Stafétabot

Univerzum: alter

Stílus: dráma, sötét, borult

Főszereplő: ki lehet találni… J

Korhatár: 12

Ajánlás: ez a novi egy jelenet elolvasása után pattant ki a fejemből. Most böngészem az első könyvet, ki tudja hányadszorra… Ajánlom Jinx-nek, mert szereti a borult történeteket, és Adry-nak, mert szereti DM-et… J

Történet: Harry segít eldönteni Draco kétségeit…

Nincs világosabb, egy nyári éjszakánál… És nincs sötétebb, egy őszi alkonynál…

Most a sötétség ideje van…

A kopár fák hallgatagon állják körbe a temetőt. Fekete, tömött törzsük, mint megannyi felkiáltójel mered az ég felé… Tán ők is gyászolják az alattuk nyugvókat…

A sírkert halott lakói közt, most egyetlenegy élő alak sétál… De oly lassúdak, oly merevek a mozdulatai, mintha ő is egy márvány sírkő alá készülne, nyugodni… Mint a lefeküdni készülő vámpír, aki a nappal erejére, dermedő tagokkal, hajlottan keresi saját kriptáját…

Fekete, csuklyás köpönyegét kíméletlenül rángatja a fel-feltámadó szél; hosszú, szőke haját is hátracsapja arcából, ahogy szembefordul vele. Ezüstkék; az olvadó jégre emlékeztető szemei, egyfolytában kutatva tapadnak a márvány sírkövekre. Keres hát valamit, valóban…

Aztán - megleli.

A sír; mely mellett megáll végül; újnak látszik, a márvány fehére fájóan vakító… Alig néhány napja állíthatták… A jeges szemek végigfutnak a kőbe vésett, ezüst betűkön:

Harry James Potter

Élt, 21 évet

A fiatal, szőke férfi, sóhajtva roskad le a sír előtt ácsorgó padra; s merően nézi a nyughelyet…

"Hát, ide jutottál, Potter… A filozófiáddal, az esztelen bátorságoddal, a meg nem alkuvásoddal, a megmentési kényszereddel… - gúnyosan elhúzza a száját; ám a gúny fintora, fájdalmas vonásba rendeződik át hirtelen. Lehajtja a fejét, holdfényű tincsei homlokára hullnak - miért nem voltunk, mi barátok, Harry? - dörömböl benne a fájó kérdés - mire volt jó az ellenségeskedés? A széthúzás, a gyűlölködés… Neked volt igazad, össze kellett volna fogni… De nekem nem volt hozzá bátorságom… "A vér kötelez!" Hányszor hallottam ezt, apámtól…

 Nem mentem el a temetésedre. Nem akartam tudni róla, hogy meghaltál. Nem akartam elhinni, hogy meghaltál… Te, nem halhattál meg! Neked túl kellett volna élni mindent, le kellett volna győzni a vén bohócot; ki előtt apám is hétrét görnyed… De nevetségesek…

Le kellett volna rombolnod, az általa felépített világot, és egy újat teremteni! Te voltál a varázslók Messiása! Mindenki, hogy' hitt benned… Még én is. Ellenfelek voltunk - de nem ellenségek. Gúnyoltalak, és szerettelek megalázottnak látni; de nem tudtam volna kezet emelni rád. Ahogy senkire. Én - nem vagyok gyilkos. Bizony, a régi Malfoy-vér, bennem, ugyancsak felhígult.. Apám, a mai napig nem tudja, hogy nem vagyok hajlandó - ölni.

Miért nem lettünk, mi barátok? Mikor első évben; a vonaton… Emlékszel? A kezemet nyújtottam neked. A barátságomat. Tudom, nem a megfelelő módon… De akkor még ott munkált bennem a hazulról hozott gőg; melynek, ma már nyoma sincs. Ma már tudom, mit kellett volna mondanom, ahhoz, hogy a bizalmadba fogadj. De utólag… Mindenki okos. És te… Visszautasítottál. Nem fogadtad el, a baráti jobbot, azt mondtad - máig hallom: "én is meg tudom válogatni, hogy ki érdemli meg…" És elfordultál. Inkább Weasley-éket, meg a muglivérű söpredéket választottad, a "valódi" tisztaság helyett. És én ott álltam, leforrázva, megszégyenítve, hogy visszautasították a felkínált társaságomat. Attól a pillanattól kezdve, gyűlöltelek…

Draco felemeli a fejét; szemei újfent a márványkövet pásztázzák… Olyan hihetetlen…

Olyan hihetetlen, hogy nem látlak többé… Hogy nem nézhetek többé világító, zöld szemeidbe… Hogy nem hallom, rekedtes, dörmögő hangodat… Bár nem együtt harcoltunk, sokszor láttalak mégis… Rád állítottak, hogy kémkedjek utánad… Együtt éltem, együtt mozdultam veled. Lényem, része lettél. Az nem lehet, hogy lelkem egy darabkája, most a föld alatt fekszik! Miért nem küzdöttél, jobban?! Vagy: miért nem hagytad ott, az egészet?! Hányszor sugalltam neked… Válaszd a könnyű utat… Akkor még most is együtt lehetnénk… De lehet, hogy nem. Hiszen, gyűlöltél. Nem állhattam meg előtted. Pillantásomat, nem viszonoztad. Elutasítottál, másodszorra is. Ó, hogy gyűlöltelek azért, mert nem tudlak gyűlölni! Mert smaragdszemeid rabja lettem; mert állandóan veled voltam gondolatban; mert nemcsak kötelességből kémkedtem utánad… Életed része akartam lenni. Gyűlöltem az összes barátodat, mert veled lehettek, szabadon; a vörös hajú, Weasley-lányt, mert szeretted… Mert őt, szeretted, nem engem. Gondolatban, hányszor, de hányszor elátkoztam őket! Különösen fájdalmas, válogatott átkokkal; elképzeltem, ahogy szenvedve könyörögnek a megváltó halálért… Igen, akkor képes lettem volna gyilkolni… Érted. Hogy az enyém légy. Hogy úgy nézz rám, mint rájuk. Hogy érints meg, ahogy őket. Olyan kétségbeesetten; mélyen és fájdalmasan szerettelek, ahogy ember, csak szeretni képes. És még most is szeretlek… Bár, már nem is lennél képes viszonozni, még ha akarnád se. Elvetted az eszem. Meghasonlottam önmagammal. Érzéseket csöpögtettél belém, mik megváltoztatták gondolkodásomat. Szembefordítottál a családommal. Mit is köszönhetek neked?!

Nem mertem rálépni a te utadra. Sose mondtam el neked, hogy mit érzek. Sose mutattam ki, hogy nem gyűlöllek. Úgy éreztem; kár a szóért, úgyse hinnél nekem. Megszöktem otthonról, elrejtőztem. Persze, apám megtalált. Be kellett állnom közéjük. Nem volt erőm az ellenálláshoz… De nem hitből és nem szívvel-lélekkel csatlakoztam. Bevallom, az is eszembe jutott, hogy áruló leszek: megkereslek és elmondok mindent, mit tudok. Hittél volna nekem? Talán megakadályozhattam volna a tragédiát… Mindegy, most már.

Azért jöttem el ide hozzád, hogy végre mindent elmondjak, és megkönnyebbüljek. De minden csak még rosszabb. Mit tehetnék én?! Ahova kötelességből kéne állnom, s ahova, a családom iránti tisztelet, kéne, lökjön; oda - nem akarok állni többé. A te oldaladra viszont… Nem merek. Gyáva vagyok vállalni igazi önmagam, ez az igazság. Gyilkoláshoz, nem kell bátorság. De ehhez?! Félek, nem tudnám elfogadtatni magam. Utálnám, ha kiközösítenének, ha nem hinnének nekem. Büszkeségem, nem engedné, hogy megalázzanak. Nem mennék semmire, úgy hiszem. Vagy mégis?

Harry, te adj tanácsot! Azért jöttem, hogy ha tudsz, segíts! Ez kettős érzés felemészt belülről, érzem, ahogy olvad a lelkemre növesztett jégpáncél… És ha végül, elsodor a belőle duzzadó tenger?

De, az is mindegy lenne már…"

Draco rezzenéstelen arcán, nem is látszik, hogy mi dúl benne. Szemei még mindig a sírfeliratra tapadnak, s csak ül, mozdulatlan. S egyszerre csak… Mintha háborgó gondolataira, felelet lenne; feltámad a szél, oly erősen, mintha már a tél érkezne… A homály egyre sűrűbb… S hirtelen, egy gyöngyszürke árny jelenik meg a márványkő felett.

Az ezüstkék szemekben csodálkozás villan, ahogy tulajdonosuk felismeri az illó alakot.

- Harry…? - kérdi tétován.

A szellemalak nem szól semmit, csak közelebb libben, s kinyújtja a kezét; s megérinti egykori ellenfele homlokát - valamit, rajzol rá… Draco összeszorítja fogait, mert oly égető érzés ez, mintha a szellem-ujj tüzes vas lenne… Vakító villám cikázik át az égen, a fájdalom egyre elviselhetetlenebb… Aztán egy perc alatt - elmúlik minden. Az ég kitisztul; szürkesége, puha, mint a galamb tolla, s ott lüktet már benne a hó ígérete… S a sírkő fölött - már nincs ott senki.

Draco lassan ocsúdik; az előbbi embertelen fájdalom emlék-sajgása, még ott vibrál bőrén. Felemeli kezét; s önkéntelenül is a homlokához nyúl. S ekkor meghall, mélyen, bent, a lelke legmélyebb zugában, egy rekedtes, mélyen zengő hangot: Fejezd be te, Draco, amit én elkezdtem!"

Ujjai tétován simítgatják homlokát… S egyszercsak megtorpannak. Mert ott, hol eddig csak a sima bőr egyenletes bársonya volt, ott most ujjai valami egyenetlenséget tapintanak…

Hitetlenkedve ugrik fel. Nem, ez nem lehet! Saját szemével kell látnia…

Igen, emlékszik, befelé jövet, szemébe ötlött egy tó valahol… Futva indul kifelé. Már majdnem eléri a nagy, kovácsoltvas kaput, mikor oldalra pillantva, kékes csillogás tűnik fel szemében. Igen, ott a tó. Felszíne lágyan fodrozódik, ahogy az őszi szél borzolja. Kéksége, tiszta és csillogó, mint az igazság…

Draco egy pillanatra lehunyja szemét, ahogy a víztükör fölé hajol. Aztán nagy sóhajjal, újra kinyitja. Remegő kézzel tolja el a homlokára bukó tincseket… S ekkor meglátja. A sejtés… Valósággá vált.

A víz tükrében, önmagát pillantja meg, de már nem a jól ismert arc néz vissza rá: a homlokán ott lüktet; egy halványpiros, villám alakú, vékony csík.

Vége