Bólintott. Nem szólt semmit, de a szemén láttam, hogy azt gondolja, mindegy mi lesz, próbáljam meg… És bennem is ez zakatolt. Miért is ne tennék meg mindent, ha van remény?!

Ölembe fektettem az ostort, s becsuktam a szemem. Kis összpontosítás után hirtelen előtört belőlem a hajdani, őserejű dal..

Csillag, csillag hívlak!

Fényed vezessen!

Szabad lelkem kóboroljon,

Boldogan daloljon!

Fogságba, ne essen!

Világíts nekem utamon

Fel a Világfára

Légy vezérlő lámpásom

Dobom hangjára

Átlépek a kapun!

Csillag, csillag hívlak!

Fényed vezessen!

Szabad lelkem kóboroljon

Szabadon daloljon!

Fogságba, ne essem!

Szállt, szállt a dal, áttört a minisztérium tetején, áttört a Világ kupoláján, kikanyargott fel a csillagokig, Csillagasszony szívéig…

Aztán megéreztem a hívásomra a választ. Mintha valaki megrántott volna, s lelkemet kitépte volna a testemből, megnyílt előttem az ezüstösen fénylő Ébredés Ajtaja s én gondolkodás nélkül átléptem rajta…

*****

Harry csodálkozva és kissé riadtan nézte, a számára idegen rítust. Polly behunyt szemmel ült a tűz előtt, aztán egyszercsak valami ismeretlen nyelven énekelni kezdett, s az éneke nyomán furcsa, hangulat támadt… A tűz is fellobogott, hatalmasan egy pillanatra… Aztán Polly összerándult, s lerogyott a tűz mellett, mintha meghalt volna. Harry riadtan nézte a mozdulatlanul heverő testeket. Közelebb csúszott, s moccanatlanul figyelte Polly-t. Vajon ő is meghalt? S egyszer csak észrevette, hogy a nő mellkasa lassan, de ritmikusan emelkedik és süllyed… Lélegzik. Ez megnyugtatta. Elvackolódott a tűz mellett, s elhatározta, hogy addig virraszt, míg a rítus véget nem ér. Kis idő múlva azonban Dumbledore, Mordon és Tonks termettek a teremben. Sajnálkozó arccal nézték a magába roskadtan üldögélő fiút. Tonks odalépett hozzá, s megérintette a vállát.

- Gyere Harry - mondta halkan - visszaviszünk az iskolába…

- De nem - rázta a meg a fejét Harry - nem akarom.

- Gyere, fiam - mondta most Dumbledore - itt nem maradhatsz.

- De… De ő azt mondta, hogy vissza tudja hozni - tiltakozott Harry - hogy visszahozza…

Ekkor vették észre a tüzet, és a két, halottnak látszó, testet. Hökkenten álltak meg.

- Polly is… Meghalt? - kérdezte Tonks.

Harry megrázta a fejét.

- Nem, ő nem. De csinált valami furcsa varázslatot. Énekelni kezdett, aztán összeesett. Azt mondta, táltos, vagy micsoda… És vissza tudja hozni Sirius-t a halálból…

- Értem - bólintott Dumbledore, s elgondolkodva nézett a sápadt, mozdulatlan Polly-ra.

- Mondja, maga tudja, hogy Polly mit csinált? - kérdezte Mordon, s hitetlenkedve megrázta a fejét.

- Ismerem a varázslatot - bólintott Dumbledore - az ázsiai sámán-varázslók állítólag nagy hatalommal rendelkeznek. Ha azonnal elvégzik a varázslatot, van rá esély, hogy megtalálják a halott lelkét… De sok minden kell ahhoz, hogy feltámaszthassák… Furcsa, hogy Polly sosem említette, hogy ő is azok közül a sámánok közül való…

- Nekem úgy tűnt, ő is csak most jött rá - szólt közbe Harry.

- Mit gondol, Polly sikerrel jár? - Tonks szánakozva nézte barátnőjét.

- Nem tudom, Nymphadora - rázta a fejét Dumbledore - ha elég erős, talán… Ha nem - összeborzongott. Majd ránézett Mordon-ra.

- Úgy vélem, itt nem maradhatnak…

- Bízza rám, Dumbledore - mondta az agg auror, s odalépett a rítus résztvevőihez.

- Állj távolabb, fiam - szólt rá Harry-re. Aztán pálcáját a szépen elrendezett testekre és a köztük lobogó tűzre szegezte, s így szólt:

- Mobili, mobilitatem! - a varázsige kimondása után, a pálcából előtörő fukszialila fénynyaláb körbevette a halott Sirius-t, a mozdulatlan Polly-t s az Eleven Tüzet. Aztán a lila fény teljesen elborította őket, s ekkor Mordon Dumbledore-hoz fordult:

- Hová?

- A Tiltott Rengeteg jó hely lesz - határozott az igazgató.

Mordon bólintott, s három kört írt le a pálcával, s kimondta a "címet" is.

Mire a fény fellobbant, s a következő pillanatban eltűnt minden: Sirius, Polly és a Tűz is… Harry csodálkozva figyelte a műveletet.

- Ügyes bűbáj… - mondta - megtanítana engem is?

Mordon elmosolyodott.

- Szólj McGalagony-nak, ő a teleportáló bűbájok mestere… Mehetünk? - nézett Dumbledor-ra, aki még mindig elgondolkodva állt.

- Azt a tüzet időnként táplálni is kell - tűnődött magában. Ránézett Tonks-ra - Nymphadora kérem, szólna Suzette McTree-nek?

Tonks bólintott, s dehoppanált. Dumbledore ezután Harry-re nézett.

- Nos fiam - mondta - te érdemelsz némi magyarázatot. Visszaküldelek az iskolába, kérlek, várj meg az irodámban.

Azzal gyorsan felemelt egy kisebbfajta kődarabot, azok közül, amik a földön hevertek.

- Transportus - dünnyögte. A kő kéken felizzott, majd elhalványult. Harry, torkában gombóccal nyúlt a zsupszkulcs felé. Nem nagyon akart belegondolni, miket fog hallani az igazgatójától. De legbelül egy pici fénysugár is világított… Mert a Tiltott Rengeteg valamelyik tisztásán ott fekszik keresztapja, a titokzatos rítus résztvevőjeként, kihűlt testét melengeti a varázslatos Tűz lángja, s valahol a Világfán, Polly lelke keresi őt…

Mindenki Élet Anyó gyermeke

Zuhantam és zuhantam és zuhantam. Minden elmosódott köröttem, s szememet az alant sötétlő pontra, a Gyökérszint bejáratára szegeztem. Elővettem bűbájostoromat, s csördítettem vele, hogy fékezzem sebességemet.

- Lassúdj! Fordulj! Csendesedj!

Ahogy körbefogott az ostorból áradó erő, úgy lassúdott meg zuhanásom, már-már képek is felvillantak mellettem, én azonban továbbra is a fekete pontot néztem, mely egyre közeledett felém. Lassan kivehető lett a bejárat: egy vénséges faodú, előtte lógó iszalagokkal…

Placcs. Hát igen, ezt utálom én a Gyökérszinten; minden csupa sár és latyak, meg mocsár… S lám, alig tettem pár lépést, már körém is seregelltek a világító lidércek, akik ezt a mocsarat lakják…

- Gyere velünk! - nyüszögtek a lábam körül - elvezetünk a kincshez…! Gazdaggá teszünk! Higgy nekünk, révülő…!

Na igen - gondoltam - hogy a Szélkirály fújná el a lángotokat, rusnya népség! Méghogy gazdaggá tesztek… Azt várnátok csak, hogy kövesselek titeket… Abban a minutumban alásüllyednék. A világító lidércek ugyanis, tényleg kincseket őriznek, de önszántukból azt meg nem mutatnák senkinek… Hogy fogok itt továbbjutni? Sajnáltam, hogy nincs nálam lidérckoppantó. Akkor próbálkozzunk meg egy ráolvasással…

- Gyökérszintnek kicsi népe, engedj utamra, kérlek! - szólaltam meg szelíden, egy lágy ostorlegyintés kíséretében. A lidércek szétrebbentek.

- No lám csak, te sem vagy közönséges révülő… - hallottam a térdemnél egy, a lidércekéhez hasonló nyüszögő hangot. Lenéztem, s egy alig egy arasznyi, kék színű emberkével néztem szembe, akinek a fején apró, sötétkék és vörös lángocska égett.

- Nocsak! Te lennél a vezér? - csodálkoztam.

- Én vagyok, a Fő-fő Lidérc! - húzta ki magát.

- Megtisztelve érzem magam - hajtottam meg magamat - és most elengedtek utamra?

A Fő-fő Lidérc összehúzott szemmel méregetett.

- Téged valami nagy félelem üldöz - jelentette ki - valami sötét felleget hurcolsz magaddal…

- Valóban nagy fájdalom űzött egész idáig - bólintottam.

- Legyen! - villant meg a lidércek vezére fején a láng - mehetsz utadra, de ígérd meg, többet nem bántod népünket.

- Ha nem adtok okot rá, és messze elkerülitek az Éberek és Révülők fenti világát, akkor megígérem, hogy nem bántalak többé benneteket.

- Legyen - mondta újra a Fő lidérc, s már alá akart merülni, mikor eszembe jutott valami…

- Várj, lidércek vezére! Mondd meg nekem, láttatok-e erre egy feketeruhás, feketehajú révülőt?

A Fő Lidérc vállat vont.

- Én ugyan nem. Talán népemből valaki… - s éles, füttyszerű hangot adott ki, mire minden lidérc köré seregellt.

- Szeretett népem! - fordult hozzájuk - ez a nagyhatalmú révülő azt kérdezi, hogy nem láttatok-e egy másik révülőt, éjszínű ruhában, és hajjal! Feleljetek hát, láttatok ilyen révülőt?

Sokáig csend volt. Aztán két kis lángocska libbent elő.

- Mi láttuk, mi láttuk! - nyüszítették - arra ment, arra ment! - s lángjuk megvilágította az Élet Anyó kunyhójához vezető utat - Élet Anyó kunyhójához! Oda ment, oda ment!

- Köszönöm nektek - biccentettem.

- Ne felejtsd el, mit ígértél, révülő - figyelmeztetett a Főlidérc, majd világító népével együtt ellibbent. És pedig csördítettem ostorommal, mert már nagyon elegem volt a mocsárjárásból, s hamarosan magam mögött hagytam a lidércek lápját.

Sötét erdőbe jutottam. Nem világított a Hold, sem a Nap, s még Csillagasszony gyémántjai sem szikráztak felettem. A fák összeborultak előttem, s én óvatosan hajlítgatva az ágakat, kerestem az Élet Anyó kunyhójához vezető utat…

Egyszercsak lecsapott mellém egy barna, borzas tollú bagoly, s vidáman huhogva hunyorgott rám. Felderültem.

- Tollasfülű! Hát te, hogy kerülsz ide?

- Téged kerestelek - huhogta a bagoly - hiszen, amint látom, a seprűd nincs veled. És akkor hogyan tudnál világról-világra repkedni?

- Ebben igazad van - sóhajtottam - már azt hittem, itt kell araszolnom ebben a kutyának való, ködös…

- Jól van, jól van - huhogta Tollasfülű - na gyere Apolka, pattanj a hátamra!

- Juhú!

Nem kellett nekem kétszer mondani! Már ott is repültünk a csillogó, hihetetlen kék égen.

- Irány Élet Anyó kunyhója, Tollasfülű!

- Tudom! - huhogott a bagoly, s néhány szárnycsapás után már le is szálltunk…

Egy sokkal barátságosabb erdő szélén, mint amit odahagytunk. S az erdő tisztásán, már ide is látszott; a kis, ütött-kopott, bedűlt kerítésű házikó, előtte az eldobált, tönkrement sámándobok, ostorok, egyéb kacatok. Dobogó szívvel taszítottam be a festetlen ajtót.

- Ég Atyácska áldja meg néném! Itthon van-e?

- Én mindig, lányom - hangzott fel bent egy reszketeg hang, s a következő minutumban, előlépett egy csuparánc arcú, ősz öreg anyóka, foltonfolt ruhában.

- Ég Atyácska áldjon, Apolka lányom! - ragyogtak rám, a huncut, zöld szemek - mi járatban nálam?

- Azt mondják… A világító lidércek, hogy vendége érkezett, Élet Anyó… - mondtam zavart hangon - egy olyan vendég, aki talán még sosem járt magánál…

- Jött egy ifiúr, igen - bólintott Élet Anyó - és való igaz, nem láttam ifjú lélekként… De ez nem jelent semmit. Lehet, hogy csak nem figyeltem oda… Ki tudja? - kacsintott rám - de nekem valami azt súgja, hogy te nagyon is ismered…

- Élet Anyó… Láthatnám őt?

- Persze, lányom. Jer, beljebb!

Élet Anyó kitárta előttem az ajtót, s én beléptem. Rögtön megláttam, akit kerestem-kutattam. A szoba hátsó falánál ott állt a jól ismert, szedett-vedett deszkából ácsolt, mindenféle szőrmével letakart, kerevet, melynek tetején mélységes, mély álomban ott aludt az én kedvesem. Tényleg aludt, boltozatos mellkasa, lassan emelkedett és süllyedt, sápadt bőre világítani látszott a kunyhó félhomályában, kócos, fekete tincsei a homlokába hulltak. Közelebb léptem hozzá, s lerogytam mellé a földre, kezemet, a mellkasán nyugvó kezére téve.

- Rossz álom kínozza - hallottam Élet Anyó suttogását a hátam mögött - úgy jött el hozzám, mint egy alvajáró… Mintha nem is tudná, hova érkezett. Furcsa dolog. Azt sem tudja, hogy meghalt. Mintha még mindig odaát lenne egy kis része.

- Így is van, Élet Anyó - mondtam szomorúan - az álomlelke odaát ragadt. És nem tudom, mit tegyek, hogyan támasszam fel…

Élet Anyó a vállamra tette a kezét.

- Ismered a hatalmadat, Apolka. Ne félj, te is meg tudod tenni, mint édesapád egykoron. De jól meggondoltad, mivel jár? Jól figyelj szavamra. Bár ismerem, nem én indítottam útjára. Világa, nem a te világod. De ha te használod a hatalmadat, és felébreszted őt a rossz álomból: világotok egy lesz. S őneki, el kell hagynia sajátját… És még valami Apolka: hatalmadat megosztod vele ezáltal, s ő is sámánná lesz…

- Mindezt tudom, Élet Anyó - horgasztottam le a fejem - de hogyan kérdezzem meg, hogy mindezt akarja-e, vállalja-e?! Abban reménykedtem, hogy beszélhetek a szabadlelkével, hogy elmondhatom neki…

- Apolka! Hát mindent elfelejtettél?! Átok által halt meg! Ilyenkor a szabadlelke is olyan, mint a halott… De neked, a régi praktikákkal sikerülhet beszélni vele… Van még nálam egy csipetnyi csillagpor, mit még apád hozott nekem…

Azzal Élet Anyó kinyitott egy nagy, a Világfa képével díszített ládát, és egy aranyszínű zsákocskát adott a kezembe. Kinyitottam, s megbámultam a benne csillogó, aranyfényű port. Hát legyen. Azért volt bennem némi félsz. De mindent meg kell próbálnom, még a lehetetlent is. Hiszen megígértem Harry-nek… És magamnak is. Nem fogom elveszíteni, most, mikor végre rátaláltam. Lefeküdtem Sirius mellé az ágyra, s kezemet szorosan összefűztem az övével. Élet Anyó a Nap jelét rajzolta szívünk fölé, majd belenyúlt a zacskóba, s fölénk, a levegőbe szórta. A csillogó por kavarogni kezdett, majd felvéve a Nap jelét, nyílást vágott a levegőben… S ezen a lyukon keresztül gyönyörű szép, virágos rét látszott, s én erre a rétre koncentrálva szorosan behunytam a szemem. Megint úgy éreztem, mintha megrántottak volna, s fejjel előre bezuhantunk a por által vágott nyílásba…

A virágos réten tértem magamhoz. Rögtön Sirius-hoz fordultam, s örömmel láttam, hogy a bűbáj működött; mert pont akkor, mikor én, Sirius is felült, megdörzsölte a szemét, s csodálkozva nézett körül. Aztán meglátott engem.

- Polly! Mi történt velem? És hol vagyunk?

- A Csillagúton - mosolyogtam, mert hihetetlenül boldoggá tett, hogy végre beszélhetünk. Aztán elkomorodtam - Meghaltál, Sirius. Az a fekete boszorkány megátkozott, és megölt vele.

- Meghaltam… - dünnyögte maga elé, aztán rémülten nézett rám - Akkor te, hogy kerülsz, ide? Talán… Te is…

- Nem - ráztam a fejem - én nem. Én… Érted jöttem, Sirius. Hogy visszavigyelek.

Csodálkozva nézett rám.

- Komolyan beszélsz, Polly?

- Igen - bólintottam - tudod, én Csillag-táltos vagyok. Hatalmam van Élet és Halál felett. Apám is vállalkozott ilyesmire hajdanán. Tőle tanultam az összes éneket.

- Értem - bólintott, s lassan elmosolyodott, aztán kinyújtotta a kezét, megfogta a kezemet és magához húzott - azt hittem már meg sem érinthetlek - suttogta, miközben a hajamat simogatta - mert ha mi… Csak két szellem vagyunk…

Én is elmosolyodtam, s átkaroltam a nyakát.

- Nem szellemek vagyunk - súgtam vissza - legalábbis nem abban az értelemben, ahogy te érted. Egy másik világban vagyunk…

- A te világodban? - kérdezte.

- Hát… Nem egészen. A Világfán.

- Nekem mindegy - suttogta, s még közelebb vont magához - csak az a fontos, hogy együtt lehetek veled… Úgy örülök, hogy láthatlak, Polly…

Elmosolyodtam. Ajkunk összeért. Ez a lehetszerű csók felkavarta minden érzékemet. De nem. Ez most nem az önfeledtség ideje.

- Sirius… - néztem komolyan kedvesem szemébe - most csak az én varázslatomnak köszönhetően vagyunk együtt. De… A szabadlelked most rossz álomban fekszik Élet Anyó házában. Én fel tudlak ébreszteni belőle… Fel tudlak támasztani… De csak ennek a világnak. A másikból - eltűnsz majd. Sámán módon hozlak vissza, és annak a világnak, te - halott leszel. Nem fogad vissza magába… És még valami… Ha ezt választod, sámánná leszel. Hasonló ahhoz, ami eddig voltál, de mégis más. Szabad átjárásod lesz a Világok között, de mégis: se itt nem leszel, se ott. Akarod ezt?

- Szóval, mégsem igazi feltámadás… - mondta elgondolkodva - nem térek vissza a saját világomba, nem látom többé a barátaimat… Se Harry-t…

Sóhajtva bólintottam. Szomorúan néztünk egymás szemébe, és mindketten ugyanarra gondoltunk: bármi is történik, Harry mégis elveszti a keresztapját…

- Polly… - szólalt meg sokára - téged is… Elveszítelek? Nem látlak majd, soha többé?

- Akarod, hogy örökké együtt legyünk? - kérdeztem vissza.

Felcsillanó szemmel bólintott. Elmosolyodtam.

- Akkor együtt leszünk… Nos, tehát úgy döntesz, hogy vissza akarsz térni?

- Igen.

- Rendben. Akkor most készülj fel. Visszaküldöm magunkat Élet Anyóhoz. És utána… Jön a neheze…

Behunytam a szemem, s elsuttogtam magamban a bűbájt, megszüntető varázsigét… Mire újfent ott találtam magam, Élet Anyó ágyán fekve. Az anyó vidáman fogadott.

- Jól csináltad, lányom! Egyszer megmozdult… Átfogta ő is a te kezedet a másik kezével…

- Ó, ez jó hír! - örültem meg, de aztán elborulva jutott eszembe, mi vár még rám…

- Vigyük ki őt az erdőbe, Élet Anyó - sóhajtottam - beleegyezett, hogy visszavigyem. Élet Anyó bólintott, s üggyel-bajjal kicipeltük kedvesemet az erdő egyik tisztására. Aztán Élet Anyó magunkra hagyott.

Én, pedig elkezdtem ugyanazt a szertartást, mint amit a másik világban: kőrist, magyalt, nyírfát gyűjtöttem, csinos máglyát raktam belőle, és meggyújtottam az Eleven Tüzet. Aztán kiraktam a köveket, miket Élet Anyó egy kis dobozban odakészített nekem: a lélek kövét - a holdkövet, az élet kövét - a vérkövet, a világok közti utazás kövét - az ibolyakövet, és végül a nap kövét: a hegyikristályt.

Elrendeztem őket: az ibolyakövet a homlokra, balra a szív fölé a holdkövet, jobbra a nap kövét, s egy kicsit lejjebb, a mellkasán, középre a vérkövet. Aztán ezerjófű porát szórtam az Eleven Tűz lángjába, s odaültem a kedvesem szív felőli oldalára, s merően nézve az Eleven Tűz lángjait kántálni kezdtem az ősi táltoséneket…

Szabadlélek, térj meg újra!

Hej! Regö rejtem

Lépj a fényes Csillagútra!

Hej! Regö rejtem

Álomlélek újra éled

Hej! Regö rejtem

Új élet, új világ ébred

Hej! Regö rejtem

Mi Kettő volt, újra Egy lesz

Hej! Regö rejtem

A két lélek egy Egész lesz

Hej! Regö rejtem

Jöjj most ide! Csillag-útra!

Hej! Regö rejtem

Lépj a régi, nagy-nagy útra!

Hej! Regö rejtem

Minden Kapu megnyílik majd

Hej! Regö rejtem

Minden Világ befogad majd

Hej! Regö rejtem…

Egy perce se hagytam abba. Kezemet a lángok felé nyújtottam, s csak énekeltem és énekeltem, és kántáltam, míg hangom rekedtté nem vált, s úgy éreztem, mindjárt összeesek a szomjúságtól és fáradtságtól. Már láttam néha Sirius álomlelkét fel-feltűnni az Eleven Tűz lángjai között, de még nagyon átlátszó volt és vibráló. Az éjszaka fogyott, én egyre fáradtabb lettem. Úgy éreztem, hogy mindennek vége, nem sikerül… Nekem még sincs olyan nagy hatalmam, mint apámnak. De nem hagytam abba az éneket. Kezemet Sirius fölé tartottam, s arra koncentráltam, hogy az álomlelke térjen vissza belé. S mikor már azt hittem, tényleg kudarcba fullad az egész, hirtelen a csillagos égen felfénylett, a sokat emlegetett Csillag-út, s egy fénylő, szikrázó alak lépett le róla, egyenesen az Eleven Tűz felé tartva… Ahogy közelebb ért, láttam, hogy Sirius az. Belépett a Tűzbe, s én - boldogan, hogy sikerült - abbahagyva az éneket, felpattantam, s két kezembe fogva azt a lángot, hol eltűnt kedvesem álomlélek-alakja, odaléptem a mozdulatlanul heverő testhez. Fölé emeltem a kezeimben ficánkoló lángocskát… S kinyitottam összeszorított markomat. A láng végigszáguldott Sirius testén, megérintve a rajta pihenő köveket, végül - a homlokán lévő, ibolyakőben elenyészett.

S a következő percben Sirius nagyot sóhajtott, mintha már nem régen nem vett volna levegőt, s kinyitotta a szemeit. Aztán felült és körülnézett.

- Hol a manóban vagyok? - kérdezte csodálkozva - és hogy kerültem ide?

Hatalmas hullott le a szívemről. Hát sikerült! Örömmel ugrottam fel, és suhantam kitárt karjai közé.

- Hozott Ég Atyácska, újra az élők között…! - susogtam könnyes szemmel.

- Polly…! - ölelt magához örömmel - de jó újra látni téged…

- Nekem is téged. Hát tényleg sikerült a varázslat… Pedig volt egy olyan pont, amikor nem hittem benne, hogy meg tudom csinálni… De itt vagy, visszahoztalak…!

- Tele vagy meglepetésekkel - jegyezte meg, s elismerő pillantást vetett rám. Úgy éreztem, ezzel nagyot nőttem a szemében…

- Elárulnád, hogy hol vagyunk? - kérdezte, s újfent körülnézett.

- Igen. A Világfán. A Gyökérszinten. Az ott, Élet Anyó kunyhója - mutattam a távolból látszó házikót.

- A Világfán… - ismételte elgondolkodva - akkor…

- Emlékszel még, Sirius, mit beszéltünk azon a virágos réten?

Bólintott. És tűnődve nézett maga elé…

- Akkor most… Sámán lettem? - látszott, hogy nehezére esik elhinni.

- Igen. A varázserődet nem vesztetted el. Sőt, még nagyobb hatalmad lett, mint volt, csak meg kell tanulnod vele bánni. És most már te is képes vagy utazni a Világok között, mint én.

- Szóval rájöttél, hogy tudtál átjönni?

- Igen. Mert Csillag-táltos vagyok. Csak akkor még öntudatlanul csináltam. De most már TUDOM is, hogy kell.

- Megtanítasz rá, engem is?

- Hiszen már te is tudod - kacagtam.

- Ne nevess ki - ráncolta össze a szemöldökét, de nem sokáig tudott komoly maradni, s hirtelen arra ocsúdtam, hogy ott hempergünk a selymes fűben, mint a gyerekek. Nevetve hajolt fölém, de ahogy belenézett vágytól égő szemembe, elkomolyodott ő is. Aztán lehajolt, és forrón megcsókolt.

- Köszönöm - suttogta - jó érzés, hogy mégsem kellett elhagynom ezt a világot.

- Mármint a Világot - mosolyogtam - mert most már sehol nem leszel igazán otthon. És mivel sámán módon hoztalak vissza: a saját világod már nem tud visszafogadni. Annak a világnak, már meghaltál.

Kifürkészhetetlen pillantással hallgatta szavaimat. Aztán félresimította arcomból kósza tincseimet, s újfent megcsókolt.

- Nekem mindegy, hol élünk, amíg veled lehetek… - suttogta forrón, s bársonybarna szemeiből egész regényt lehetett kiolvasni. Elmosolyodtam én is.

- Úgy örülök, hogy sikerült. Belehaltam volna, ha el kell, hogy veszítselek. Nagyon szeretlek, Sirius - suttogtam szenvedélyesen. Különös tűz gyúlt szemeiben ezekre a szavakra.

- Mi történt volna, ha nem jársz sikerrel? - kérdezte lassan.

- Meghalunk mind a ketten… Örökre.

- És ezt vállaltad… Értem…

- Igen.

- Meg sem érdemlem, hogy így szeressenek… - csóválta a fejét.

- Ne mondd ezt…

- De igen. Még annyi mindent nem tudsz rólam, Polly…

- Nos - mosolyodtam el - lesz elég időnk, hogy megismerjük egymást.

Ő is mosolygott. S ismét megcsókolt, és én visszacsókoltam, és már nem tudtunk ellenállni egymásnak, és egymásba feledkezve, boldogan szerettük egymást a hajnali harmattól nedves füvön… Oda se figyeltünk, hogy felkelt a nap…

Alig pislákolt már az Eleven Tűz lángja, mire magunkra ocsúdtunk. A nap ekkor már magasan járt, s simogatóan meleg volt a levegő… Nagyon szívesen maradtam volna még, mert oly jó volt így egymáshoz bújni, és hallgatni a másik szívverését… De tudtam, hogy van még pár dolog, amin túl kell esnünk… Felsimogattam kedvesemet, s egy hang nélkül öltöztünk fel. Aztán én törtem meg a csendet.

- Gyere - indultam el Élet Anyó kunyhója felé - meg kell, hogy kapd a dobodat. Aztán majd a Szellemek Erdejében csatlakozik hozzánk a segítő szellemed is. S akkor végleg sámán leszel.

Élet Anyó már várt minket, mosolyogva, tárt karokkal.

- Csakhogy megjöttetek, gyermekeim! Tessék fiam, itt a dobod - nyújtott át egy művészien faragott kávájú, vadonatúj sámándobot Sirius-nak. Ő elvette, s kíváncsian nézegette, új varázseszközét.

- Kicsit furcsa lesz, pálca helyett ezt használni - jegyezte meg.

Elmosolyodtam.

- Kapsz bűbájostort is - mondtam huncutul - amint megtanulod az összes bűvigét, mely a mi világunkban használatos - tettem hozzá.

Élet Anyó bólogatott, majd közénk lépve, mindkettőnket magához ölelt.

- Ég Atyácska óvjon benneteket, gyermekeim! Vigyázzatok magatokra! Nem akarom egyikteket se, idő előtt itt látni! - fenyegetett meg minket tréfásan.

Mi pedig szentül megígértük, hogy így lesz. S kiléptünk a kunyhó ajtaján. Sirius hóna alá csapta a dobját, s kézen fogott.

- És most hová? - nézett rám.

- Befejezzük a varázslatot - kacsintottam rá - és persze, elbúcsúzunk Harry-től is… Meg kipróbáljuk az új képességeinket.

Füttyentettem egyet, mire Tollasfülű azonnal ott termett. Sárga szemeivel jól megnézte Sirius-t.

- Jó választás, Apolka - kacsintott, majd szárnyra kelt.

- Gyertek, utánam!

S mi követni kezdtük, vissza azon az úton, amelyről jöttem. A Szellemek Erdején átkelve, ahogy a Lidércek Mocsarának határára értünk, hirtelen észrevettük, hogy egy jól megtermett, fekete színű farkas követ minket tisztes távolból. Elmosolyodtam.

- Nézd, csak Sirius - mutattam az ordasra, aki kissé távolabb, szintén megállt, mikor mi megálltunk - ott a segítőd.

Sirius gyönyörködve nézte az erős, büszke állatot.

- Nagyon szép. De miért nem jön közelebb?

- Hívnod kell. Ülj le, üsd a dobod lassan, s közben koncentrálj rá! Akkor tudni fogja, hogy magadhoz hívod, és elfogadod.

Kedvesem úgy tett, ahogy mondtam, s hamarosan négyesben folytattuk utunkat: elől repült Tollasfülű, mi utána ballagtunk, s közben hol mögöttünk, hol mellettünk ott loholt a farkas: Tapmancs.