Bagolyposta - kicsit másképp

Egy derűs februári napon aztán, szokatlan jókedvvel lépett be a konyhába, s kezében egy sűrűn teleírt pergament lobogtatott.

- Harry írt! - újságolta örömmel, s magától értetődő természetességgel nyújtotta oda.

Meglepődtem.

- De hát ez a te leveled, Sirius - mosolyogtam fejcsóválva.

Elmosolyodott ő is, s belemélyedt a levélbe. Figyeltem a reakcióit s próbáltam kitalálni, mi állhat a levélben.

Felnézett.

- Harry, Ron meg Hermione valamilyen tanulókört alapítottak - mondta, s rámkacsintott - de úgy rémlik nekem, nem legálisan.

- Csillagasszony szívére! - ijedtem meg - csak nem fog valami bajba keveredni?!

- Ne féltsd te Harry-t - legyintett - megvan a magához való esze… Hallgasd csak, ezt írja:

" az új SVK tanárnő órái majdnem olyan érdekesek, mint Binns professzor előadásai. Mivel az anyag nagyon nehéz, és nekünk még nincs benne kellő gyakorlatunk, elhatároztuk, hogy korrepetálni fogjuk egymást. Természetesen McGalagony már engedélyezte a tanulókört, csak még termet nem találtunk hozzá…."

Elmosolyodtam.

- Ez nyilván nem igaz - jegyeztem meg - alkalmam volt megfigyelni a nyáron, hogy a keresztfiad igen jól forgatja a pálcáját…

Sirius mosolyogva bólintott, s tovább olvasta a levelet. Aztán hirtelen elkomorodott.

- Harry-nek egyfolytában fáj a feje - mondta aggodalmasan - és rémálmai vannak…

- Ó, valóban?

- Igen. Azt írja, hogy: "sajnos, a nyári dolog, amiről már meséltem neked, mostanra állandósult. És a karácsonyi álmaim is többször megismétlődtek. De azért igyekszem. Piton professzornál is jól haladok, tudod, most ő korrepetál bájitaltanból… Ez eléggé kiveszi az erőmet… Ráadásul, Hermione már hetek óta azzal nyaggat, hogy már most készüljünk az RBF-ekre. Elég sokat tanulunk…"

- Szegény… - sajnálkoztam - nem elég a tengernyi gond, még a vizsgák is itt vannak a nyakán.

- Fáj a sebhelye, és rémálmai vannak - dünnyögte maga elé fájdalmasan Sirius - bárcsak segíthetnék rajta…

Odaléptem hozzá, s a vállára tettem a kezem. Felnézett s elmosolyodott. Aztán az ölébe húzott, s a hajamba temette az arcát.

- Mi lenne velem, ha te nem lennél itt - suttogta a tincseimnek.

- Sirius…

- Tessék.

- Nem akarsz levelet küldeni Harry-nek?

- Minek? Hedviget már vissza is küldtem. Veszélyes. Írjak neki én is egy csomó homályos dolgot, amiket aztán úgy értelmez, ahogy akar? Inkább a kandallón keresztül beszélek vele.

- De az még veszélyesebb… Emlékezz csak rá, a múltkor is majdnem elkapott az, az Umbridge.

- A levél sokkal veszélyesebb. Elfoghatják.

- Akkor nem, ha én viszem - mosolyogtam hamiskásan - elfelejtetted, hogy bagoly is vagyok?

- Dehogyis… De… Ez neked éppolyan veszedelmes dolog, mint akármelyik bagolynak.

- Megszoktam a veszélyt - vontam vállat.

Szorosan magához vont, s fürkészőn nézett a szemembe.

- Komolyan megtennéd, Polly? - kérdezte.

- Ha boldoggá tehetlek vele…

- Nem is tudod, hogy mennyire.

- Akkor ezt megbeszéltük - álltam fel - jó lesz, ha még ma indulok.

- Akkor megírom a levelet - állt fel ő is, de egy darabig nem indult el, csak nézett rám, aztán megint magához ölelt - az eszem azt mondja, hogy őrültség, amire készülsz - mondta elgondolkodva - és egy nyugodt pillanatom sem lesz, amíg vissza nem jössz… De… - mosolygott rám - tudom, hogy úgysem tudlak lebeszélni arról, amit egyszer a fejedbe vettél.

- Akkor ne is próbálkozz vele - mosolyogtam - siess, írd meg azt a levelet!

Elengedett, s felment a szobájába. Én felkészültem a utazásra: szoknyám derekába dugtam a bűbájostort, s elmondtam az észrevétlenné tevő bűvigét. Közben Sirius is elkészült a levéllel. Bejött a szobámba, s odaadta nekem, én, pedig bedugtam a szoknyám zsebébe. Aztán érzékeny búcsút vettünk egymástól.

- Vigyázz magadra, kedvesem! - ölelt magához szorosan Sirius - nem élném túl, ha téged is elvesztenélek…

- De te is vigyázz magadra! - suttogtam s forró csókot leheltem a szájára - semmi csatangolás nélkülem, világos?! Várd meg, amíg visszajövök - aztán egy utolsó búcsúcsók, én behunytam a szemem, megpördültem a sarkaimon, s következő pillanatban egy kicsi fülesbagoly röppent ki az ablakon, és vágott neki az angliai éjszakának…

Ahogy nekikezdtem az útnak, rám is hatni kezdett az a láthatatlan erő, mely itt a varázsbaglyokat irányítja, hogy biztosan megtalálják a címzettet. Ösztönösen TUDTAM, merre kell mennem, bár még sosem jártam a Roxfortban. Hamarosan feltűnt előttem egy hatalmas park, és egy csodaszép kastély. Igen… Ez a kastély ismerős volt… Ezt már láttam a Tükrök Jurtájában… Odaszárnyaltam, s nézegetni kezdtem az ablakokat, hogy hol lehetnek Harry-ék. Miután nagyon nem találtam meg őket, megint elkezdtem a bennem motozó hívásra hallgatni… S hirtelen, mintha húznának, szálltam, mint a gondolat, fel-fel, egyre feljebb, egészen a kastély egyik csücskében árválkodó pici bástyatoronyig.

Benéztem az egyetlen ablakon, s kivirultam, mint a tök szüretkor: mert odabent megpillantottam vagy 20-25 fiatalt, s köztük az én bozontos hajú barátomat is. Úgy láttam, éppen azt az illegális tevékenységet űzik, mint amiről Harry írt. A többiek párban álltak egymással, s pálcát szegezve, furcsa rontást mormoltak, mert a bűvige hatására társuknak kiröppent a pálca a kezéből. Harry közöttük sétált, és magyarázott. Nocsak, azt nem is írta, a kis hamis, hogy ő a vezetője ennek a csoportnak… Ha tudtam volna, most elmosolyodom. Úgy döntöttem, megvárom, míg vége a szeánsznak. Letelepedtem az ablak mellett díszelgő komor kőszobor fejére, és a szárnyam alá dugtam a csőrömet. Arra riadtam, hogy valahol tizet üt egy toronyóra. Megráztam szárnyaimat, és közelebb repültem az ablakhoz ismét. Szerencsém volt, már csak hárman voltak: Harry, Ron és Hermione. A szanaszét heverő párnákat rakták egy helyre, s közben beszélgettek. Megkocogtattam az üveget a csőrömmel. Hermione felpillantott, s meglátott engem az ablakban. Odaszaladt s kinyitotta. Én beszárnyaltam, s körözni kezdtem a gyerekek feje felett. Aztán rászálltam Harry vállára. Ron és Hermione, és maga, Harry is, furcsálkodva néztek össze.

- Honnan jöhetett ez a bagoly, Harry? - kérdezte csodálkozva Hermione.

- Nekem úgy tűnik, talán levelet hozott - szólalt meg Ron.

- Nem - vetette ellen a lány - nincs nála semmi.

- Talán elfogták - vélte a vörös hajú fiú - és elvették tőle…

- Lehet, hogy Sirius küldte…? - szólalt meg Harry is, és tanácstalanul bámult rám, nagy zöld szemeivel - de honnan szerzett vajon baglyot?

- És miért nem Hedviggel küldte el a választ? - kérdezte Ron - Hedvig ma délután visszajött, nem Harry? És nem hozott semmit…

- Mielőtt kifúrná az oldalatokat, megmondom - szólalt meg a bagoly. Azaz én.

Mindannyian elkerekedő szemmel néztek rám… Én megráztam tollaimat, s elröppentem Harry válláról; s a következő minutumban ott álltam előttük rendes emberi alakomban.

- Polly! - kiáltottak fel egy emberként.

- Na mi van, gyerkőcök - nevettem el magam - meglepődtetek, mi? Köszönjük a levelet - fordultam Harry-hez, s zsebembe nyúlva odaadtam neki, amit Sirius írt - itt a válasz.

Harry - még mindig hitetlenkedve - elvette, s félrevonulva olvasni kezdett. Ron és Hermione körém gyűltek.

- Nem is mondta, hogy animágus! - mondta szemrehányóan Hermione.

- Hát nem is vagyok az - mosolyogtam.

- De hát akkor… Az előbb még bagoly volt, meg minden - vetette közbe Ron.

- Igen… De ez nálam születési adottság. Striga vagyok.

- Striga?! - visszhangozták.

- Igen. Minden állat képét képes vagyok magamra ölteni, amelyik közel áll hozzám - magyaráztam.

- Hű, ez érdekes - mosolyodott el Hermione - és még mivé tud átváltozni?

- A macska a kedvenc alakom - mosolyodtam el - meg a bagoly. Közel áll még hozzám a kígyó is, de az elég fájdalmas átváltozás. És sivatagban teve is lehet belőlem állítólag… De ezt még nem próbáltam ki.

Míg ígyen cseverésztünk, Harry végére ért a levélnek, s odajött hozzánk.

- No? - néztem rá - lesz válasz?

- Ó… Persze - nézett zavarodottan körbe Harry, hogy hova ülhetne le írni. Azonnal ott termett egy asztal, rajta pergamen, penna, tinta. Meg egy szék.

- Micsoda szoba ez? - csodálkoztam.

Ron és Hermione kuncogott. Harry leült, hogy megírja a levelet, ezért ők válaszoltak.

- A Szükség Szobája - mondták kórusban - ha valamire szüksége lenne, csak rágondol és megjelenik - tette hozzá Hermione.

- Tényleg? Na, ezt kipróbálom - határoztam el. A hosszú út alatt igencsak megéheztem. Elkezdtem koncentrálni erre, s láss csodát! A következő pillanatban előttünk is termett egy asztal, rajta minden finomsággal megrakott tálak, és frissítőkkel teli palackok. Egymásra vigyorogtunk Ronékkal.

- Lássatok hozzá - intettem.

Kedélyes falatozgatás közepette beszélgettünk. Harry végzett a levélírással és ő is csatlakozott. Faggatott, hogy van Sirius. Meséltem neki, hogy egész jól felépült a karácsonyi letargiából, s közben - ki tudja miért - elpirultam. Harry ezt rögtön észrevette, s közelebb intett magához.

- Kérdezhetek valami személyeset? - suttogta.

Bólintottam.

- Kérdezz.

- Van valami maga és a keresztapám között?

Ha lehet, még vörösebb lettem. De nem voltam képes füllenteni. Különben is, minek?

- Az, az igazság… - de nem hagyta, hogy végigmondjam. Hamiskásan kacsintott.

- Tudtam - dőlt hátra a székén.

- Ha szabad érdeklődnöm, honnan? - ráztam meg hitetlenkedve a fejemet.

- Láttam karácsonykor, ahogy magára nézett… És a láncot is… Meg a levelében is sokat emlegeti magát… Elmosolyodtam, s most én húztam őt közelebb magamhoz. Beletúrtam koromfekete hajába, s magamhoz öleltem.

- Vigyázz magadra - suttogtam - Sirius nagyon aggódik érted. Úgy érzi, veszélyben vagy. Azt az órát Pitonnal… Azt üzeni, vedd komolyan.

- Tudom - bólogatott lehorgasztott fejjel - okklumenciának hívják - tette hozzá - és elég fájdalmas…

- A halál is az, Harry - suttogtam azután eltoltam magamtól. Szemeim huncutul csillogtak.

- Figyelj csak, ha már így a keresztanyád lettem… Tegezz nyugodtan! - ajánlottam fel.

Felragyogtak a szemei.

- Jó. Szia Polly!

- Szia! - nevettem el magam. Aztán rápillantottam a falon lévő, szépen faragott órára. Fél tizenkettőt mutatott.

- Nem kellene már ágyban lennetek? - kérdeztem összevont szemöldökkel.

Harry-ék is ijedten pillantottak az órára.

- Jaj dehogynem! - sikkantott fel Hermione s felugráltak - Gyere, Ron! - húzta magával barátját a bozontos lány - mi előremegyünk! Viszlát, Polly, vigyázzon magára! - intett nekem és Harry-nek, s csukódott utánuk az ajtó. Ketten maradtunk.

- Jössz… Máskor is? - kérdezte meg félénken Harry s odaadta a levelet.

- Lehet. Persze, elég veszélyes… Mindennap biztos nem… Persze, ha Sirius megkér, eljövök.

- Polly..

- Igen?

- Megmondanád neki, hogy maradjon nyugton és vigyázzon magára? - elmosolyodtam.

- Ő is ezt kéri tőled - legyintettem meg a kócos fejebúbját, s átöleltem búcsúzóul.

- Na menj. Még a végén valami bajba keveredsz - sután viszonozta az ölelést, majd intett, s kilépett ő is az ajtón.

Zsebembe dugtam a levelet, megpördültem a sarkamon, s egy fertályóra múlva már újra a lankás dombok felett szárnyaltam bagoly képében.

Harc a Minisztériumban

A sikeres levélhordás jókedvre derítette Sirius-t. Néha-néha megkért rá, hogy menjek el a Roxfortba, s tartsam szemmel a keresztfiát. Volt, hogy levelet is vittem. Ám a baljós jelek közben egyre szaporodtak. A Rend tagjai, ha megjelentek a házban, komor arccal jártak-keltek, s egyfolytában titokzatos eltűnésekről, meg az őrszolgálat megerősítéséről beszéltek.

Aztán történt még valami iszonyatos. Remus Lupin hozta a hírt, Sirius második legjobb barátja, hogy tizennégy fekete csuklyás megszökött a börtönből, ahol eddig megérdemelt büntetésüket töltötték. A hír teljesen letaglózta kedvesemet. Egyfolytában azt mondogatta, hogy mostantól Harry-nek még jobban vigyáznia kéne magára. S amikor meghallotta, tőlem, hogy Harry nem folytatja az okklumencia-gyakorlást, valósággal tombolt. Faggattam, miért olyan fontos ez, s elmagyarázta, hogy ennek a gyökérszinti söpredéknek a vezére, az a Voldemort, kiválóan ért ahhoz, hogy mások elméjében kutasson. Hazudni egyáltalán nem lehet neki. Hacsak valaki nem kiválóan ért az okklumenciához, és elrejti a gondolatait előle. Akkor talán. S Harry a tetejébe még valami furcsa kapcsolatban is áll vele, a sebhelyén keresztül. És Sirius szerint, ezt Voldemort nem habozik majd kihasználni… De ha Harry megtanulná az okklumenciát…

Az egyik éjjel - már jól benne jártunk a tavaszban ekkor - riadtan ébredt fel.

- Harry… - suttogta maga elé rémülten - Harry, ne…!

- Mi a baj, kedvesem? - öleltem át a nyakát - rosszat álmodtál?

Rémülten nézett rám, és bólintott. Alig kapott levegőt a benne dúló félelemtől és feszültségtől.

- Harry… Veszélyben van - zihálta - Voldemort kapcsolatot keres vele… Valami ronda dologra készül… Mindenáron meg akarja szerezni azt a jóslatot.

- Cssss… - bújtam oda hozzá - nyugodj meg. Rögvest elrepülök Roxfortba, s megnézem, mi van a fiúval.

Megsimogatta a hajam és magához vont.

- Nem tehetlek ki ilyen veszélynek kedvesem - súgta, s lágyan megcsókolta a homlokomat - halálfalók szabadultak el… Nemsokára kitör a káosz… Ki tudja, milyen veszélyek leselkedhetnek, még akár csak egy madárra is?

- Majd vigyázok magamra - mosolyogtam.

- Nem, nem - ingatta a fejét - nem engedlek. Nem akarlak elveszteni… Még téged is.

- És Harry?

- Harry-re most fokozottan vigyáznak. Dumbledore ismeri a veszélyt… És nagyon remélem, hogy Harry végül megfogadta a tanácsomat, és folytatta a gyakorlást… Talán tényleg csak egy rossz álom volt - Visszadőlt, magával húzva engem is - próbáljunk aludni.

Sóhajtva elfészkeltem magam a vállán, élvezve, ahogy ujjai a hajamban matatnak. De egyikünk szemére sem jött álom többé…

A másnap reggel is igen komor hangulatban telt. Sirius hallgatag lett, és elgondolkozó. "Ide a rozsdás bökőt - tűnődtem magamban - hogy az éjszakai álmán rágja magát".

Estére megelégeltem a látens szenvedést.

- Indulok - mondtam határozottan - látom, hogy emészted magad, nem tudsz megnyugodni, hátha mégsem csak álom… Odarepülök, megnézem mi a helyzet, és azonnal visszajövök hozzád. Csak nem fognak még baglyokra is vadászni…

Örömtelenül elmosolyodott, s magához ölelt.

- Téged biztos Merlin küldött, Polly - sóhajtotta. Nem mondott többet, elengedett.

Én bagollyá váltam, s elrepültem Roxfort felé. A kastélyhoz érve, rögtön észrevettem, hogy valami nem stimmel. Gondolataimat ráirányítottam a világító ablakokra, s megpróbáltam kifürkészni, mi lehet odabent. Meghökkentem hallottam, hogy az igazgató eltűnt, s az, az Umbridge nevű ébernémber kaparintotta meg az igazgatói széket. Káosz és fejetlenség uralkodott, s mindenki azon pusmogott, hogy "Potter megint elájult a mágiatörténet-vizsgán…" "Már megint? - visszhangoztak bennem a baljós szavak - elájult?!" Villámgyorsan átszeltem a parkot, bekukkantottam minden ablakon, de Harry-t vagy Ront, vagy Hermionét nem találtam sehol. Tanácstalanul keringtem a kastélyt körülvevő erdő felett, mikor hirtelen három alakot láttam az erdő felé közeledni; s közülük az egyik biztosan Harry volt. Követtem őket. Láttam, hogy vele van Hermione, meg az, az Umbridge is. Egyre csak mentek befelé az erdőbe… Hallgattam az éjszakai neszeket, meg a három alak hangos csörtetését. Hirtelen patadobogás hangzott fel, s megjelent egy csapat kentaur, kezükben felajzott íjat tartva. Rájuk támadtak… Aztán felbukkant egy óriás… Elkergette a kentaurokat, akik úgy láttam, az igazgatónőt magukkal vitték.

Harry és Hermione eszük nélkül rohantak kifelé, s közben halkan tanácskoztak. Lejjebb szálltam, hogy halljam, amit beszélnek. Valami mentőakcióról volt szó, Siporról, meg arról, hogy jutnak el Londonba… Aztán, ahogy kiértek egy tisztásra, négy másik alak is csatlakozott hozzájuk. A vörös hajú, langaléta Ron, a törékeny Ginny, és még két sötét hajú gyerek, akiket nem ismertem. Egy hosszú hajú, álmodozó tekintetű lány - a többiek Lunának szólították; s egy elszánt arcú fiú - Neville. Közelebb repültem… S attól, amit hallottam elállt a lélegzetem. "Csillagasszony szívére! - hüledeztem - ez a kölyök azt hiszi; hogy Sirius-t elkapta Voldemort, és a Minisztériumban kínozza! Az Élő Tűzre mondom, ez kacifántos! Honnan vette? Csak… Csak nem az, az… - csattogtattam a csőröm veszettül. Mindig így tettem, ha bagoly alakomban - gondolkodtam valamin. A gyerekek közben nagyban szervezkedtek. Hallottam, ahogy Harry megpróbálja meggyőzni a többieket, hogy ne kövessék, persze, sikertelenül. "A macska rúgja meg, most, mit tegyek? - köröztem fölöttük tehetetlenül - ez csapda, s ők egyenesen belesétálnak! Fedjem fel magam előttük? - ettől visszatartott a két ismeretlen gyerek jelenléte. Az pedig, hogy velük tartsak és segítsek nekik, szintén kilátástalannak látszott. Egymagam nem vagyok valami nagy segítség…

Itt csak egyet lehet: fellármázni a Rendet. De gyorsan. Vissza kell repülnöm Londonba. Majd Sirius-szal kitaláljuk, hogy mi legyen.

Villámgyorsan megfordultam, s már repültem is London felé. A baglyok lomha állatok, de engem űzött a féltés és a félelem. Csak így lehet, hogy alig két fertályóra alatt megtettem a kétórás utat…

Alig láttam már a fáradtságtól, mire megláttam az ismerős ablakot. S olyan sorozatot vertem le rajta, hogy attól féltem betörik. Sirius rögtön ott termett, s kinyitotta… Én meg szinte bebuktam rajta, s hamarosan egy elcsigázott Polly nézett szembe Sirius aggódó pillantásával.

- Jól vagy?

- Én csak meglennék - legyintettem - hanem Harry… Egyből kiélesedett a tekintete.

- Mi van vele?

Elmeséltem a hajmeresztő történetet. Ő is ugyanúgy megdöbbent, ahogy én.

- Merlin szakállára! - fordította égnek szemeit - az a gyerek a vesztébe rohan! Éreztem én…

- Most nincs idő siránkozni - mondtam, s megkapaszkodtam az asztal szélében, mert megszédültem - azonnal cselekedni kell!

- Persze - dünnyögte, s furcsán nézett rám, aki jobbra-balra dülöngéltem, s úgy néztem ki, mint aki mindjárt összeesik - Polly, mi van veled?

- Semmi - legyintettem - kifárasztott a repülés. Menjünk már, szólni valakinek!

- Várj! - állított meg, s elővette varázspálcáját, s meglegyintette vele az arcomat.

- Stimula - mormolta.

Hirtelen mintha új erő szállt volna meg. Rámosolyogtam Sirius-ra, köszönetképp, s kézenfogva a konyhába rohantunk. Már épp belemarkolt a csillogó zöld Hop-porba, hogy a lángok, közé vesse, mikor hirtelen apró pukkanások sorozata hallszott, s megjelent vagy egy tucat varázsló és boszorkány. Dumbledore… Tonks és Mordon… A szerecsen Kingsley… Remus Lupin… és még egy páran, akiket szintén láttam itt már, csak a nevüket nem tudtam megjegyezni.

- Ezek szerint, tudod mi történt - nézett Dumbledore komolyan az útrakész Sirius-ra, aki keményen markolta pálcáját.

- Kémeim jelentették - mosolygott öröm nélkül kedvesem, s megszorította a kezemet. Dumbledore most hozzám fordult.

- Starlight kisasszony, önnek nem, muszáj e veszélyes küldetésbe velünk tartania…

- Már úgyis nyakig belekeveredtem ebbe az egészbe - vetettem ellen - Harry-t pedig úgy szeretem, mint a saját fiamat. Magukkal megyek.

Mindenki egyetértően bólintott, majd sorra eltűntek. Utolsónak Sirius maradt. Magához ölelt, s beleborzolt a hajamba. Majd aggódva nézett rám - Tudod, hol van a Mágiaügyi minisztérium?

- Igen - feleltem - jártam ott a nyáron.

- Jó. Harry-ék valószínűleg a Jóslatok Termében vannak. A legalsó szinten. Remélem, nem késünk el…

- Ne aggódj. Dumbledore-ék már ott is vannak. Menj te is. Én is követlek, mindjárt…

- Jól van - sóhajtott, s futó csókot nyomott a homlokomra - vigyázz magadra kérlek! - azzal, ő is eltűnt.

Felrohantam a szobámba a seprűmért. Mivel én ehhez a "köd előttem-köd utánam" dologhoz nem értek, csak seprűn mehettem.  Lesiettem vele az előtérbe… S megpillantottam azt a gonosz tekintetű házimanót, aki idekerülésemkor is már sandán méregetett. Most döbbentem rá, hogy már napok óta nem láttam… Magában motyogott, engem nem látszott észrevenni.

- Úgy-úgy - suttogta gonoszul - Harry Potter nem jön vissza a Mágiaügyi Minisztériumból… Gazdám érte ment, de hozhatja vissza. Erős ám a Sötét Nagyúr… Nem tér vissza senki sem. Sipor megint együtt lehet szeretett úrnőmmel…

Elfutott a méreg. Szóval ennek a korcsnak a műve, ez az egész őrület?! Kirántottam szoknyám derekából a bűbájostort.

- Darvadozz! - rikkantottam, s megsuhintottam a manó felé az ostort.

Az csodálkozó szemekkel fordult oda… És úgy is maradt. Még egyszer megcsördítettem az ostort, s elmormoltam magamban a bűbájketrec bűvigéjét, mire a manó körül kéken izzó rácsok nőttek, s hamarosan egy csinos ketrecben álldogált.

- No azért! - dugtam, vissza az ostort a helyére s felkaptam a seprűre.

- Harr, harr! Előre és felfelé összeütközés nélkül!

S hamarosan már a londoni szél fütyült a fülembe.

Mire megérkeztem a minisztériumba, ott már igencsak dúlt a harc. Mivel a márványfalak visszaverték a hangokat, úgy tűnt, mindenhonnan átkok süvítését és varázsigék kántálását lehet hallani.

Hallgatóztam, s aztán lementem arra a szintre, ahonnan a legtöbb hangot véltem hallani. A Jóslatok Termét fogalmam sem volt, hogy merre keressem, hát találomra nyitogattam az ajtókat, mígnem az egyik teremben hátborzongató látvány tárult a szemem elé: mindenfele a földön üvegcserepek, és kődarabok hevertek, a sarokban álló szekrény időről-időre összeroskadt, majd újra éppé vált. Egy fekete csuklyás mozdulatlanul hever a földön… Aztán megpillantottam a csukott szemmel fekvő Hermionét, s mellette Neville-t.  Szegény fiú rémesen nézett ki: sápadt volt, mint a meszelt fal, orrán csúf daganat és ömlött belőle a vér, eláztatva mindenét.

Kezében törött pálcát szorongatott, s aggódva hajolt a lány fölé. Körbenéztem, s Harry is meglett; a másik csuklyással küzdött. Röpködtek az átkokat kísérő, színes fénynyalábok rendesen. Aztán új csuklyások áradtak be a szemközt nyitott ajtón, s mind Harry-re támadtak. Volt nála valami kis, üveggömb-féle - tele fehér füsttel. Úgy tűnt, azt akarják megszerezni.

Hatalmas rikkantással vetettem bele magam a csatába, úgy forgattam a bűbájostort, mint vitézek a kardot, s annyi rontást, átkot és ártást egész eddigi életemben együttvéve nem harsogtam, mint ott. Hamarosan tele lett a terem. Újabb halálfalók érkeztek; de hirtelen ott termett a felmentő sereg is, Dumbledore-ral az élen. Alig tudtam megjegyezni, kik is vannak a mi oldalunkon, annyiszor kellett elhajolnom, vagy hátraugranom egy-egy nekem szegezett pálcából kiröppenő átok elől…

Azt mindenesetre a szemem sarkából láttam, hogy Sirius itt van… S ebben, a minutumban felbukkant még valaki. Egy csapzott, kócos fekete hajú boszorkány, kopott és rongyos ruhában, őrülten villogó szemmel. Ő is Harry-t támadta, megpróbálta elvenni tőle a gömböt… A fiú derekasan védekezett, de hiába, már úgy tűnt, az, az némber győz… Mikor hirtelen ott termett Sirius, s egy átkot bocsátott rá. A rontó némber megdörzsölte a karját, és felnézett…

S arcára gúnyos vigyor terült.

- No lám csak, hát megint találkoztunk - mondta, s már villant is pálcájából valami zöld fény… De Sirius félreugrott előle, ő is pálcát szegezett, nevetett. Kinevette a boszorkát. Annak vonásai eltorzultak, már mormolta az újabb átkot… Olyan gyorsan történt minden… Közbe se tudtam avatkozni, mert közben legalább öt csuklyást tartottam féken, hogy rá ne vessék magukat Harry-re.

Sirius-nak már nem volt érkezése elhajolni az átok elől, mely piros színű volt, s szíven találta. Csodálkozó arccal hanyatlott hátra… Egy magas, komor fekete kőből készült boltív mellett történt az egész, melynek ívelő kapuját egy sejtelmesen lebegő, sötétbordó függöny fedte. És Sirius éppen e felé a függöny felé hanyatlott… Hirtelen rossz érzésem támadt. Nem, nem engedhetem, hogy beessen oda… Hirtelen megsuhintottam a pálcámat, s elmondtam a növesztő varázsigét:

Élő növekedj,

Törj át a holton,

Holt adj utat

Virágozzék, ami élő!

S a következő minutumban kinőtt ott egy fa. Pont a boltív mellett, ez megakasztotta Sirius zuhanását, aki így a kapu közvetlen közelébe rogyott. De még a függönyön innen.

Megkeményített szívvel néztem most a meredten bámuló boszorkány szemébe, s ahogy lendítettem az ostort, már pergett is a nyelvem:

Álomélet, szertehulljon;

Álomlélek, hej!

Varázserőd zsugorodjon

Szabadlélek, hej!

Álomélet, börtönélet;

Álomlélek, hej!

Míg e világ nem ér véget

Szabadlélek, hej!

S csördítettem az ostorral. Éreztem a bennem növekvő iszonyatos haragot és fájdalmat, ez most mind ott rezgett az ostor kilenc szíján, remegtek a csomók, ahogy az iszonyatos erejű varázs átsuhant rajtuk, majd kecses kört formálva magukból, kizúdították a rontást az ébernémber lábai elé… Zúgó, fekete örvény jelent meg, s hiába kapálózott, hiába próbált menekülni, magába szippantotta. Varázspálcája hangosan koppant a földön, ahogy az örvény - amilyen hirtelen keletkezett - úgy el is tűnt.

Én még elmormoltam némi ráolvasást megerősítve ezzel a rontást. Aztán csak álltam, dermedten. Életemben nem vittem végbe még ilyen erős, és gonosz varázslatot… De meg kellett tennem. Bosszút kellett állnom, azon a nőn, aki megölte azt, a férfit, aki miatt odahagytam a világomat, és akinek odaajándékoztam a szívemet…

Megölte, s ezzel engem is megölt. Soha többé nem fogom már otthon érezni sehol sem. A bűbájosok csak egyszer szeretnek… S akkor örökre. Köröttem lassan csitult a harc, nem volt már ellenálló, akivel küzdjenek. Mind dermedten nézték a mozdulatlanul heverő Sirius-t.

Harry zokogott és üvöltözött, oda akart rohanni, de Remus nem hagyta. Egyre csak kiabálta: NEM, NEM, NEM!

Bennem is ez dübörgött: NEEEEM!!!

Lerogytam kedvesem mellé a földre. Kezemből kihullott a bűbájostor, szemeimből könnyek csordultak. Mit tehetnék én még? Zokogva borultam a halott kedves testére, bensőmet marcangolta az emésztő, tüzes fájdalom…

Eltűnt körülöttem a világ. Csak a marcangoló fájdalom, és üresség maradt. Megállíthatatlanul, csillapíthatatlanul zokogtam. "Meghalt… Meghalt… Nincs többé… Én sem kívánok többé élni…" S ekkor, hirtelen szelíden susogó hangot hallottam a fejemben:

-"Micsoda csacsiság ez, lányom! Miért akarsz vele halni, ha vele élhetnél?

- De hiszen meghalt… - szipogtam - hogy élhetnék, vele?

- Elfelejted Apolka, honnan származol? - folytatta megrovóan a hang - elfelejted, milyen család nemzett téged? Mi áll a kopjafátokra vésve, Apolka?

- Csillag-úton-járni-sose-felejts-el! - idéztem a régi szöveget magamban.

- No látod, lányom. Hallom, a leckét jól tudod. Láss a gyakorlathoz! Ne feledd soha, hogy sámán vagy Apolka! Csillag-táltos… Ne feledd…!"

"Táltos vagyok - suttogtam magamban, s egyszerre visszaemlékeztem gyerekkoromra, mikor apám az akkori Csillag-táltos, a családunkban nemzedékről-nemzedékre öröklődő énekeket és táncokat tanította nekem. S mikor eljött az ideje, hogy iskolába járjak, s én a boszorkányságot választottam, figyelmeztetett: Ne feledd Apolka! Bár boszorkánynak tanulsz, szíved mégis táltos marad. Minden ráolvasásod kétszer olyan erős lesz, s egyszer neked is be kell járnod a Világfát, hogy Élet Anyótól megkaptad a dobodat. S így is történt… Talán a tizenhetedik esztendőt számláltam, mikor a Hetek Tanácsa megrendült, s nekem, meg három barátnémnak: Réti Boginak, Holló Rózsának, és Szigeti Csepelkének kellett megmentenünk a Világfát a Gonosz erejétől. Három másik barátném közül Bogi és Rózsa a Vajákosok Jurtájában tanult, Csepelke pedig a Rejtezés Táltoskollégiumba járt. Vele együtt és segítő szellememmel, Tollasfülűvel, a bagollyal révültem a Világfán, s kalandjaink végére igazi táltosasszony lett belőlem is. Az Élet Anyótól kapott dob, azóta is ott lóg egy szögön, Öregerdei kunyhómban, rajta a titokzatosan hunyorgó fülesbagollyal… Mindez egy szempillantás alatt játszódott le a fejemben. Legalábbis nekem, annak tűnt. Mikor felemeltem könnyáztatott arcomat, Harry szomorú kíváncsisággal figyelő, smaragdzölden csillogó szemeivel találtam magam szembe. Körbenéztem… Egyedül voltunk abban a furcsa teremben, ahol az imént még ádáz harc dúlt.

- Mi történt? - kérdeztem kissé náthás hangon, s megtöröltem az arcomat.

- Elmentek Voldemort után - suttogta Harry - a jóslat összetört, te eltüntetted Lestrange-t, s legtöbb halálfalót kinyírták… Szerintem megint kereket oldott, látva, hogy nem jött össze, amit akart…

- Értem - bólintottam, s keresgélni kezdtem a földön.

- Itt van - nyújtotta oda Harry az ostoromat, megérezve, hogy mi után kutatok - megőriztem…

Szomorkásan elmosolyodtam, s kivéve kezéből, bedugtam a szoknyám derekába.

- Mit csináltál Lestrange-dzsel? - törte meg a csendet ismét Harry.

- Ráküldtem a legnagyobb rontást, ami csak létezik az én világomban - suttogtam - beszippantotta őt a Világfa örvénye, egyenest a Gyökérszint aljára repítve őt… S mivel varázserejét elvettem tőle, vissza se tud jönni… Míg a Világfa le nem dől.

- Megérdemli… - mondta Harry sötéten - remélem, szenved ott…

- Egész biztosan - bólintottam, s öröm nélkül egymásra mosolyogtunk. Aztán Harry felsóhajtott.

- És most… Mi lesz? - s alig, mert keresztapja mozdulatlan testére pillantani.

Harry szomorú szemeit fürkészve ért meg bennem az elhatározás. Elszántam magam. Közelebb hajoltam fogadott keresztfiamhoz.

- Harry… Valamit tudnod kell rólam… Én… Csillag-táltos vagyok…

- És az mit jelent…? - pislogott meglepetten.

- Járd-a-Csillag-útját! - idéztem skandálva - az, azt jelenti, hogy hatalmam van… Legalábbis lehet… Élet és Halál felett…

Harry ebből az egészből még mindig nem értett semmit. Megpróbáltam érthetőbben fogalmazni, de úgy, hogy ne keltsek benne hamis reményeket. Hiszen még magam se tudom, képes vagyok-e arra, amire az apám valaha képes volt…

- Megkísérlem… Visszahozni Sirius-t - mondtam óvatosan - felrévülök a Világfára, és megkeresem a szabadlelkét… És megpróbálom rávenni arra, hogy térjen vissza elhagyott testébe.

Harry moccanatlanul figyelt. Nem szólt egy szót sem, de füle csak úgy itta a szavaimat. Aztán… Mégis megszólalt.

- Mit… mit fogsz csinálni vele?

- Elvégzek egy rítust. Átlépek a Világfára. Persze, ha sikerül itt Ébredés Ajtaját nyitni. És addig… Addig őt az Eleven Tűz mellé fektetjük, hogy annak szent lángja melegítse testét, és ne hagyja kihűlni… Persze, jobb lenne a szabadban, de talán itt is lehet - néztem körül kutató szemekkel.

- Mit keresel? - kérdezte Harry, aki maga is felállt, s járkálni kezdett a teremben. Tulajdonképpen furcsa volt, hogy még mindig nem jött senki…

- Kőrisfát - válaszoltam - abból a legjobb az Eleven Tüzet gyújtani, de hát itt…

- Hát, azt nem biztos, hogy találunk - komorodott el Harry, s újfent sétára indult, de ezúttal minden zugba benézett. Hamarosan vissza is tért, egy kettétört, szépen faragott pálcát szorongatva.

- Tessék - nyújtotta át - Neville pálcája. Kőrisből van…

Átvettem tőle a pálcát, s gyors mozdulatokkal összetörtem, s mielőtt még a varázslatok kiszabadulhattak volna, villámgyorsan kimondtam az Eleven Tűz-gyújtó bűvigét.

Eleven Tűz lángja lobbanj!

Melegíts élőt és holtat!

Hamarosan csinos kis máglya lángjánál melegedhettünk… Harry segített közelebb húzni Sirius testét az Eleven Tűz lángjaihoz; én, pedig villámgyorsan átpergettem magamban az apámtól tanultakat és azt, amit Élet Anyó kunyhójában tapasztaltam. Elővontam szoknyám egyik rejtett zsebéből féltett kincseimet: az ezerjófű porított levelét, és az élet köveit: a Holdasszony erejét őrző holdkövet, az ibolyaszínű ametisztet, ami a Világok közti átjárást segíti, és a sötétszürke hematitot: a vérkövet. Az ezerjófű porát beleszórtam a tűzbe, a három követ, pedig elhelyeztem kedvesem testén. A holdkövet a szíve fölé helyeztem az ibolya követ a homlokára, a vérkövet a holdkő jobb oldalára.

Aztán leültem az Eleven Tűz másik oldalán, s megkértem Harry-t, üljön kicsit távolabb a kialakult körtől.

- Még a végén téged is magammal viszlek, arra semmi szükség - mosolyogtam békítően a szomorú fiúra. Harry bólintott, s távolabb húzódott. Ám én még jónak láttam valamit közölni vele:

- Harry… Kérlek, figyelj rám. Ez csak egy kísérlet. Nem vagyok még tudatában a hatalmamnak, nem tudom, hogy sikerül-e. És ha sikerül… Nos annak is kemény feltételei lesznek, és nem biztos, hogy örülni fogsz a végeredménynek. Kérlek, emlékezz majd erre