- Polly.

- Rendben. Maga is szólítson Sirius-nak - mosolygott rám, s ő is kiment.

Én, pedig ottmaradtam megint egyedül, s álmodozva dőltem a kandallóhoz… A Nagy Sárkányra… Micsoda férfi… S elhatároztam, hogy Mordon-on nem próbálom ki az Igazmondás varázslatot. Hiszen nem is olyan rossz dolog fogolynak lenni egy ilyen cellatárs mellett…

*****

Persze, végül nem bírtam elviselni a családom nevén esett szégyenfoltot, s muszáj volt elvégeznem a bűbájt Mordon-nal szemben is. Vele kicsit nehezebb dolgom volt, mint Molly-val, mintha nem akarna hinni még a saját szemének sem. De mikor felvillantottam előtte egy régebbi harcomat a Gonosszal, engedett. Pislogott egyet-kettőt, s közölte, hogy reggel megkaphatom a bűbájostoromat meg a seprűmet és mehetek, amerre látok. De azt estét azért, még töltsem velük.

- Szívjuk el a békepipát! - ajánlotta hunyorogva.

- Én nem is haragudtam - mosolyogtam békülékenyen.

Nyár a Főnix Rendjével

A vacsoránál Harry csodálkozva konstatálta, hogy én is ott vagyok, és én is csodálkoztam, hogy itt látom őt viszont. Miután kicsodálkoztuk magunkat, biztosítottuk egymást, hogy nagyon örülünk a találkozásnak. Bemutatta a barátait, akik szintén itt töltötték a nyarat: a langaléta, vörös hajú Ront, és az alacsonyabb, bozontos-göndör, barna hajú lányt: Hermionét, valamint Ron tündésen szép kishúgát, Ginny-t. Ron-ról és Ginny-ről kiderült, hogy Molly gyermekei, és hogy az majdnem az egész család benne van a Rendben, de a két idősebb fiúval ritkábban találkoztunk. Annál inkább a két bolondos ikerrel Freddel és George-dzsal, akik szintén a varázslóiskolába jártak. Most voltak végzősök.

Nagyon kedvesek voltak a gyerekek, rögtön maguk közé fogadtak. Kifaggattak, hogy hogy kerültem ide, mit tudok és hasonlók.

Amikor asztalhoz ültünk, igyekeztem Sirius mellé kerülni… Amit ő, ironikus félmosollyal vett tudomásul. És kellemesen el is cseverésztünk az élet dolgairól… Aztán a vacsora kellős közepén, hirtelen a konyhában termett, a tárgyalóteremben látott, holdas-csillagos ruhás, ősz varázsló. Erre mindenki felugrált a helyéről.

- Dumbledore professzor! - kiáltotta mindenki és odaseregelltek köré. Mindenki, kivéve Sirius-t és engem….

Ő csak hunyorgott a félhold szemüvege mögött és sokáig nem szólt semmit. Aztán - először hozzám fordult.

- Üdvözlöm körünkben, Miss. Starlight - mondta kedvesen - még alkalmam sem volt megköszönni a hathatós segítséget. Igen parádés tanúvallomás volt…

Elpirultam.

- Igyekszik az ember… - dünnyögtem.

- Nos hallottam, hogy Mordon barátunk kissé… Hm… Kételkedett önben. De remélem, már tisztázódott, minden - nézett a rémfejű Alasor-ra.

- Igen, Dumbledore - recsegte az - Miss. Starlight holnap már el is hagyhatja a főhadiszállást…

- Nos, ezt nem tartanám okos ötletnek - vélte Dumbledore - Starlight kisasszony nem járatos világunkban. Nem ismeri a halálfalókat. Könnyen az áldozatuk lehet… Azt, pedig sajnos Bertha Jorkins szerencsétlen esetéből megtanultuk, hogy olykor az emléktörlő bűbáj sem elegendő…

Méla csend lett az asztalnál.

- Úgy gondolja Dumbledore - szólalt meg egyszercsak Molly - hogy Miss. Starlight… Maradjon?

- Pontosan - bólintott az ősz varázsló - de természetesen, nem, mint fogoly… Hanem, mint vendég. Amennyiben maradni akar… Mert persze, erőszakkal nem tartóztathatjuk - mosolygott rám.

- Ó… Köszönöm a meghívást! - mondtam, s a szívem mélyén ujjongó öröm lángolt fel - szívesen maradok. Talán a segítségére is tudnék lenni a Rendnek.

- Már azzal is nagy szolgálatot tesz, ha itt marad… - kacsintott rám Dumbledore, s alig észrevehetően Sirius felé intett a fejével, aki az egész beszélgetés alatt elmerengve ült, s még véletlenül sem nézett senkire. De most, mintha megéreztem volna, hogy róla van szó, felemelte a fejét, s egyenesen rám nézett. Tekintetünk összekapcsolódott, s amit a szemeiben ekkor láttam, az csak még inkább meggyőzött arról, hogy helyesen döntöttem, mikor elfogadtam Dumbledore és a Rend vendégszeretetét.

*****

A nyár további része, egész vidáman telt. Molly vezényletével megpróbáltuk lakhatóvá tenni a házat, mert, mint kiderült, már évek óta nem használta senki. A nagytakarításban mindenki segédkezett: a gyerekek, Sirius és én is. A házban időről-időre feltűnt egy fura manó, aki nagyon hasonlított azokhoz, akiknek a fejét már trófeaként is "megcsodálhattam" az előtérben. Az arca mindig mérges volt, hosszú, vékony orra a szája felé hajlott. Nagy fülei egy elefántnak is becsületére vált volna. Egy kopott párnahuzatot viselt ruha gyanánt, s állandóan gonosz dolgokat motyogott magában, sértegetett minket, és állandóan az úrnője - gondolom Sirius édesanyja - után siránkozott. A takarítás során nagyon sok fura és veszélyes tárgy került elő, amit Molly kidobásra ítélt, s ezekből Sipor - mert így hívták a manót - olykor-olykor visszacsent valamit. Ő volt a Black-kúria házimanója.

Sirius megvetette, a gyerekek utálták, kivéve Hermionét, Molly pedig ügyet sem vetett rá. Én azonban, ösztönösen tartottam tőle. Úgy éreztem, sok sötét gondolatot tárol abban a fura fejében…

Esténként összeült a tanács. Ezeken én is részt vehettem, s így lassan megismerkedtem a Rend többi tagjával is, s lassan kiviláglottak a kapcsolatok, szövetségek is. Járt például ide, egy magas, tetőtől-talpig feketébe öltözött, szikár férfi, fekete, félhosszú hajjal és hideg fekete szemekkel. Perselus Piton. Ő, és Sirius ősi ellenségek lehettek, mert egy jó szavuk se volt egymáshoz. Piton tudta, hogy Sirius-nak Dumbledore parancsára kellett lapulnia, de sose felejtette el megemlíteni, hogy ő bezzeg veszélyes küldetésekben jár, míg Sirius itt üldögélhet biztonságban… Egyszer majdnem ölre is mentek, Molly meg én választottuk szét őket. Titokzatos alaknak tűnt… Próbáltam kifürkészni belső énjét, a segítő szelleme megidézésével, hogy több derüljön ki róla számomra, de amikor megjelent egy csapzott és éhező farkas, nem lettem okosabb.

Arthur Weasley-t, Molly férjét az első pillanattól kezdve kedveltem. Kedves volt, csöndes és szemlélődő, és látszott, hogy nagyon szereti a feleségét és a gyerekeit. Borzasztóan érdekelte a varázstalan emberek világa, akiket az ő nyelvükön muglinak neveztek. Tőlem is olyanokat kérdezett, hogy hogy működik  a telefon, meg a villanytűzhely, és hogy mugliként, vagyis éberként élek-e, vagy nálunk is van külön világ a varázslóknak.

Alastor Mordonnal, a Rémszemmel, ahogy itt nevezték, végülis nagyon jól összebarátkoztam és esténként, ha meglátogatott bennünket, jókat vitatkoztunk. Tonks is jó barátnőm lett. Kiderült, hogy rokonok Sirius-szal, valami harmad-vagy másod-unokatestvérek. Sokat beszélgettünk… Tonks, vagyis Nymphadora, igazi nő volt. Ő jött rá, a nyilvánvaló tényre először, hogy tetszik nekem a bátyja. De nem leplezett le. Csak annyit mondott; legyek óvatos.

- Sirius-on sokat változtattak az elszenvedett börtönévek, és ez a bezártság - mondta - képes egyik pillanatról a másikra mély depresszióba esni. De veled jól érzi magát Polly. Érzem. És ez jó jel - kacsintott rám - azelőtt csak Harry tudott kiváltani belőle pozitív érzéseket. Nagyon szereti a keresztfiát.

- Ezt bóknak veszem - jegyeztem meg csipkelődve. Nymphadora elmosolyodott.

Aztán eltelt a nyár, a gyerekek elutaztak az iskolába, s a Rend tagjainak is több munkájuk lett, lévén Harry-re is vigyázni kellett az iskolában, és a jóslatot is őrizni kellett… A jóslatot, ami megjósolja Harry születését, és azt, hogy ő lesz Voldemort, a fekete varázsló bukása. Voldemort, bár tudott róla, nem ismerte azt teljes egészében, és a Főnix Rend tagjai azon fáradoztak, hogy ne gyarapíthassa ismereteit… Elcsendesedett a ház. Molly is hazautazott az Odúba - otthonukba - a férjével. Ketten maradtunk… Illetve, Siporral együtt, hárman. Bár a manó nem zavart sok vizet, rossz érzésem mindig újra elővett, ha csak találkoztam vele.

Sirius hallgatag lett. Komor és elgondolkodó. Néha minden kísérletem arra, hogy felvidítsam, kudarcot vallott. Ilyenkor ki-ki elvonult a szobájába, s ott foglalkozott a gondolataival. Én már nem is gondoltam a hazatérésre. Harry-re gondoltam, az előtte álló harcokra, Sirius-ra, hogy milyen fontos lett nekem… S azon kaptam magam, hogy azt latolgatom; én is felvételemet kérem a Rend-be.

De voltak napok, mikor kereste a társaságomat, s ilyenkor mindig remekül elbeszélgettünk. De lassan már számomra is elviselhetetlenné kezdett válni a bezártság… Valahányszor a Rend egy tagja látogatóba jött, mindig faggattuk: kimehetnénk egy kicsit?! És a válasz mindig ugyanaz volt: nem. Túl veszélyes…

De egy boszorkát nem lehet bezárni… Már napok óta törtem a fejem valamin, ami lehet, hogy kicsit őrült dolognak hangzott úgy elsőre, de utána meghorgadt a fejemben, és elkezdtem rajta komolyan töprengeni, hogy mi lenne ha…

Azt, hogy a kutyát, ami ennél a háznál ólálkodott, nem képzelegtem, már régóta tudtam. Ugyanis Harry-t és barátait egész kis testőrgárda kísérte ki a vonathoz. Sirius is velük akart tartani, és mivel emberi alakjában nem léphetett ki… Átváltozott kutyává. Egy nagy, fekete kutyává. Mint később megtudtam, ezt itt animágiának hívják, és nagyon nehéz megtanulni… Szóval ez adta az ötletet. Meg az én egyik születésemtől meglévő tulajdonságom…

Szépen mindent elterveztem, s az egyik - különösen unalmas - szeptemberi estén felvetettem, hogy mi lenne, ha csavarognánk egyet a környéken. Sirius komor mosolyra húzta a száját, az ötletre:

- Dumbledore nem örülne neki, ha elmennénk - jegyezte meg.

- Nem kell mindenről tudnia - vontam meg a vállam, a bezártság engem is vakmerővé tett.

Vázoltam Sirius-nak az elképzelésemet, s nem kellett sokáig győzködnöm…

- No jó - egyezett bele - milyen állattá tudsz válni? (Ugyanis időközben összetegeződtünk. Egyikünk sem bírta nagyon a konvenciókat)

Elmosolyodtam, s sarkon pördültem. A következő percben, pedig egy közepes méretű, fülesbagoly üldögélt az asztalon.

- Ügyes - mondta elismerően Sirius - de kicsit feltűnő leszel a kutya mellett, nem gondolod?

A bagoly huhogott egyet, csapott kettőt a szárnyával, s máris egy karcsú, csillogó vörös szőrű macska mosakodott a helyén.

- Na, ez már jobb - bólintott cellatársam, s behunyta a szemét…

S hamarosan egy nagy fekete kutya és egy vörös macska ügetett egymás mellett, a csendes, az esti szürkületben lassan köddé váló utcákon…

*****

Ez volt ám a kirándulás! Becsavarogtuk a környező parkot, Sirius néha tréfából megkergetett, csak hogy ne keltsünk nagy feltűnést, én meg nyávogva menekültem előle a fákra… Hatalmasakat nyargalásztunk, élveztük a szabadságot. Végigkódorogtunk a hallgató utcákon, turkáltunk a hulladék között, kerítéseken ugrottunk át, kertekbe szöktünk be… Élveztük, hogy minden tiltott dolgot megtehetünk…

Kifulladva, teljesen fáradtan, de elégedetten tértünk haza végül. S amikor már ott üldögéltünk a nagy családi asztal körül, vigyorogva néztünk egymásra.

- Hát, ez jólesett - jegyezte meg Sirius.

- Mit szólnál, ha megismételnénk? - ajánlottam.

- Nem rossz ötlet - mosolyodott el.

Nos így kezdődött… Amikor csak tehettük, kiszöktünk. Én macska, ő kutya alakjában, s felfedeztük az éjszakai várost. S ezek alatt a kirándulások alatt, egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Többet is beszélgettünk, mint eddig… Egyre személyesebb dolgokról… S én lassan már minden éjjel a karjaiba álmodtam magam… Éreztem, hogy ő is érzi, hová fajul lassan kettőnk barátsága, de egyelőre, nem beszéltünk erről. Mintha még nem akartunk volna vele foglalkozni.

Ne küzdj ellene, Polly

Közeledett a Karácsony… És történt valami szörnyűség… Arthur-t megtámadta egy nagy kígyó, a Jóslatok Terme előtt, míg ő a próféciát őrizte. Bevitték az itteni Ispotályba. Senki, még a javasasszonyok - akiket itt gyógyítóknak neveztek - sem tudták, hogy miféle mérge volt annak a kígyónak. Arthur eszméletlenül feküdt, s nagyon kétséges volt, hogy felépül-e. A gyógyítók persze megtettek minden tőlük telhetőt… Nekünk Mordon hozta a hírt, s utána nem sokkal megjelent a kisírt szemű Molly is, és a gyerekek… Dumbledore úgy határozott, hogy töltsék a főhadiszálláson a Karácsonyt, hiszen Arthur itt fekszik London-ban, de szerencsére másnapra már kiderült, hogy elmúlt az életveszély, megtalálták a megfelelő gyógymódot.

Sirius felvidult, hogy megint vendégeket kaptunk. Viccelődött a gyerekekkel, táncra kérte Molly-t meg engem, karácsonyi dalokat dudorászott, és nagy kedvvel díszítgette a házat, velem meg Harry-ékkel együtt.

Én örültem, hogy jókedve van, és vele bohóckodtam… Sajnos a többieknek, már nem volt ilyen jókedvük. Hiszen Molly férje kórházban volt, és a gyerekek is hiányolták apjukat… Harry meg azzal küzdött, hogy véletlenül kiderült: mivel látta az egész támadást, lehet, hogy Voldemort beléköltözött? Szegénykém, nagyon kiakadt ezen. De aztán a barátai, és Sirius segítségével nagy nehezen túl tudta tenni magát rajta, vagy legalábbis elkezdte feldolgozni. Közben Molly szorgosan látogatta az ispotályban fekvő Arthur-t s Karácsony estéjén már ő is jobb kedvű volt: kiderült, hogy szeretett hitvese fel fog épülni.

Szép Karácsonyunk volt… Legnagyobb meglepetésemre, én is kaptam ajándékot…! J Molly nekem is kötött egy karácsonyi pulóvert (mint Rontól megtudtam, Karácsonyra az egész család pulóvereket kap az anyjától), a gyerekektől közösen egy nagy doboz mágikus, és hm… elég bizarra édességeket, amit az iskola melletti faluban, lévő boltban vásároltak, Sirius pedig egy miniatürizált, macskával ajándékozott meg… Nagyon aranyos volt, pont, mint az élő cicák, csak sokkal-sokkal kisebb.

Én sokat tűnődtem, hogy kinek mit ajándékozzak… Végül Molly-nak bűvöltem egy tükröt: úgyis mindig aggódik a szeretteiért, ha ebbe belenéz, mindig azt fogja látni, akire épp gondol. A többieknek az Abszol Úton szereztem be az ajándékaikat, még az ezelőtti héten megkértem Tonks-ot, hogy legyen szíves, kísérjen el… És ő szíves-örömest meg is tette. Sőt még tippeket is adott, hogy kinek mit vegyek. És bár nagy volt a kísértés, mégsem vettem Sirius-nak láthatatlanná tevő köpenyt… Bár biztos, hogy nagyon örült volna neki. J Harry-nek, Tonks tanácsára, egy új könyvet vettem a varázslók sportjáról, a kviddicsről, mert mint kiderült az a mániája, Ron kapott egy csomó édességet, és a kedvenc kviddics-csapata legújabb évkönyvét, Hermionének pedig egy kis aranyláncot választottam, amin egy kis homokóra lógott. "Ennek nagyon fog örülni - mondta Tonks - mesélte, hogy a harmadik évben volt egy időnyerője, mert annyi tárgyat vett fel, hogy nem tudott egyszerre ott lenni az összes óráján." Ez érdekelt, s el is határoztam, hogy erről majd kifaggatom a lányt.

És még mindig nem tudtam, hogy mit vegyek Sirius-nak, ha már a köpenyt elvetettem… Aztán éppen egy ötvös mellett mentünk el… Én megálltam nézegetni a kirakatot, míg Tonks bement a szemközt lévő üzletbe, ahol a kiírás szerint pennákat árultak. Én, pedig némi habozás után beléptem az ötvös boltjába, s hirtelen megláttam egy ezüstláncot, rajta egy főnixmadarat ábrázoló medállal. S rögtön tudtam: ez az! Aztán elbizonytalanodtam… Vajon illik ezt? De mielőtt még meggondolhattam volna magam, már meg is vettem a láncot.

S most itt álltam a fa alatt, néztem a bontogató kezeket és boldog arcokat, s örömmel láttam, hogy az én ajándékaim is célba találtak mindenkinél…

Én is nagyon örültem az ajándékoknak, és éppen a kicsi macskával játszottam, néztem, ahogy édesdeden alszik a tenyeremen, mikor lépteket hallottam a hátam mögött. Felnéztem, s tekintetem egy bársonybarna szempár tekintetével találkozott.

- Te, úgy látszik, bátrabb, vagy mint én - hallatszott a mély hang, aztán a hang gazdája egy bársonydobozkát tett a mellettem álló a kisasztalra. (merthogy éppen a kandalló mellett ültem) Nem mertem felnézni, vagy mondani valamit, s mire összeszedtem a bátorságomat, már nem volt mellettem; éppen Harry-vel nézegették a fiú legújabb kviddicses könyvét.

Vettem egy mély lélegzetet és kinyitottam a dobozt. S a benne lévő apró bársonypárnán, egy hasonló lánc feküdt, mint amit én ajándékoztam házigazdánknak: ezüst, szépen cizellált, s rajta az apró medál, de ez nem főnixmadarat, hanem egy hippogrifet ábrázolt. (Jól ismertem ekkor már Sirius házikedvencét, Csikócsőrt is. Reggelenként együtt etettük. Érdekes módon, rögtön elfogadott, bár először féltem tőle) Elmosolyodtam. Ez a lánc, felért egy vallomással. Tudtam, hogy mit jelent neki az a madár. Habozás nélkül a nyakamba akasztottam a láncot, s odamentem társasághoz. S mikor Sirius-szal végül találkozott a tekintetünk, én jólesően megborzongtam megfejthetetlen pillantásától, s mosolyogva nyugtáztam, hogy az ő nyakában is ott lóg az ajándéklánc…

Ajándékosztás után, Molly és a gyerekek meglátogatták a lábadozó Arthur-t, aztán csaptunk egy jó kis ünnepi vacsorát, amelyre a Rend több tagja is eljött.

De sajnos, az ünnepek nem tartanak örökké… S ahogy közeledett a búcsúzás perce, úgy lett Sirius egyre komorabb. Aztán - elment mindenki, s mi megint egyedül maradtunk. Harry-ék visszautazása után, sokáig nem láttam vendéglátómat. Egy ekkora házban… Napokig bujkálhatott volna előlem… Mint ahogy meg is tette.

Aztán egy este, két-három nappal Karácsony után… Lementem a konyhába, hogy igyak valamit, mert nagyon megszomjaztam. És legnagyobb meglepetésemre, ott találtam Sirius-t. Magába roskadva ült az asztalnál, előtte egy ismeretlen cimkéjű üveg és egy kristály pohár. Fejét két kezére hajtva, aludni látszott. Odaléptem hozzá, s megérintettem a hátát. Erre felrezzent, s felemelte a fejét. Végigfutott a hátamon a jóleső hideg a tekintetétől. Ugyanaz a titokzatos, megfejthetetlen pillantás, mint Karácsonykor, mikor odamentem hozzájuk… De mindez egy pillanat alatt játszódott le. Utána már megint olyan volt, mint mindig. Hellyel kínált maga mellett.

- Ne haragudj Polly, hogy úgy eltűntem - kezdte -  csak…

- Nem kell magyarázkodnod - ráztam a fejem - megértem én, hogy mit érzel. Pár napig társaságod volt, aztán megint egyedül maradtál.

- Nem teljesen - tiltakozott, s újfent azzal a megfejthetetlen pillantással nézett rám - te itt maradtál velem…

- Igen, de engem nem ismersz olyan régen, mint őket. És… Én úgy gondolom, hogy neked Harry hiányzik a leginkább.

- Igen… - mondta halkan - tudod, ő az egyik legjobb barátom fia… De a barátom meghalt… Megölték… És… Ha Harry-re nézek, meg beszélgetünk… Olyan sok mindenben hasonlít az apjára… Hogy néha úgy érzem, mintha visszakaptam volna a barátomat…

- Értem - mosolyogtam, majd elkomolyodott a tekintetem - de Harry csak tizenöt éves, Sirius… Ő szerintem meg az apját keresi benned… Próbálj meg az apja lenni… Hidd el, a barátod is ezt kérné tőled.

Csodálkozva nézett rám. Mintha, nem ezt a választ várta volna tőlem. Aztán elmosolyodott.

- Neked mindig a helyén az eszed, Polly Starlight - mondta olyan gyengéd hangon, ami nem csak engem, hanem szerintem még őt is meglepte. Elmosolyodtam.

- És a szívem is - tettem hozzá.

Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta az arcomat. A szívem őrülten vert a mellkasomban. Nem tudtam tovább titkolni, már magam előtt sem, hogy időközben… Beleszerettem Sirius-ba. S most, amikor megérintett… Azt hittem kiugrik a szívem a helyéről.

- Te mindig meg tudsz vigasztalni - suttogta Sirius, s éreztem a hangján, hogy ő is éppen annyira izgatott, mint én vagyok - örülök, hogy itt vagy velem. Veled, még ez a börtönlét is sokkal elviselhetőbb - tettem hozzá. Hosszan, merengőn nézett.. Aztán odahajolt hozzám és megcsókolt. Lehunytam a szemem, mikor ajkunk találkozott. Hihetetlenül jólesett a csókja. Olyan volt, mintha valami régi-régi álmom vált volna valóra. Átkaroltam a nyakát, s viszonoztam a csókot. Karjai a derekam köré kulcsolódtak, s szorosabban vont magához. Egyre szenvedélyesebben csókoltuk egymást, már-már elvesztve minden kontrollt. Ám bennem, mintha megszólalt volna valami vészcsengő. Szabad ezt? Lehet ezt nekem? Bonyolódjak bele egy kapcsolatba, egy olyan férfival, aki nem az én világomból való?

Hirtelen visszakoztam. Elkaptam a fejem, s felrohantam a szobámba. Zihálva álltam meg az ablak előtt, s boldogtalanul néztem az eget. Rettenetesen szerettem volna visszamenni… "Szeretem Sirius-t! - jajongtam magamban - most mit tegyek? Engedjek ennek az érzésnek? Veszítsem el a szívemet, egy világban, mely nem az enyém? Csillagasszony, most adj tanácsot!"

De a sötétkék eget pöttyöző csillagok némán hunyorogtak rám. Felsóhajtottam, s úgy döntöttem, lefekszem aludni. Magamhoz vettem egy törülközőt, s bementem a fürdőszobába. Ledobáltam a ruháimat, s beálltam a zuhany alá. Elfordítottam a csapot, s borzongva álltam a zuhogó vízsugár alatt. Testem felhevülve lüktetett. Csak arra a gyengéd és szenvedélyes csókra tudtam gondolni, amit a konyhában váltottunk. Elképzeltem mi történt volna, ha nem rohanok el… Ha folytatjuk… Égő homlokomat a hideg csempének szorítottam, s szorosan behunyt szemeim mögött egy forró és szenvedélyes jelenet pergett le…

- Ne segítsek? Úgy látom, nem boldogulsz egyedül…

A hangja, az a bársonyosan mély, borzongató hangja, ismét úgy hatott rám, mint legelőször. Elgyengültem… De aztán kapcsoltam, hol is vagyok. Magam köré tekertem egy törülközőt, s megkértem Sirius-t, hogy menjen ki.

- Köszönöm, megy ez egyedül is - nyögtem, mert ekkor vettem észre, hogy a talárja alatt nem visel semmit…

Elcsigázottan kapaszkodtam a zuhanyzó függönyébe, s alig mertem felemelni a fejem, mikor odalépett hozzám. Gyengéden felemelte a fejem, hogy egymás szemébe lássunk.

- Ne küzdj ellene, Polly - súgta lágyan - már én is rég feladtam…

Magához ölelt, olyan szorosan, mintha magába akarna olvasztani. Közelebb hajtottam hozzá a fejem, szánk találkozott egy forró és szédítő csókban…

A törülköző és talár egyszerre hullott a földre. Magammal húztam őt a zuhogó víz alá, szenvedélyünk ismét lángra kapott, csókoltuk, öleltük egymást a langyos víz alatt… Nekidöntött a zuhanyzó falának, kezei lassan siklottak felhevült bőrömön. Ahogy csak hozzám ért, vérem lángfolyóvá olvadt… Aztán lejjebb hajolt… Szájával járva be azokat a helyeket, melyeket ujjai már feltérképeztek. Alig hallhatóan felsikoltottam, mikor ujjai eközben a combom közé csúsztak, gyengéden simogatva testem rejtett tájait… Miközben nyelvével lágyan becézgette a melleimet, ujjai gyakorlottan simogatták szemérmemet, egyre merészebben és merészebben…

Felsikoltottam az élvezettől, s az én ujjaim is felfedezőútra indultak… Lágyan simogatták sima, bársonyos bőrét, végigsiklottak a mellkasán, feszes hasán… Aztán lejjebb kúsztak… S rákulcsolódtak ekkorra már teljesen felkészült, férfiúi büszkeségére… Felnyögött, s lefogta a kezem, mikor simogatni kezdtem őt. Már mind a ketten elvesztettük a fejünket, testükben csak egy vágy lüktetett: egyesülni végre. Az egyik lábamat a dereka köré kulcsolta, átfogta a csípőmet, én megmutattam neki az utat… S testünk összeolvadt. Egyszerre kiáltottunk fel a ránk csapó kéjtől, hangunk összefonódott, miként a testünk, szorosan simultam hozzá, miközben csípőmmel követtem az ő egyre gyorsuló mozgását…. Behunytam a szemem, mikor a kéj lecsapott minden érzékszervemre.

- Sirius… - sóhajtottam vágytól izzó hangon a nevét. Úgy éreztem; rögtön elájulok… Mozgásunk gyorsasága, ekkor már fékevesztett méreteket öltött, s volt egy olyan pont, ahol már nem tudtuk tovább tartani magunkat. Lehanyatlottunk a zuhanyzó padlójára, zihálva, kontrollvesztetten, igen, még, még, és még… Még egy utolsó lökés… S egyszerre értünk fel a csúcsra. Átfutott rajta, egy minden eddiginél erősebb remegés, s ismét olyan szorosan ölelt magához, hogy nem kaptam levegőt egy pillanatig. Teste megfeszült, együtt az enyémmel, mint a felhúzott íj… Aztán elernyedtünk újra. S én éreztem, a minden érzékszervemet elárasztó, leírhatatlanul kéjes érzést, és azt, hogy ölemet elárasztja valami ismerős melegség…

- Polly… - suttogta nevemet a bársony - bár most kissé rekedtes - hang.

- Sirius… - súgtam vissza, s utána sokáig, nagyon sokáig csend volt, csak lassan csituló lélegzetünk hallszott.

Miután magunkra ocsúdtunk, Sirius felemelt, s felvitt a maga szobájába. Megpróbáltunk volna aludni… De nem ment. Ahogy egymáshoz értünk, a vágy újra felizzott… S mi boldogan engedtünk neki. Derengett már kint a hajnal, mire végképp kimerülten, egymásra borulva, elaludtunk.

S ez így ment minden éjjel. Nappal pedig - folytattuk eddigi életünket. De már másképp szóltunk egymáshoz, más dolgokról beszélgettünk, sokszor szóba került köztünk a jövő… Arról nem beszéltünk, hogy egyszer talán majd haza kell mennem.  Ahogy szerelmünk kiteljesedett, úgy avatott egyre jobban a bizalmába. Néha megtörte társas magányunkat egy-egy Rendtag érkezése, s mi mohón szívtuk magunkba a híreket. Sirius leginkább Harry-ért aggódott. Tudta, érezte, hogy valami komoly baj van a fiúval. Ahogy megláttam látomásban Arthur megtámadását… És azóta komor és elgondolkozó,  s még vele sem volt olyan bizalmas, mint régen.

- Valami történik vele, Polly - mondogatta - érzem, hogy valami rossz fenyegeti… Bárcsak ott lehetnék vele, hogy megvédjem…