8.

A Roxfort nagyterme, az érettségi bankett vacsoráján, díszítésében nem nagyon különbözött az eddigiektől: a falakat mindenütt a mélykék és az ezüst díszítette, mert abban az évben a Hollóhát nyerte a házkupát; a tanári asztal felett, ugyanúgy ott lógott a nagy Roxfortos zászló; és az asztalok ugyanúgy voltak elhelyezve, mint minden eddigi évben. Mindössze egyvalami árulkodott arról, hogy ez az évzáró lakoma; nem olyan, mint az eddigiek: a tanári katedra mellett álló, kisebb asztal, melyen pergamentekercsek hevertek rendetlen halomban; egyik végükön a házak színeiben pompázó zsinóron függő, a Roxfort címerével ellátott pecséttel.

- Aha! - gondolta Hermione, mikor tekintete e tekercskupacra tévedt - ma fogjuk megkapni a diplománkat, Lavender jól tudta…

A lány, Fred és George közt ült, szokott helyén, s gyomrában enyhe izgalommal nézett az este elébe. Szinte bizonyos volt abban, hogy minden vizsgája sikerült; de mégis… Hátha, tévedett valahol? Az izgatottságtól eltekintve, azonban boldognak érezte magát, hogy szerelme itt lehet vele, életének eme fontos eseményén…

Dumbledore most a szokottnál hosszabban beszélt. Megköszönte a tanároknak és diákoknak a hét évi munkát; méltatta a végzős évfolyam szorgalmát és kitartását; amiért ilyen derekasan helyt tudtak állni, még ezekben a viharos időkben is. Újra kifejtette, hogy mennyire fontos az összetartás; majd további jó munkát és tanulást kívánva, leült.

A teremben felhangzott a dörgő taps. Ezek után McGalagony emelkedett szólásra. Ő is hasonló szép szavakkal dicsérte meg a hetedévesek egész iskolai működését; majd széttekerte a kezében tartott pergament, s így szólt:

- Elérkezett az ideje, hogy munkájuk gyümölcsét leszüreteljék. Akinek a nevét olvasom, az álljon fel; és jöjjön ki az iskola elvégzését bizonyító oklevélért. Elsőnek azok következnek, akik - kivétel nélkül - minden vizsgájukat Kiválóra teljesítettek, vagyis az iskolaelsők. Ezek, pedig a következő diákok; a Griffendélből… - McGalagony megigazította szemüvegét, s szokott szigorú hangján olvasni kezdett.

- Granger, Hermione!

Felzúgott a taps. Persze, leglelkesebben a griffendélesek tapsoltak… Fred és George, még hujjogattak is. A lány hálás pillantást vetett rájuk, s remegő lábakkal kibotorkált a tanári asztalhoz. McGalagony átadta neki a piros-arany zsinórral díszített diplomát; majd - néhány dicsérő szó keretében - kezet fogott vele. Aztán utasította Hermionét, hogy lépjen sorban oda a tanárokhoz. Minden professzor és professzorasszony kezet fogott vele… Mindenki mondott neki valami biztatót, dicsérőt, méltatót. Hermione a meghatottságtól gombócot érzett a torkában és sírhatnékja támadt. Lassan lépdelt el a tanárok előtt, az elismerés meleg szellőjében fürödve. Mígnem oda nem ért a bájitalok mestere asztalrészéhez. Piton vetett rá egy kifürkészhetetlen pillantást; s csodák-csodája - hideg, fekete szemeiben, most nem a szokott megvetés ült… Hanem valami… Csodálkozás-féle. Kinyújtotta a kezét a lány felé, s így szólt:

- Gratulálok, Granger kisasszony. Megérdemelte.

Hermione meglepődött. Ha valakitől, hát Pitontól nem várt dicséretet. Tétován megfogta a professzor kezét, s halkan suttogta, miközben - feltámadt bátorsággal - megszorította azt:

- Köszönöm, tanár úr…

Piton biccentett, s Hermione, mire felocsúdott, már Hagrid bogárfekete szemeibe nézett, s az óriás dörmögő szavait hallgatta. Keze szinte elveszett a vadőrből lett tanár, hatalmas markában.

Aztán, magához szorítva az oklevelet, s egy főhajtással elbúcsúzott a tanároktól, s visszabotladozott a helyére.

- Gratulálunk, Hermione - hajolt hozzá George, és melegen megszorította a lány kezét.

- Szép volt, Mio - mosolygott rá Fred is.

Hermione letette maga elé a pergamentekercset, s nagyot nyelve nekidőlt kedvesének. Az, pedig átkarolta a derekát, s egy lágy csókot nyomott az arcára. Kettővel arrébb, pedig Ron és Ginny mutatták felé feltartott hüvelykujjukat… És Harry is mosolygott rá… Hermione úgy érezte: tényleg ez a legszebb nap az életében. Ennyi elismerés…

Aztán próbált odafigyelni a további történtekre. Mert McGalagony már folytatta is a ceremóniát. S következőnek Harry nevét olvasta. A fiú felállt, s elindult a tanárok felé… Hermione csodálta azt, a nyugodt magabiztosságot, amivel Harry átvágott a termen. Hogy belülről ő is izgul; s a gyomra újra és újra bukfencet vet, abból kívülről - nem látszott semmi. Még a keze sem remegett meg, mikor átvette McGalagonytól a diplomáját. Aztán ő is sorban kezet fogott valamennyi tanárral… S ő is annyi elismerést kapott, mint a lány. Aztán… Pitonnál megismétlődött ugyanaz a közjáték. Egy hosszú pillanatig meredtek egymás szemébe… Aztán Harry kinyújtotta a kezét… Hermione akaratlanul is felszisszent. De Pitonnak a szeme sem rebbent; elfogadta a felé nyújtott jobbot, s miközben megszorította azt, Hermione ugyanazokat a szavakat vélte leolvasni a tanár szájáról, mint amit neki is mondott.

Aztán Harry visszatért a helyére, letette maga elé a pergamentekercset, s szótlanul a tányérjába bámult. Neki, nem, mert senki gratulálni… És Hermione elgondolkodott azon, hogy miért is nem tud már olyan fesztelenül hozzászólni Harry-hez. Merően nézte a fiút… Mire az, megérezte, hogy vizslatják, s felpillantott; egyenesen a lány szemébe. Hermione bizonytalanul rámosolygott. "Gratulálok" - formálta a szájával; mire Harry is elmosolyodott. De a szemében olyan emberfeletti szomorúság ült, hogy Hermione elborzadt tőle.

A Griffendélből csak ők ketten kaptak Kiváló minősítést minden vizsgájukra. Most, a Hollóhát következett. Elsőnek egy fiú…

- Corner, Michael!

Corner dölyfösen vonult ki, olyan arckifejezéssel, hogy Hermione önkéntelenül is elnevette magát. Mintha teljesen természetesnek venné a történteket. Önelégült mosollyal hallgatta a tanárok szavait, s keményen rázott kezet mindegyikükkel.

- Chang Hu, Cho!

Cho kilibbent, bűbájosan mosolyogva, s végig mosolygott, mint egy eszelős… Legalábbis Hermione így látta. S utálkozva gondolt arra, hogy ezzel a libával fog együtt szerepelni az iskolai tablón, az iskolaelsők között…

- Lovegood, Luna!

Luna szokott holdkóros lépteivel járult McGalagonyhoz. Mint aki itt nincs. Szórakozott arckifejezéssel vette át az oklevelet; s hallgatta a tanárok szózatát. Kézfogások. Majd Luna váratlanul kecsesen kivágott egy pukedlit, s csengő hangon kiáltotta:

- Köszönöm, mindenkinek!

Aztán - a diplomát a füle mögé tűzve - visszalépkedett a helyére.

A Hugrabug kiválóságai Justin Fintch-Fletchley, Hannah Abbott és Susan Bones lettek; s ők - a "szerény ház" szelídségével és kedves mosollyal vették át oklevelüket. Következett a Mardekár… Hermione kíváncsian várta, hogy itt mennyien lettek kitűnők… S meg sem lepődött talán, mikor Malfoy nevét hallotta… A szőke fiú úgy vonult ki, mint egy király, a koronázási ceremónia során; s szenvtelen arccal hallgatta a méltató szavakat. Pansy Parkinson, és Sally-Anne Perks voltak a kígyós ház kiválóságai, a fiatal arisztokrata mellett. Aztán McGalagony egy pillanatra megállt a nevek sorolásában… S ekkor felzúgott a taps. Sokáig, és hosszan tapsoltak; tanárok, diákok, mindenki. Hermione megint érezte, hogy rögvest elsírja magát. Hiszen ez az ünneplés neki is szól… Aztán jött sorban a többi név, s hamarosan az egész hetedik évfolyam azzal volt elfoglalva, hogy nézegette, forgatta és vizsgálgatta a pergamentekercset, amit kapott.

Majd Dumbledore ismét felállt; s jó étvágyat kívánt a társaságnak, s kezdetét vette az érettségi lakoma. Utána McGalagony kihirdette, hogy az évzáró bál pontban éjfélkor veszi kezdetét; addig a diákok vonuljanak vissza hálókörletükbe.

Zajos széktologatások után, mindenki zsibongva elindult a saját háza helyiségei felé… A leghangosabbak a Mardekár-ház és a Griffendél tagjai voltak. Hermione igyekezett a megbolondult társaságtól kissé messzebb lépkedni, s kaján mosollyal figyelte, hogy próbálja Ron - mint prefektus - ráncba szedni az elkanászodott háztársakat. Semmi kedve nem volt most ezzel foglalkozni. S amikor felértek a klubhelyiségbe, azonnal leroskadt egy fotelba, nézegette a sárgás színű diplomát; a piros-arany zsinórral és gondolataiba mélyedt. Azt se vette észre, hogy Fred George mellé telepednek, s merően nézik őt…

9.

- Te, George…

- Hm?

- Szerinted, mikor mondjuk meg neki?

- Hmmmm… - George elmerülten figyelte a lányt, aki éppen Ronnal és Ginny-vel beszélgetett kacagva; korábbi búskomorságának nyoma sem volt. Ismét a nagyteremben voltak, mely hasonló berendezéssel büszkélkedett, mint a Trimágus Tusa tiszteletére rendezett bálon: a terem egyik végében kis, kerek asztalok és székek sorakoztak, össze-vissza elrendezve; a többi rész pedig üres volt; ott lett volna a táncparkett, ami most üresen tátongott… Ahol a tanári asztal szokott lenni, most színpad magasodott, s a világot jelentő deszkákon a Walpurgis Leányai játszottak éppen egy lágy, finom, olyan igazi romantikus andalgásra való zenét… De nem andalgott, és nem táncolt senki. Mindenki a szomszédjával beszélgetett inkább. Mint tette Hermione is. George egy ideig még mustrálta a lányt… Aztán testvérére pillantott.

- Most.

Fred elvigyorodott.

- Gondolod, hogy eleget ivott hozzá?

George viszonozta a vigyort.

- Majd teszünk róla… - mondta, s odalépett az italos pulthoz. Fred követte. George némi tűnődés után kiválasztott egy jó nagy poharat, ami színültig volt, valami sötétlila folyadékkal… Fred bólintott, hogy beleegyezik a választásba, s magáévá tett két Lángnyelv whiskey-s poharat is, aztán ígyen felszerelkezve odaballagtak a lányhoz. Hermione mosolyogva, s kissé csodálkozva nézett rájuk.

- Sziasztok! Kinek hoztátok azt a bájitalt? - célzott a George kezében lévő, lila pohárra.

- Hát… Ezt éppen, neked - nyomta Hermione kezébe a poharat a fiú.

Hermione bizalmatlanul forgatta kezében a kapott italt. Beleszagolt, aztán belekortyolt kicsit… Az íze után áfonyalikőrre tippelt. Az édes-fanyar íz, szétfutott Hermione szájában; s az alkohol melegsége átjárta a testét. A vajsörön kívül nem nagyon ivott alkoholt eddig. Még otthon sem.  S most úgy érezte; ez a likőr kissé fejbevágta. De kellemes volt a szédülés. Ismét beleivott a likőrbe, s huncutul mosolygott az ikrekre.

- Finom…

Fred és George egymásra vigyorogtak. Úgy tűnt, beválik a haditerv… Fred átkarolta a lány derekát, s elhúzta Ronéktól.

- Gyere Mio - mondta - beszélni szeretnénk veled…

Hermione meghökkent ugyan, hogy mind a ketten társalogni akarnak vele, de egy újabb korty áfonyalikőr elaltatta a gyanakvását…

Az ikrek, pedig felterelték a kiürült klubhelyiségbe.

- Mit akartok tőlem? - nézett kíváncsian a két vörös hajú fiúra Hermione, s letette a kezében tartott likőrös poharat az asztalra - nagyon titokzatosak vagytok…

- Szerintünk, ülj le - mondta kórusban a két fiú, s lenyomták egy fotelbe Hermionét; majd ketten, kétfelől mellé telepedtek. Hermione csodálkozva forgatta a fejét jobbra-balra, és nem értette az egészet. Újfent kezébe vette hát a poharat és jót húzott a likőrből. Behunyta a szemét, mikor a tüzes ital lecsurgott a torkán. Jó érzés volt.

- Szóval… - köszörülte meg a torkát Fred, de mielőtt folytatta volna, George közbevágott.

- Arra gondoltunk…

- Hogy megpróbálhatnánk… - ezt már Fred mondta, némi rosszallással tekintve fivérére, hogy nem hagyta szóhoz jutni; de George nem zavartatta magát és mesmeg ő, fűzte a szót tovább:

- Mindannyian együtt. Persze csak…

- Ha te is beleegyezel - most Fred vágott testvére szavába, belemenve a játékba.

Hermione kapkodta a fejét, és értetlenül nézett rájuk.

- Mibe kéne belegyeznem? - kérdezte.

- Hát abba… - kezdte George.

- Hogy én, meg te, és… - folytatta Fred.

- Meg én is… - fejezte be George.

- Márminthogy mind a hárman… - pontosított Fred.

Hermione újra beleivott a likőrbe, s sajnálattal tapasztalta, hogy az elfogyott. Fred felajánlotta, hogy hoz neki egy másikat…

- Ha akarod, az egész üveggel idehozom - mondta hamiskásan mosolyogva, mire Hermione csak legyintett.

Azzal Fred kimászott a portrélyukon és eltűnt. Hermione és George magukra maradtak.

- Elmagyaráznád, mi ez az egész őrület? - tette fel a kérdést s lány. Kicsit zavarban volt. Nem az ikrek szokatlan kérdésétől, hanem attól, ahogy ő maga reagált rá. Szinte meg sem lepődött.

- Nos… - kezdett bele George - nem tudom, hogy neked feltűnt-e, de ikrek vagyunk…

Hermione mosolygott. És várta a folytatást.

- …és az ikrek, elég furcsa lények… - fűzte tovább az idősebbik iker az elbeszélést - azt is mondják, hogy egy lélek két testben. Különös kapcsolat fűz minket össze, s ennélfogva sok mindenről egyformán gondolkodunk, ugyanazokat a dolgokat szeretjük, ugyanazzal lehet minket felidegesíteni, és… Ugyanazok a lányok tetszenek.

Hermione előrehajolt. Így, most alig 2 cm választotta el arcaikat egymástól. A lány topáz szeme kíváncsian pásztázta George-ot. Nézte az ismerős, és mégis ismeretlen arcot, a szeplőket az orra körül, a homlokra bukó vörös tincseket; érzéki szájat… Mintha Fredet látná… Aztán feljebb emelte tekintetét és belenézett George szemeibe. S ekkor vette észre az első különbséget az ikrek között. George szeme is barna volt ugyan, de sokkal-sokkal sötétebb; mint Fredé.

Fred szeme a tejeskávéra emlékeztette őt - mint tudjuk - George szemszíne viszont… Ha már a kávéhasonlatnál marad; olyan volt, mint a pörkölt kávészemek színe… S ahogy belenézett a sötétbarna szemekbe, mintha egy feneketlen szakadékba zuhant volna… Észre se vette, hogy George is közelebb hajol hozzá… Már alig pár mm volt csak köztük… Hermione lehunyta a szemét, mikor George megcsókolta. Nem ellenkezett… Azonnal viszonozta, s közben egyfolytában csodálkozott magán, hogy miért nem húzza el a fejét, miért nem tesz semmit… De mikor olyan jól esett… George olyan gyengéd volt, mint Fred… Ismerős volt az érzés…. És mégis, ismeretlen. Mert másképp fogta a derekát. Más volt az illata… És… A gyengédség mellett minden mozdulatán átsütött a szenvedély. Sokáig nem váltak el. Aztán, mikor kibontakoztak egymásból; vágytól csillogó szemmel nézték a másikat.

- Hermione… - suttogta, George szenvedélyesen s megcirógatta a lány arcát - szeretném, ha tudnád, hogy… Nagyon tetszel nekem. Szeretlek…

Hermione ellágyult. Tétován megérintette a fiút.

- Ó, Fred… Illetve George… - pirult el, hogy összekeverte az ikrek nevét - ne haragudj… Kicsit össze vagyok zavarodva…

- Megbocsátok… Most az egyszer - mosolygott George és újra megcsókolta Hermionét. A lány most már nem is gondolkodott; csak hagyta, hogy magával sodorják az érzékei… Pont, mint Freddel….

Ebben a pillanatban hideg levegő áramlott be, a - mostanra - kissé felforrósodott helyiségbe. Fred tért vissza az italokkal. Egy hosszú pillanatig mosolyogva nézte az egymásba merült párost… Aztán lekoppantotta a poharakat az asztalra. Hermione és George felnéztek. Fred nevetve huppant le melléjük.

- Látom, jól összemelegedtetek…

Hermione elpirult.

- Hát… - kezdte, de aztán nem tudta folytatni. Fred nyakába borult; s egyre csak ismételgette: "ne haragudj, szeretlek…"

Fred lágyan simogatta barátnője haját, hátát…

- Jól van - súgta - kicsit hirtelen jött ez az egész… Próbáljunk meg valamennyire megnyugodni.

Hermione szipogott, mert időközben a könnyei is kicsordultak, s visszaült a helyére. Hosszú-hosszú pillanatokig csak nézték egymást hárman.

- Nos, Hermione? - kérdezte egyszerre csak George.

- Hogy döntöttél, Mio? - faggatta a lányt, Fred is.

Hermione sokáig nem válaszolt, csak nézte őket. Oly egyformák… És mégis oly különbözőek. Most már tudja. És mind a ketten szeretik őt. És… És ő is… Mindkettejüket. Biztosan érzi. S most, ahogy így együtt látja őket… Már nem is emlékszik arra, hogy valaha is, külön-külön szerette volna valamelyiküket is. Nagyot sóhajtott.

- Aaaazt hiszem… Meg-megpróbálhatjuk - mondta végül remegő hangon.

A két fiú szeme felcsillant. Megragadták Hermione kezét.

- Komolyan mondod, Mio? - kérdezte lágyan Fred; s odahajolt hozzá és megcsókolta. Hermione mosolygott.

- Igen - bólintott határozottan - Komolyan.

Csend lett. Súlyos, feszült; érzelmekkel és vágyakkal terhes csend. A három fiatal nézte egymást. Aztán George törte meg a rájuk telepedett csendburkot.

- Nem megyünk fel a szobánkba…?

Fred bólintott, s már fel is állt, de Hermione habozott.

- Biztos, hogy nincs ott senki? - kérdezte szemlesütve. Fred elmosolyodott.

- Holtbiztos. A jó öreg Lee, éppen lent ropja három csinos boszorkánnyal… Egyhamar biztos nem lesz kedve aludni…

És Hermione nem ellenkezett tovább. Hagyta; hogy a két fiú magával húzza, álmatagon lépkedett fel a lépcsőkön, s lépett be a jól ismert szobába. Visszaemlékezett, hogy hatodéves korában sokat járt itt… S pirulásra késztették ezek az emlékek. Aztán arra ocsúdott, hogy ott térdel az ágyon, két oldalán egy-egy ikerrel, s már csak mutatóba akad rajtuk ruhanemű…

Fred gyengéden becézgette szájával a vállát és nyakát, s eközben George a hasát és hátát cirógatta… És észbontóan csókolta őt. Hermione elvesztette a fejét. Érezte, ahogy minden porcikáját elárasztja a heves kívánság; már nem is akarta visszafogni magát. Szenvedélyesen visszacsókolt, s kezei vándorútra indultak a fiú testén, lesimogatva róla az utolsó ruhadarabokat is; aztán… Hagyta, hogy a két fiú puhán hátradöntse őt, s lassan róla is lekerült már minden… Behunyta a szemét, s élvezte a kényeztetést. Beleborzongott a kettős érzésbe; ahogy az egyforma, de mégis különböző ujjak és ajkak becézgették őt.

A gyengéd… És a szenvedélyes. Felsóhajtott. Két kezével simogatta őket, mert mind a kettőjüket meg akarta érinteni; mind a kettőjüknek viszonozni akarta, amit kapott tőle. S hirtelen érezte; ahogy kétszer olyan erős vágy lobbant fel benne, mintha teste reagált volna a kettős helyzethez… Elmosolyodott; beletúrt egyszerre, mindkét szerelme hajába… Érezte, ahogy minden érzékébe bekúszik a kétszeres gyönyör…

- Ikrek… - gondolta sóhajtva, s tudata elúszott. Elveszett Fred és George szenvedélyes-szerelmes ölelésében…

Vége