcája után tapogatózva - mit akar tőlem?

- Hermione - szólalt meg könyörgő hangon az ismeretlen látogató - nem mennénk be? Esküszöm, mindent elmondok; de ne itt az ajtóban ácsorogjunk…

A lánynak egyre ismerősebbnek tűnt ez a hang. De nem tudta, hol hallotta már… Közben egyre-másra nyíltak ki a szemközti ajtók, s kíváncsi szomszédok dugták ki a fejüket rajta, hogy megtudják, mi folyik itt… Hermione sóhajtott, s beljebb invitálta vendégét, majd bezárta az ajtót, hogy a kandi szomszédok elől rejtve legyenek.

- Igen? - fordult aztán ridegen a jövevényhez, az előszobában. Nem volt szándéka beljebb vezetni az ismeretlent, amíg mindent ki nem derített róla.

- Hermione… Nem ismersz meg? - faggatta az ismerős, lágy hang - nézz meg jobban…

Hermione meresztette a szemét, s bár nagyon nehéz volt elvonatkoztatni; hirtelen… Látni kezdett. Tekintete végigsiklott a markáns arcon, a sima homlokon, melyen, ha nem lenne ott a heg… S formálni kezdte; fekete haj helyett - ki tudja miért - szőkét képzelt, zöld szem helyett acélkéket… És… Igen, a megvetés és gúny hiányzott abból a hangból… S ahogy belevágott a felismerés, úgy kezdett hátrálni.

- Malfoy… - mormolta közben - Draco Malfoy…

- Igen - biccentett a jövevény - látom, még mindig vág az eszed, Granger. Az vagyok - hangjában mintha egy pillanatra megvillant volna a régi, gunyoros felhang…

Hermione még egy pillantást vetett a fiatal férfira… Aztán elsötétedett előtte a világ.

Arra ocsúdott, hogy a nappali kanapéján fekszik; és egy világító, smaragdzöld szempár néz vele szembe aggódó csillogással. Az ájulás ködébe veszve; elöntötték az eddig elfojtott érzelmek, s ismét kicsúszott a száján…

- Harry…

A zöld szemek megvillantak.

- Draco - hangzott fel a bársonyos hang, mely ugyan hasonlított elveszett barátja hangjára, mégsem volt ugyanaz. Hermione szemei felpattantak, s feltápászkodott.

"Hát persze. Hogy' is felejthette el?! Ez itt Malfoy; az ifjú halálfaló. Talán szökésben van? De akkor is: miféle bizarr meggondolásból álcázta magát Harry-nek? Vagy ez, az egész egy nagy átverés, és holnap ő már a halálfalók bázisán találja magát; fogolyként?"

Érdeklődve nézegette egykori évfolyamtársát. Roppant módon szerette volna, ha kérdéseire választ kap. De nem volt ereje feltenni őket. Csak - egyet.

- Miért?

- Mit, miért? - kérdezett vissza Draco, s segített Hermionének ülő helyzetbe tornázni magát. A fiatal nő meglepődött nem várt vendége figyelmességén.

- Nos, hogy… Miért éppen Harry-nek álcáztad magad? Ha azt akartad volna, hogy ne ismerjenek fel, elég lett volna a hajadat és a szemedet megváltoztatni. Az a sebhely, már túlontúl…

- Várj, Hermione - vágta el a szóáradatot Draco - a heg, nem az én varázslatom…

- Hát, kié? - csodálkozott Hermione.

Draco nyelt egyet. A Pitonnál történtek után már egyáltalán nem bízott benne, hogy Hermione hinni fog neki; hisz, a professzor sem hitt. De… Akkor is el kell mondania. A lány magyarázatot vár, ő, pedig már elszokott attól, hogy kapásból hazudjon. Meg valahogy… Nem is akaródzott neki, hogy valótlant mondjon Hermionének.

 Így, elmesélte, mi történt tegnap a temetőben…

Hermione némán hallgatta az elbeszélést, és… Mi tagadás, kissé hitetlenkedett. Bár őt igazából, nem is a sebhely története lepte meg nagyon, hanem az, hogy Draco… Szerette Harry-t. A barátja akart lenni. És hogy csak azért kémkedett volna utána, mert… Olyan hihetetlennek tűnt az egész… Ha kedvelte Harry-t, miért nem mutatta ki soha? Hermione úgy érezte; talán nem is ebben a dimenzióban van már, ebben az életében… Képtelenségnek tartotta a dolgot, hogy Harry… És éppen Draco-nak… Miért ő? Csak nézte a kanapéján ülő, tétova pillantású Harry-utánzatot; és nem értette az egészet. Megrázta a fejét.

- Szóval, nem hiszel nekem - állapította meg szomorúan Draco, látva Hermione reagálását a történetre.

Hermione meghökkent a szomorú hang hallatán. Semmi dühkitörés; vagy eszelős bizonygatás? Nem kapja elő a pálcáját és szegezi rá, valami ilyes szavakkal: "meghalsz, sárvérű, ha nem hiszel nekem!" Mi történt Draco Malfoy-jal? Ez az ember, már nem ugyanaz, akit ő eddig ismert… Elgondolkodva fürkészte a fiatal férfi arcát. Nem látott rajta gúnyt vagy megvetést, sem undort. Csak mérhetetlen lemondást és bánatot. Felsóhajtott.

- De - mondta határozottan - nem tudom, miért, de hiszek neked.

Draco szemei felragyogtak; s Hermionéba, mintha villám csapott volna… Az "ő" szemei is így csillogtak… S szomorúan nézte a fájdalmasan ismerős szemvillanást. Aztán felállt. Rájött, zavarja, hogy ilyen közel vannak egymáshoz. Miután Draco segített neki felülni, nem húzódott el tőle… Ez is olyan furcsa volt. Fel-alá járkált az ablak előtt és töprengett. Aztán megállt; s tekintetét vendégére függesztette.

- És most, mihez kezdesz? - kérdezte.

Draco vállat vont. Azon tűnődött, elmondja-e a lánynak, hogy eredetileg Dumbledore-hoz akart menni… Aztán…

- Először arra gondoltam, megkérlek, vigyél el Dumbledore-hoz - mondta ki, ami az eszébe ötlött.

Hermione megrezzent.

- Ezt… Sajnos nem tehetem… Már csak a te érdekedben sem. Azonnal elfognának.

- Lehet. Viszont… - nézett egyenesen a fiatal nő szemébe - én tudom, hol bujkál Voldemort.

A nő - ha lehet - még jobban megborzongott, mint az előbb. Nem tehetett róla - a hideg rázta ki a feketemágus nevétől.

- Jó - mondta tétován - akkor mondd el nekem… Én, pedig majd továbbítom a vezérkarnak.

Draco fejében hirtelen felhangzottak Piton szavai: "Csak nem gondolja, hogy a Sötét Nagyúr bárkivel is megosztaná rejtekének titkát? De ha úgy lenne is, biztos lehet benne, hogy átkot mondott magukra, hogy soha ne árulhassák el."

De ez… Most valahogy nem számított. Akár így volt, akár nem. Aztán… Draco megtapasztalta, hogy hajdani professzorának most is igaza volt… Mint mindig.

Hermione várakozva nézett rá; ő pedig tűnődve igyekezett agyából előhívni a képet a rejtekhelyről; s amikor tisztán látta maga előtt, szóra nyitotta száját, hogy lefesse… Ám, amint az első - még oly ártatlan mondatot is kimondta…

Iszonyú fájdalom hasított a tüdejébe. A fájdalom hirtelen volt; és nagyon intenzív. Mintha a Cruciatus-szal átkozták volna meg… Összeesett.

Valamennyi idő múlva kinyitotta a szemét… S elsőként egy mustársárga falrészlet úszott be a képbe. Hirtelen kezdte el érzékelni újra a külvilágot. Oldalra fordította a fejét, s meglátta maga mellett Hermionét térdelni; és aggodalmasan figyelni őt. Rájött, hogy most ő fekszik a kanapén, valószínűleg elájulhatott… Pislogott egyet-kettőt, aztán tiszta tekintettel nézett a fiatal nőre.

- Elmondanád, hogy mi volt ez? - érdeklődött Hermione.

Draco vállat vont.

- Én se nagyon tudom… Csak sejtem. Voldemort átkot mondott rám, hogy ne árulhassam el. Valószínűleg meghalok, ha elmondom, hol van, a bujkál.

Hermione elborzadt e kegyetlenség hallatán.

- Mindazonáltal - folytatta Draco - a fájdalom mellékes. Csak hirtelen jött. De most már fel vagyok rá készülve. Hozz ide pennát és pergament! Lediktálom, hogy juttok oda… Aztán majd gyorsan írsz…

Hermione szörnyülködve rázta a fejét.

- Szörnyetegnek nézel, te engem?! - csattant fel - azt hiszed, végig tudnám nézni a haláltusádat? Úgyis utálom ezt a háborút… Annyian meghaltak már… Fölösleges áldozatokra nincs szükség.

- Jó - mondta Draco nyugodtan - akkor most mi legyen?

- Próbáld meg leírni - sóhajtott Hermione - talán…

A férfi, beleegyező fejbólintással felállt, s odalépett a szoba sarkában álló íróasztalhoz, melyen rendetlen halomban hevertek a pergamentekercsek, és különböző színű tinták üvegeiben pennák álldogáltak peckesen. Kézbe vett egyet, Hermione tiszta pergament keresett… Aztán lélegzetvisszafojtva figyelte, mi történik.

Draco ismét lehunyt szemmel; ismételten próbálta előhívni a képet… Most kicsit nehezebben ment, mint először. De megvolt most is. Tintába mártotta az íróeszközt, s leírta az első szót: "liget". Már éppen folytatta volna, de Hermione sikolya megállította.

- Ne! Draco, ne folytasd…! Nézd… Vérzel… - azzal a pergamenen vöröslő vérfoltra mutatott.

Draco tűnődve tette le a pennát, s meredt a kezére… Azon a kézfején, melyben a penna volt, hatalmas, nyílt; állandóan vérző seb tátongott. Mélynek tűnt… Azon csodálkozott, hogy most nem érzett fájdalmat. Ennyire érzéketlen lenne már? Csak nézte a sebből ömlő vért, és nem gondolt semmire. Talán folytatni kéne az írást… De Hermione keze megállította a mozdulatot, mellyel újra kézbe akarta venni a pennát.

- Merlinre, hiszen elvérzel… - motyogta, s pálcájáért nyúlva, elmondta a seb fölött a vérzést, megállító ráolvasást. Az auror-képző mellett - melyet most fog majd elvégezni - egy-két szemesztert hallgatott a gyógyító-javasasszony főiskolán is. A vér ömlése megszűnt, de a seb - ott maradt.

- Szóval nem is írhatod le - állapította meg a nő tárgyilagosan - nincs más hátra, mint…

- Odavezetlek benneteket - bólintott Draco.

- Igen, ez jó megoldásnak tűnik - mondta Hermione, de szemeiben aggodalom csillant - azonnal szólok Dumbledore-nak - folytatta - hova menjünk, és mikor?

- Találkozzunk, Merlin Ligeténél… Onnan nem messze rejtőzik… - Draco már nem is csodálkozott, a hirtelen fellépő fájdalmon. Úgy látszik, ennyi is elég… Kicsit várt, míg enyhül, majd folytatta - Estefelé. Mondjuk…

- Kilenc? - vetette fel Hermione.

- Rendben. Kilenc.

- Jó. Akkor most értesítem a vezérkart - bólintott Hermione, és eltűnt.

A negyedik mérföldkő

Draco egyedül maradt. Visszadőlt a kanapéra, s fejében a közeli órák eseményei rajzottak. "Vajon okos dolog, hogy őket is odacsődítem? - tűnődött - veszélyes lehet… Jó, az öregnek nem, de a többiek?! Nyilván, nem csak Hermione meg az öreg jönnek kéz a kézben… És… Lehet, hogy Harry is így gondolkodna… Voldemortot csak én tudom legyőzni, ha igaz a legenda. Harry átadta nekem az erőt. De vajon elég-e ez? Ő is belehalt… Mit csinálhatott rosszul? Vagy… Egyedül, tényleg nem lehet…? Akkor is… Meg kell próbálnom… Voldemortot nekem kell megölnöm, bármi történjék is" - megérintette a heget a homlokán, s érezte, ahogy valami erő áramlik belé… Elmosolyodott. Elhatározásra jutott végre.

Újra az asztalhoz ült, s gyors mozdulatokkal rajzolni és írni kezdett. Nem törődött folyó vérével, a fájdalommal, mely kegyetlenül szaggatta testét-lelkét…

Mikor végzett, a pergament jól látható helyre tette. Aztán magára kanyarította köpenyét, s körbenézett. "Itt az idő - gondolta - hogy végre valami hasznosat is cselekedjek…"

Azzal, dehoppanált.

Az ötödik mérföldkő

A megbeszélés elhúzódott kissé. Természetesen az aurorok és Dumbledore minden részletet tudni akartak… Késő délután volt már, mire haza tudott érni. Kicsit félt is, mi tagadás, mi várja őt otthon… Azután, mikor már ott állt a nappaliban; furcsa érzés kerítette hatalmába. Valami megváltozott a ház légkörében… És Draco - nem volt sehol.

Tanácstalanul nézett körbe, s észrevette a teleírt pergament az íróasztal közepén. Kézbe vette és elszörnyedt. Az írást mindenütt hatalmas vérfoltok tarkították… Olvasásra kényszeríttette a szemét, nem törődve a bizarr dekorációval. Egy térkép volt, bejelölve rajta X-szel, hogy hol van a rejtekhely. És alatta, kapkodó; fájdalmas betűk…

"Meggondoltam. Mégsem ránthatlak titeket a biztos halálba… Voldemortot csak én tudom legyőzni, nem? Beteljesítem, amit a barátod kért tőlem… Legalábbis, megpróbálom. Ha nem járnék sikerrel… Akkor viszont már Dumbledore jön. Vedd rá, hogy csináljon végre valamit! Vagy meg akarja várni, míg az összes emberét lemészárolják?! Most nem rólam van szó… Én megérdemlem, amit kapok. Talán többet is.. Itt van a térkép. Éjfél körül gyertek, ha jónak látjátok. A Liget alatt van a "mi bázisunk". Ott vannak a legveszedelmesebb halálfalók… Addigra - remélhetőleg - már csak egy csapat birka lesznek, akik elvesztették a vezérkost. Ha már nem találkoznánk… Élj boldogul és próbálj felejteni… D.M."

Hermione könnyekkel küzdve olvasta a levelet. Akármilyen, mégis élet. Amit most - akaratlanul ugyan - de feláldoztak. De ha gyorsan cselekszik…

Fogta a térképet és visszatért a bázisra.

A hatodik mérföldkő

Szemtől szemben Voldemorttal… Még sose láttam… Így… Érzem, ahogy dagad bennem a gyűlölet… Fáradtan vizslatjuk egymást. Túl vagyunk már egypár ütközeten. Tudtam, hogy nem lesz könnyű… De azt nem sejtettem, hogy ENNYIRE nehéz lesz… Néha úgy érzem, erőm végén vagyok már… Túl sokszor talált el… És ő… Csoda, hogy még él. Más, már rég holtan feküdne. De ő… Összeszedem utolsó erőmet… Vakító villanás… Zöld… Hátraugrom. Nem. Még nem halhatok meg. Még, nem…

A sokadik mérföldkő

- Professzor úr! - Hermione hangja könnyektől fátyolos. Kezében vérfoltos levelet szorongat - nézze mit írt… Elment, egyedül…

Dumbledore elgondolkodva simogatja a szakállát, miközben Draco levelét olvassa.

- Ne aggódjon, Granger kisasszony - mondja végül - azonnal indulunk… De ne feledje… Harry-nek is egyedül kellett szembeszállnia vele… És ha igaz, amit elbeszélt… Nos, hát sorsát senki nem kerülheti el…

Hermione lehet, nem is hallja e szavakat. Csak néz az ősz varázslóra, némán; kérőn. Akármi is történt a múltban, egy ember van most halálos veszélyben!

A cél

Már alig látok… De szerencsére, most már rajta is érzem, hogy gyengül… Ha valamiképpen eszembe jutna, valami olyan átok, ami fogna rajta… Hogy is mondták? "Benne olyan erő lakozik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer…"

De mi lehet ez, az erő? Hogy' tudnám legyőzni? Ha a gyűlölet sem segít, mi segíthetne még…? Talán…

Állunk meredten. Szótlan párbaj. Pálcánk előreszegezve. Nyugodtan fürkésszük egymás tekintetét. Ha meg is lepődött, nem látni arcán… Kihasználom a pillanatnyi fegyvercsendet. Lehunyom a szemem. Tudom, erőm végén járok már… Ha most sem sikerül, úgy elbuktam én is. Harry meg kereshet más utódot…

Harry - suttogom magamban - te miért vallottál kudarcot? Hiszen te voltál a megjósolt… Miért nem sikerült? És ha te elbuktál… Akkor mit keresek itt, én?

Hirtelen melegség árasztja el minden tagomat. Nem is melegség, forróság…! Oly jó elmerülni ebben a felém áradó, tüzes áramlatban… Hát így is lehet szeretni? Nemcsak gyönyörrel és fájdalommal? Ilyen az igazi szeretet? Hallom a hangját… "Túl sok volt bennem a gyűlölet…"

Mélyeket lélegzem. Magamba szívom a hatalmas szeretet-energiát, ami a falakból, a padlóból, a környező tárgyakból, mindenhonnan… Hömpölyög felém… Kinyitom a szemem, és belenézek Voldemort vörös kígyószemeibe.

Kígyó… Kígyó… Ez, az! Felemelem a pálcát.

- Caput Serpentsis!

Fényesség támad… Nem is nyaláb, hanem fényköteg robban elő pálcámból… Körbefogja Voldemortot… Kínlódik, jajgat… Elejti pálcáját… Nem szakítom meg a kapcsolatot, pedig érzem, ahogy engem is átjár valamiképpen ennek az átoknak az ereje.. De Voldemort már térdel… Zihál… Hihetetlen, hogy így látom vergődni… Szenvedni… A fénygömbön, mely körülveszi, időről-időre átcikázik egy-két villám; s a villámok belecsapnak… Egyszer… Kétszer… Háromszor… Szenvedését én is érzem, fájdalma, engem is szaggat… De nem rántom el a kezem… Voldemort egy utolsót rándul… És vége.

Kiesik kezemből a pálca; térdre roskadok… A fénygömb lassan elenyészik a levegőben… Ez, az utolsó kép, mit tisztán látok… Aztán minden elsötétül.

Győztünk…!

- A Nagyúr…! Meghalt…! A Nagyúr…!

Döbbent, értetlen arccal állja körbe Voldemort holttestét a leghűségesebb halálfalók maroknyi csoportja. Ennyien maradtak… Hűségesek a kegyetlenséghez, a gyűlölethez, a hatalomvágyhoz… Úgy érzik, kifosztották őket… De mielőtt még bármit is tehetnének, hirtelen…

Aurorok sokasága tűnik fel. A csapat élén Dumbledore; mellette barna hajú, szigorú tekintetű, fiatal nő. Mindannyian varázspálcát markolnak, tekintetük vészjósló. Aztán Dumbledore megpillantja Voldemort mozdulatlan testét… Bólint. S suttogva parancsokat seregének. Azok felkészülnek az ádáz küzdelemre… Ám, csodák, csodája; nem ütköznek ellenállásba. A halálfalók maguk sem értik, mi ez. Gyengék, fáradtak… Mintha Voldemort halálával az ő erejük is veszni látszana… Mintha eddig Voldemort által; és benne éltek volna. Talán így volt… Az aurorok kettesével összekötözik őket, s ők… Nem tesznek ellene semmit. "Legyen már vége…" - gondolják magukban.

Hermione nem vesz részt az általános lefegyverzésben. Draco mellett térdel, és könnyeit nyeldesi. Tapasztalt gyógyítóként tudja, hogy nincs segítség… Túl sok átok találta el a varázslót. Nincs bűbáj, mely újra visszaadhatná az elszívott életerőt… Hermione zokog. Annyi ember meghalt… Annyian vesztették el a családjukat… Gyereküket, férjüket… "Mire volt jó, ez, az egész?!" - kérdi magától. Könnyei lágy esőként hullnak a csukott szemű férfi arcára…

S a hunyt szemek pillái megrezdülnek… Draco felnéz, s erőtlenül megérinti a fölé hajló Hermione szemére tapasztott kezeit. A nő csodálkozva néz fel… És megborzong, ahogy a smaragdzöld szemekbe pillant… Deja vu… Hiába tudja, hogy EZ, a szempár, nem AZ, a szempár.. Mégis… Eszébe jut, hogy mellette is így térdelt, zokogva, belül ordítva tehetetlenségében, hogy nem tud rajta segíteni… Draco-n sem tud; ő is meg fog halni… MIÉRT?!

Nézi a zöld szemeket, a homlokra hulló, koromfekete tincseket… A sebhelyet… Felsóhajt.

"A harcnak vége - gondolja - de hogy fogok tudni élni, ennyi szomorú emlékkel a hátam mögött?!"

Draco újra megérinti ujjait. Szája szavakat formál; s Hermione közelebb hajol, hogy hallja a haldokló utolsó kívánságát..

- Temessetek mellé… - suttogja Draco. Egyre nehezebben lélegzik - ha lehet… Ha szabad… Legalább… Ha életünkben, nem… A halálban legyünk együtt… Tudom… Hogy hihetetlen… Néha, még nekem is… De… Nagyon… Szerettem… Őt… - és lecsukódnak a zöld szemek.

Hermione sír. Könnyei megállíthatatlanul folynak le arcán… Már nem tud gondolkodni… Csak érez. Harry… Draco… Összeolvadnak egyetlen alakká.

Tehetetlen fájdalommal borul a mozdulatlan holttestre.

"Azt hittem, hogy újra megtaláltalak… - suttogja magában mérhetetlen szomorúsággal - pedig most veszítettelek el… Örökre…"

Vége