Mindenki Élet anyó gyermeke…

Történik: Voldemort visszatérésének idején, az ötödik könyv szerint

Szereplők: Apollonia Starlight, Sirius Black, Harry és a többiek…

Világ: Harry Potter és a Gergő könyvek

Korhatár: szigorújan 16 éven felülieknek!!

Szinopszis: Csillag Apolka, a bűbájos boszorkány, belecsöppen egy másik világba, ahol, mágikus háború van készülőben, de őt kemény fából faragták, helyén az esze és a szíve, és tudja, hogy mikor használja a bűbájostort…

Viharos érkezés

Csatt! "Ó, hogy az a hétszerszületett, békapetébenfőzött, lidércperzselte, kaporszakállú, öregördög! Mi a fenetaszította, ragya volt ez?!"

Fájdalmasan tapogatva a fejem, felnéztem. És elámultam… Na, az biztos, hogy ez itt, nem az Öregerdő… Bármerre néztem, takaros kockaházak, és körömollóval ápolt pázsitok látszottak. Hova a manóba kerültem?

Feltápászkodtam, leporoltam hosszú, fűzöld szoknyámat, hátraráztam dús, vörös hajamat, s ismét körbenéztem. Aztán ijedten kaptam a derekamhoz. "Ah! Hála Csillagasszonynak!" Az ostorom a helyén volt. "Szépen is néznék ki, egy boszorkány a bűbájostora nélkül, idegenben…" - dünnyögtem, s elindultam a rendezett utcán.

Meleg nyári nap volt, alig lézengtek kinn. Ez nem tetszett, mert még mindig nem tudtam, hogy hol vagyok, s így nem is nagyon tudtam senkit megkérdezni… Egészen alkonyatig bolyongtam, de sem kitalálni nem tudtam a kertvárosból, sem rájönni, hogy hol vagyok. Addig-addig barangoltam, mígnem már csaknem rámesteledett. Hirtelen valami nagyon gonosznak és kegyetlennek a jelenlétét éreztem… Hideg lett… Pedig az előbb még nem lehetett látni a hőségtől… Most pedig vacogok a vékony blúzomban és szoknyában. S ahogy befordultam a sarkon, furcsa látványban volt részem. Egy kis terecskén két kamasz fiút pillantottam meg. Az egyik jól megtermett, szőke fürtös hajjal, zöld arccal, vacogva feküdt a földön, mellette, pedig egy vékony, középmagas, fekete hajú fiú álldogált, akinek a haja szanaszéjjel állt, mintha egy sündisznót viselne a fején. Pálca volt a kezében, s azt valami láthatatlan dologra szegezte.

- Expecto patronum! - kiáltotta, mire a pálcából ezüstfehér fény tört elő… De más nem történt…

Ennek a fele se tréfa. Az a valami, amit én nem látok, de a varázslópalánta igen, kiütötte azt a nagydarab gyereket… Elővettem az ostort a szoknyám derekából, s megcsördítettem. A levegő felizzott.

Lidérc, tűnjél! Sötétbe űzess!

Égessen máglya! Faljon fel Tüzes!

Ahogy kimondtam a varázsmondókát, az ostor ágai felszikráztak, s világoskék csillagok záporoztak a levegőbe, majd elsüvítettek a kamasz felé, aki már-már legyőzetni látszott. De kemény fából faraghatták, mert felugrott, s pálcát szegezve,  újfent elkiáltotta az a fura varázsigét, s ezúttal hatalmas szarvas száguldott ki a pálcából, kettőt dobbantott, és a fura, hideg lény eltűnt.

Előléptem a bokrok rejtekéből.

- Bravó, fiam! Mi ez a fura varázslat, amit véghezvittél?

- Patrónus-bűbáj - válaszolta, s félresöpörte a homlokába hulló tincseit. Aztán csodálkozva nézett rám.

- Hát a néni kicsoda? - kérdezte.

- Néni, ám, az ángyod térgyekalácsa! - mérgelődtem, s meglegyintettem a fejebúbját - még a harmincat se számlálom… Apollonia Starlight a böcsületes nevem.

- Harry Potter.

Kezet nyújtottam.

- Szólíts Polly-nak.

- Különben hogy kerül maga ide? - érdeklődött Harry, miután kezet ráztunk.

- Na látod, erről fogalmam sincs - vontam meg a vállam - egyszercsak itt tértem magamhoz. Néhány órával ezelőtt az Öregerdőben sétáltam… Várjunk csak! - álltam meg hirtelen. Ugyanis időközben elindultunk valamerre, nyilván Harry-ék házához. Segítettem neki cipelni az ájult fiút, aki, mint kiderült az unokatestvére, és nincsenek jóban, de azért csak nem hagyja az úton… Szóval megálltam. És hitetlenkedve ránéztem Harry-re. "Harry Potter - dörömböltek bennem a gondolatok - ez nekem ismerős valahonnan, ez a név…" - de nem tudtam rájönni honnan. Hát cipeltük tovább az ájult fivért, aki olyan nehéz volt, mint a só. Szerencsére, Harry nemsokára megállt az egyik kockaház előtt, letettük az ájult gyereket az ajtóteraszra, majd Harry hozzámfordult.

- Én itt lakom - mondta - s maga, Polly, most mihez fog kezdeni?

- Nem tudom - vontam meg a vállam - hiszen, ha tudnám, hogyan csöppentem ide… Nem tudod véletlenül, merre lehet itt Ébredés Ajtaját nyitni?

- Hogy micsodát? - Harry-n látszott, hogy nagyon nem tudja, miről beszélek - valami dimenziókapura gondol?

- Afféle… Mifelénk az Éberek, és Révülők világa közötti átjáróként szolgál.

- Aha! Hát, hogy nálunk hogy lehet átmenni a varázsvilágba, azt tudom…

- Nosza! Hátha majd a mágusok közt ráakadok valakire, aki visszajuttathat az Öregerdőbe.

Harry bólintott, s részletesen elmagyarázta az utat, hogy Londonban merre forduljak, melyik téglát kell megkocogtatni…

- De sajnos, pálca nélkül nem hiszem, hogy fog menni - mondta sajnálkozva.

- Mit gondolsz, ez jó lesz pálca helyett? - mutattam fel a bűbájostort.

- Biztos… - vonta meg a vállát - maga… Ezzel varázsol?

- De bizony ám, hogy bűvölök-bájolok! Elvégre bűbájos boszorkány lennék! Nem tudom, hogy sikerült-e segítenem neked, egy kicsit amott, a kis téren a hideg lidércekkel, de megpróbáltam…

- Szóval, maga volt? Köszönöm! Már kezdtem én is ledermedni. A dementorokkal nem lehet kukoricázni. Ahogy megérzik, hogy gyengül az ember, már le is csapnak.

- Dementorok?! - összeborzongtam. És rádöbbentem, hogy soká állunk már itt. Ez a fiú fáradt lehet, meg éhes is. A vállára tettem a kezem.

- Na jól van, Harry. Köszönöm az útbaigazítást. Nézz be hozzám, ha arra jársz!

Azzal felkaptam a cirokseprűmre, amit sose hagytam otthon, ha hosszabb útra mentem, s elvitorláztam London fényei felé…

A nem várt tanú

Az a Harry gyerek, igencsak jól magyarázott… Igen hamar megtaláltam azt a falat London külvárosában, s a kilencedik téglát is a harmadik sorban… Rákoppintottam hármat a bűbájostor nyelével, s íme; elmozdult a fal, előttem, pedig egy sokkal ismerősebb világ tárult fel.

Harry volt oly szíves, és azt is elmagyarázta, hogy mit keressek: Egy Foltozott Üst nevű fogadót. Hamar megtaláltam azt is.

Beléptem, s meghőköltem, mint a riadó ló: mert egy, mifelénk még erdei manónak is ronda, púpos hátú pincér törölgette a poharakat a sok könyökléstől simává vált pult mögött. Odasasszéztam a pulthoz, s letelepedtem az egyik bárszékre, seprűmet a söntésnek támasztva. A púpos rámszegezte fél szemét.

- Mit parancsol a kisasszony? - károgta. Rekedtes, varjúhangja volt. Fújtam egyet.

- A kisasszony éhes-szomjas. És fáradt.

- Van minden - bólogatott - a szoba 1 galleon egy éjszakára, az étel-ital; 2 sarló. Előre kell fizetni - tette hozzá.

- Galleon? Sarló? - döbbentem meg - hogy a macska rúgja meg, erről elfeledkeztem! Mennyi pénz lehet nálam? - beletúrtam a zsebembe, s egy szép nagy aranykrajcárt tettem ki a pultra. Ezt még a múltkori jóslásversenyen nyertem…

A félszemű megfogta, és sokáig nézegette a krajcárt, aztán bólintott, s elém koppantott egy kulcsot.

- Kilences szoba.

Na, ez a beszéd! Megrendeltem az ételt, s meghagytam, hogy hozzák fel a szobámba. Mire felértem, már ott illatozott az asztalon egy tányér sült hús, krumplival és valami, mentolos ízű szósszal, ami meglepően finom volt. Utána sütőtöklevet kortyolgattam… Mélázva nézegettem az akkurátus berendezést. Most már eszembe jutott hol is vagyok, és kicsoda az a gyerek, akivel találkoztam. Ez itt az angliai varázslók világa, s én sikeresen belecsöppentem egy küszöbönálló háborúba… Tudom, mert a Tükrök Jurtájában, ahol a párhuzamos világokba lehet belepillantani, volt egy nagyon érdekes élményem… Pont erről a világról. De ebből még nem tudtam, hogyan is kerültem ide. És azt se, hogyan fogok visszamenni.

"De ez már legyen a holnap gondja" - legyintettem, s elfújtam a lámpát és elaludtam.

*****

Aztán csak arra ocsúdtam, hogy már a negyedik napomat töltöm az Abszol útnak nevezett, varázslatos helyen. Közben Tommal, a csapossal is összebarátkoztam. Azt mondta; a krajcárom legalább egy hétig kitart, ugyanis körülbelül a hétszerese az ő aranypénzüknek. Megkérdeztem tőle, hogy, hogy is tudnék pénzre szert tenni. Tom pedig megsúgta, hogy a nem messze lévő Zsebpiszok közben mindig keresnek munkaerőt… Összehúztam a szemem. Nem tetszett az utca neve. Tom látta tétovázásomat, s félszemével hunyorítva, megjegyezte, hogy boldogan felvenne ő is… Ilyen csinos csaposlány, biztos tetszene a varázsló uraknak… Megtisztelő volt az ajánlat, de nem fogadtam el. Mert reménykedtem, hogy nemsokára rájövök, hogy hogyan tudnék visszamenni az én világomba, és ez a kirándulás, tényleg csak kirándulás lesz. Aztán, hogy mégis meghosszabbodott az itt tartózkodásom, annak már megint a fenenagy igazságérzetem volt az oka…

Az egyik reggel talán túl korán találtam lesétálni az ivóba, nem is tudom… De Tom a törölgetés helyett, most egy terjedelmes újságot olvasott, aminek a címlapján, az én Harry barátom morcoskodott…

- Ne haragudjon - szóltam Tom-hoz, elfoglalva törzshelyemet - ha elolvasta, kölcsönadná?

- Az újságot? - szólt ki Tom a lap mögül - Hogyne, Polly kisasszony. Azonnal.

Hamarosan a kezemben tarthattam a sajtóterméket. Végigpergettem a lapokat, mígnem a Harry-ről szóló cikkhez értem. S ahogy elolvastam az első két mondatot, már a homlokomra szökkent a szemöldököm. S továbbolvasva…

"Hogy a Nagy Sárkány égesse meg, ezt az ingyenélő bandát! A redves ragya verje ki a májukat! A hétszünyű, szakállas erdei törpe egyen forró kását a hasukon! Hiszen nem is így volt!" - füstölögtem magamban. Mert a cikk tele volt hazugsággal, Harry állítólagos elmeháborodottságáról, azokról a deme izékről, meg még számtalan más gyalázkodás…

Méreggel eltelve csaptam le a pultra az újságot, s felszaladtam a szobámba. Kibámultam az ablakon, s azon törtem a fejem, hogyan is segíthetnék Harry-n.

"Szegény kölyök - tűnődtem - nem elég, hogy rettegnie kell attól az árnytól, még hazugsággal is vádolják… na de egy ilyen bolondság miatt kicsapni az iskolából valakit… Mert varázsol szünidőben… Hát, ha engem, mindannyiszor kizártak volna a Boszorkányok és Bűbájosok Tanodájából, ahányszor én bájoltam szünidő alatt, hát még most se végeztem volna el… - legyintettem. S tovább törtem a fejem, hogy hogyan is tudnék segíteni. Addig-addig törtem, míg elaludtam. S másnap reggel arra ébredtem, hogy egy nagy, szürke gyöngybagoly veri az ablakot. Beengedtem, erre odadobott az asztalra egy összetekert pergament, s kiszárnyalt.

Csodálkozva emeltem fel a levelet, s kibontottam.

"Kedves Polly kisasszony!

Maga látom, szívén viseli a Potter gyerek sorsát,

csak úgy, mint magam. Kiderítettem, hogy a

tárgyalása; júl 12-én lesz a Mágiaügyi Minisztérium

régi kihallgatótermében.

Itt egy leírás, hogy jut el oda.

Mentse meg Potter-t! És megmenti vele a világunkat.

Őszinte híve: Thomas Bennett"

Rábámultam a kacskaringós sorokra. Nofene. Thomas, a hódolóm… Elnevettem magam. A leírás egyszerű volt, részletesen elmondva, hogyan jutok el a minisztériumba. A tárgyalásig volt még két napom.

Addig végeztem egy kis terepfelmérést. Sétáltam egy kicsit London varázslómentes negyedében is. A Grimmauld téren keresztülvágva, néha-néha a szemem sarkából feltűnt egy házféleség, a 10-es és 11-es szám között, de amint jobban meg akartam nézni, eltűnt. Egyszer, pedig egy hatalmas fekete kutyát láttam eltűnni ott.

De az is lehetett csak káprázat…

*****

A tárgyalás napján szégyenszemre elaludtam… Előtte való este sokáig csevegtünk Tommal, hát így… Roppantul sietve öltöztem fel, dugtam a szoknyám derekába az ostort, s kaptam a seprűmre. Még kutyafuttában odakurjantottam Tom-nak egy "ég veled"-et, de aztán gyorsan elsuhantam a minisztérium felé. A szívem a torkomban dobogott…

"Jaj, csak el ne késsek…" Magamban mormolva az észrevétlenné tevő varázslat igéit, elsurrantam az őrök mellett, s akadálytalanul bejutottam a tárgyalóterembe. Aztán csak bámultam. Mi a lidérc?

Teljes bírósági ítélőszék elé volt hurcolva a szerencsétlen gyerek; ott ült a kihallgatószékben, még jó hogy nem láncolták oda kezét-lábát. Mellette, egy vörös bársonnyal borított fotelben, egy igen-igen öreg varázsló ült; hosszú ősz haja és szakálla a derekát, illetve övét verdeste, kék színű talárján csillagok és holdak. Szintúgy a süvegén is. Kedves, szeretetreméltó, bölcs arca volt, s derűsen csillogó világoskék szemei a félhold alakú szemüveg mögött. Rögtön a szívembe zártam. "Gondolom, ő lesz a védő" - tűnődtem magamban. Aztán követtem tekintetemmel, azt a zöld keménykalapos-öltönyös, kövérkés férfit, aki most fel-alá sétálva dörögte egy hosszú pergamenről a vádiratot. Néha megállt, s vádlóan nézett Harry-re, aki nyugodtan állta a tekintetét.

Hallgatva a vádakat, elhűltem. Egy szemernyi igazság sem volt bennük. És az érintettet, meg se akarták hallgatni. Harry, valahányszor belevágott volna a magyarázkodásba, mindig csendre értették. Aztán a keménykalapos leült.

Felállt a csillagos taláros, és ő is elmondta a maga verzióját az ügyről. Szó volt a dementorokról, és valami Voldemort nevű varázslóról, aki nagyon sötét terveket forgat a fejében - hogy a Nagy Sárkány égesse meg - a pálcahasználati törvényről, kiskorúak bűbájgyakorlásáról, és egyebekről. Aztán berendelték a mentőtanút, egy öreg boszorkányt, aki - mint mondták - nem tud varázsolni, de látja a dementorokat, és ő elmondta, hogy aznap ő volt a soros megfigyelő Harry mellett, de nem tudott neki segíteni…

Most ahogy így visszaemlékszem, tényleg láttam ezt a virágos pongyolás, kockás mamuszos anyókát feltűnni, aki miután látta, hogy ellentétben vele, én tudok varázsolni; magunkra hagyott.

Ám az ítélőszék nem volt meggyőződve a tanú szavahihetőségéről. A Caramel-nek nevezett keménykalapos, újfent dörögni kezdte vádjait, s ezt már nem tűrhettem. Csak nem akarják meghurcolni ezt a gyereket, akinek úgyis annyi baja van?

- Megállj! - kiáltottam, s lesiettem a karzatról, ahol eddig álldogáltam, a kör alakú terembe - nem úgy van az! Miféle kihallgatás ez itt?! A vádlottnak is joga van megszólalni, én úgy tudom!

Ezer meg ezer szempár meredt rám - csodálkozva. A keménykalapos, figyelmeztetően köhintett egyet, s megkérdezte:

- Ha szabadna tudnom, maga kicsoda és mit keres itt?

- Apollonia Starlight - mondtam büszkén - és én is ott voltam azon az éjszakán… Úgyhogy elmesélhetem magának, valójában mi is történt. Mivel én segítettem Harry-nek.

- Úgy?! - mondta fölényesen Caramel - és miből gondolja, hogy hiszünk magának? Hiszen bevallotta, hogy Potter-rel fúj egy követ!

- Hogy a ragya rázzon ki a bőrötökből, ti korlátolt, elvakult éberfajzatok! - gurultam dühbe - ha nem hisztek nekem, higgyetek a saját szemeteknek!

Azzal csördítettem az ostorral, s elkiáltottam magam.

Bűvös tálka, röppenj elő!

Mutasd mi volt, s mi jövendő!

Az ostor felszikrázott, ahogy kicsapott belőle az erő. S a következő percben már kezemben is volt az Emlékezés Tálja. Feldobtam a levegőbe, s újra suhintottam az ostorral, mire a tálban lévő fényesezüst anyag kiáramlott, s vibráló négyszöget alkotva megállt a levegőben, mint egy Ébredés Ajtaja. Aztán szépen lassan feltűntek rajta annak az estének a képei..

Láttuk a két fiút vitatkozni, ingerkedni, Harry előkapta a pálcáját, s ijesztgetni kezdte vele unokatestvérét… Aztán a következő pillanatban megdermedtek. Jött a hideg, a gonosz…

Én továbbra sem láttam semmit, de a teremben lévő varázslók és boszorkák nyilván igen, mert egy emberként hördültek fel.

- Merlin szakállára! - suttogta a mellettem álló, szilvakék taláros varázsló - dementorok… A Privet Drive-on?!

Hirtelen kitört a káosz, mindenki kiabált, valakik pánikba esve megpróbáltak kitörni a teremből, felbolydult méhkasként rohangáltak ide-oda. Megkerestem tekintetemmel a keménykalapost. Nos, most már nem járkált peckesen, mint aki karót nyelt. Magába roskadva ült a székében és nagyon boldogtalannak látszott.

- Úgy kell neked - kuncogtam magamban - edd csak meg, amit főztél…

S mivel úgy tűnt, a tárgyalás eddigi vezetője többé nem hajlandó megszólalni, a mellette ülő, szintén szilvakéket viselő, rövid hajú, négyszögletes keretű szemüveges nő állt fel. Megrázott egy csengőt, mire mindenki elcsendesedett.

- Csend! - kiáltotta - csend, vagy kiüríttettem a termet! Mindenki nyugodjon meg, és üljön vissza a helyére. A tárgyalást be kell fejezni.

Miss. Starlight - fordult hozzám - köszönjük az értékes információt. Elárulná, honnan tett szert rá?

- Úgy, hogy ott voltam - vontam vállat - elmondtam egy lidércűzőt, ami kicsit hátráltatta ezeket a lényeket, míg Harry összeszedte magát, és a patrónusával elzavarta őket.

- Igaz ez, Harry? - fordult a nő, most pártfogoltomhoz - ez az asszony segített neked azon az estén?

- Igen, asszonyom - hangzott az udvarias válasz.

- Rendben. Akkor már csak azt kellene kideríteni, hogy kicsoda maga, és milyen varázslatot használt a dementorok ellen. Tudomásunk szerint, ugyanis csak a patrónus-bűbáj képes erre…

- A nevemet már mondtam. Amúgy, Révülő vagyok, bűbájos boszorkány. Semmi közöm a rontó némberekhez. A varázsmondóka egy lidércűző volt, mifelénk azt használják minden ártó lény elkergetésére. Hogy hogyan kerültem ide, nem tudom. De elhihetik, hogy szeretnék visszamenni a saját világomba.

Egy kis ideig csend volt. A szilvakékek összedugták a fejüket. De néhány perc alatt megvolt az eredmény.

- Elfogadjuk Arabella Figg, és Apollonia Starlight tanúskodását. Megállapítást nyert, hogy a nevezett estén két azkabani dementor támadta meg a két kiskorút, ezért Harry Potter, kiskorú varázsló - jelenleg a Roxfort ötödéves tanulója - jogosan használt pálcáját. A vádat elejtjük. Harry Potter ártatlan! Szeptemberben megkezdheti tanulmányait a Roxfortban.

- Na, így kell ezt csinálni! - kiáltottam vidáman, s felkaptam a seprűmre.

- Harr, harr, előre és felfelé összeütközés nélkül! - kiáltottam, s a következő pillanatban már ott suhantam London utcái felett.

Vidáman toppantam be a Foltozott Üstbe, s mosolyogva rákacsintottam Tom-ra, aki visszamosolygott. Minden jól van. Harry mehet tanulni, a rosszfiúkat megtanítottuk kesztyűbe dudálni, kiderült az igazság is.

- Adjon valami erőset, Tom - fújtam egyet, seprűmet a pulthoz támasztva - ez most kicsit kivett belőlem.

- Mit szólna, az Ogden-féle Lángnyelv Whiskey-hez? Eredeti skót… - emelt fel egy szögletes üveget, amiben tűzpiros folyadék lötyögött.

- Hm… Na, megkóstolunk egy kupicával - döntöttem.

Tom kitöltötte az italt, én, pedig felhajtottam… S kissé keresztbeállt tőle a szemem, az már szentigaz.

- Hű- koppantottam le a poharat a pultra - ez ám a jóféle itóka…!

- Parancsol még belőle? - hunyorgott Tom hamiskásan.

- Rontó némber legyek, ha még egyet iszom! - tiltakoztam - ebből éppen elég ennyi. Kérem a töklevemet, Tom, felmegyek a szobámba. Fáradt vagyok.

Úgy is tettem. Odafent kényelmesen elheveredtem az ágyon, belelapoztam olykor a Reggeli Próféta nevű újságba, amit Tom az ágyamon hagyott, s elégedetten olvasgattam a Harry-ről szóló cikket. Minden jól van, a fiút sikerült tisztázni, s én is varázsolhattam egy kicsit. Elégedett voltam a világgal, s az se jutott eszembe, hogy mi van, ha sose jutok haza.

A Grimmauld tér 12.

Teltek-múltak a napok. A pénzem ugyan elfogyott, de addigra Tom már annyira megkedvelt, hogy ő marasztalt. Azt mondta, ennyivel tartozik nekem, amiért megmentettem Harry-t a kicsapástól. Én meg úgy döntöttem, legalább egy részét ledolgozom az adósságnak, s besegítettem a pultnál, takarítottam, főztem. Egyre inkább otthon éreztem magam itt. Mivel boszorkány vagyok, hát egyik helyhez se ragaszkodom túlzottan… S a kezdeti zavarom is eltűnt, hogy nem tudom, hogy működik ez a világ. Az eltelt napok alatt sok dolgot tapasztaltam, s egyre ügyesebb lettem. Még talárt is kaptam, egy kedves, ifjú boszorkánytól, akinek megjósoltam a jövőjét. Az is igaz, hogy ritkán viseltem… J

Szóval, egészen jól éreztem magam, ám egy dolog; nem hagyott nyugodni. Mégpedig a Grimmauld tér rejtélye. Ott van az a ház? Vagy nincs? És láttam én azt, a szellemkutyát, vagy sem? Időről-időre visszatértem oda, s próbáltam kifürkészni a titkot.

Nem sok sikerrel… Annyit láttam csak, főleg estefelé, hogy a levegő vibrálni kezd a 10-es és 11-es számú ház között. De csak egy minutáig… Aztán megint elcsendesett minden. Fúrta az oldalam a kíváncsiság. Az egyik este, kicsit közelebb mentem…

S a következő pillanatban, egy recsegő hang harsant mögöttem:

- Carbunculus!

Majdnem eldobtam az ostort. Mintha csalánba feküdtem volna… Égett mindenem. Nagy nehezen összeszedtem magam, csördítettem az ostorral, s elmormoltam én is egy varázsmondókát:

Zúgó szárnyas röppenj!

Nádas mélyéről szökkenj!

S a levegőt milliónyi mérges szúnyog felhőzte hirtelen. Ismeretlen támadóm csapkodását hallva, hátrafordultam, hogy szemtől-szembe legyünk, de nem láttam sokat az általam megidézett szúnyogfelhőtől. Már éppen a következő bűvölésen törtem a fejem, mikor…

- Stupor! - rikkantott egy csengő hang, s előttem elsötétedett a világ…

*****

Mikor magamhoz tértem, két igen csodálkozó arccal néztem szembe. Az egyik fiatal volt, sűrű élénkrózsaszín haj keretezte, és kedvesen turcsi orra fölött sötétkék szemek ragyogtak. A másik úgy festett, mint aki már megjárta a Hadak Útját, többször is… Egyik szeme nagy volt és kék, a másik fekete, és jóval kisebb. Horgas orrából hiányzott egy darab. Mindezt, sűrű, ősz, boglyas haj tetézte. Pislogtam és felültem.

- Ejha! - füttyentett a turcsi orrú - még nem lenne szabad ébren lennie… Hogyhogy, hatástalanította a kábító átkot? - fordult a partneréhez kissé rémült arckifejezéssel.

- Nyilván közülük való - recsegte a nagy szemű - én azt mondom, rövid úton szabaduljunk meg tőle.

A turcsi orrú lányt, úgy látszik lágyabb fából, faragták…

- De Alastor, nem is csinált semmit!

- Nem elég az, hogy a Rend főhadiszállása körül szaglászik? És különben is; láttál te már ilyen boszorkányt errefelé?

A turcsi jól megnézett magának. Nem kerülte el figyelmét hosszú fűzöld szoknyám, lengeujjú, szintén zöld blúzom, és dús, vörös hajam se, ami szabadon omlott a vállamra. Aztán a kezemben szorongatott ostorra meredt.

- Az mi? - csicseregte és az ostoromra mutatott.

- Bűbájostor - emeltem fel - én ezzel varázsolok. Mert akár hiszik, akár nem; boszorkány vagyok én is. De jó boszorkány. Mifelénk bűbájos révülőnek mondják. És ha valaha közöm lenne a rontó némberekhez, hát ott halnék meg szégyenemben! Sose mondtam még ki egy rontást se, senkire, ha meg nem érdemelte alaposan…

- Lárifári! - legyintett Alastor, s szúrós, fekete szemét rámszegezte - Mindenki mondhat, amit akar… Azt árulja el, minek szaglászik itt? És kicsoda maga?

Fújtam egyet. Hogy mindenki a kilétemet firtatja… Kicsit kezdtem unni.

- Apollonia Starlight az Öregerdőből - mondtam kicsit unottan - és fogalmam sincs, hogy kerültem ide. De hallgasson ide vén róka: ha maguk Harry pártján állnak, akár még barátok is lehetünk. Ugyanis és segítettem neki…

- Lárifári! Mondtam már: mindenki mondhat, amit akar… Maga mindenesetre velünk jön. Tudok egy biztos helyet, ahonnan nem tud kiszökni.

Azzal karon ragadott, s odasétáltak velem a 10-es és 11-es ház közé. Ott Alastor morgott valamit, mire megképzett előttünk egy igen öreg, de roppant előkelő benyomást keltő, fekete vaskapu… Alastor elővette a pálcáját, s a zárra szegezte:

- Alohomora! - mormogta, s a kapu kitárult…

Bent legelőször is a félhomállyal szembesültem. Aztán egy alacsony, kövérkés nővel, aki szintén élénkzöldben feszített, mint én. És még a haja is vörös volt… Csak ő kontyba tűzve viselte.

- De Alastor, Tonks! - csapta össze a kezét, mikor meglátott minket; aztán, mint aki valami rosszat csinált, rémülten körülnézett… De nem történt semmi. Lehalkított hangon folytatta:

- Minek hoztatok ide egy muglit?!

- Ez nem mugli - bökött rám a rémfejű - révülő boszorkánynak mondja magát, és ezzel varázsol… - s előmutatta elkobzott bűbájostoromat.

- Igencsak furákat művel vele - közölte a Tonksnak nevezett turcsi orrú, s megdörzsölte a nyakát, ahol az egyik, általam megidézett szúnyog megcsípte - egy egész moszkitó-rajt bűvölt elő! - méltatlankodott - alig tudtam eltüntetni őket…

- És a kábító átkot is kibírja - tette hozzá Alastor - úgyhogy ne haragudj Molly, de úgy döntöttünk, ide zárjuk be…

- Nem tudom, okos dolog-e ez… - csóválta a fejét a kontyos Molly - ha esetleg veszélyes… Egy perc elég neki a szökéshez…

- Elvesszük tőle a varázseszközét - közölte Alastor, és Molly kezébe nyomta az ostoromat - ezt tedd el, kérlek, jó helyre. És gondoskodj az új vendégről. Nekünk most dolgunk van, de estére itt leszünk. Állítólag ma Dumbledore is részt vesz a tanácskozáson…

Azzal eltűntek. Ott maradtunk ketten Molly-val: két morcos boszorkány.

- Gyere utánam - intett - de vigyázz! Ne csapj zajt, mert, ha felébreszted Mrs.Black portréját, megnézheted magad!

- Talán leharapja fejem? - kuncogtam.

Molly fenyegetően nézett rám.

- Én csak annyit mondok, jobb vigyázni vele. És nem feledd: míg a Tanács nem dönt a sorsodról: fogoly vagy.

- Igenis… - horgasztottam le a fejem, s igyekeztem, csendben közlekedni. Közben azért álmélkodtam… Ilyen fura házat még az öregapám se látott! Minden ablak lesötétítve, mindenhol sötét színű kárpitok, s falakon mindenhol faragott pajzsokon fura trófeák: vékony, horgas orrú, nagy fülű manófejek vicsorogtak kipreparálva.

S akkor még nem is beszéltem a sok fura és titokzatos tárgyról, melyek a falakon, a lépcsőkorláton és a konyha kandallója felett terpeszkedtek… Álmélkodva, mint a gyermek, ha számára különös helyre csöppen, ballagtam Molly után. Fogalmam sem volt még ekkor róla, hogy az egyik legnagyobb angliai varázslócsalád rezidenciájába kerültem… Akik mellesleg igen komolyan foglalkoztak a rontásokkal és ártásokkal.

Csillagbűbáj

Ott ültünk a konyhában, farkasszemet nézve. Molly továbbra is bizalmatlanul méregetett engem, kezében a bűbájostorommal. Némi gondolkodás után a seprűmet is átnyújtottam neki.

- Tessék. Tegye ezt is el nyugodtan. Mert repülni még ostor nélkül is tudnék…

Molly elvette, majd sarkon fordult és elsietett. Én, pedig magamra maradtam… Járkáltam a roppant konyhában, amelynek tűzhelyén akár egy egész lakodalmas népnek is kényelmesen meg lehetett főzni, nézegettem a sok fura mindenfélét, amik a polcokon hevertek, a hasas palackokat, fura színű löttyökkel telve, ezüst színű, roppant gyanús alakú fogókat és egyéb eszközöket, és a hatalmas, kormos üstöket, és vártam, hogy Molly visszatérjen. Egyszercsak nyílt az ajtó… Abban a hiszemben, hogy Molly jött vissza, hátra sem fordulva, jegyeztem meg, még mindig a konyhai berendezést bámulva:

- Jó fura ház ez, hallja… Csupa fekete, meg sötét kárpit… És ezek a különös szerkezetek… Miféle népek laktak itt maguk előtt, nem tudja véletlenül?

- De. Véletlenül tudom. A szüleim. Anglia egyik leghíresebb, és legelőkelőbb varázslócsaládja.

A bársonyosan mély, nyugodt és kissé gunyoros hang hallatán, hökkenten megpördültem. S elnyílt a szemem: a konyhaajtóban, az ajtófélfának támaszkodva, egy hihetetlenül jóképű férfi állt. Imponálóan magas termetét sötét színű ing és nadrág takarta, hanyagul a vállaira vetett talárja koromfekete színben pompállott, melyet ezüstcsat fogott össze. Bőre fehérezüst, mint a Hold fénye, markánsan szép arca, minden női szívet megdobogtatna… Érdekesen metszett, barnásfekete szemeiben ott csillogott az éjszaka minden ígérete… Haja is fekete volt, mint az ébenfa, kócos, hosszú tincsei a szemébe hulltak, s a nyakát csiklandozták. Karba tett kézzel állt az ajtóban, s azokkal a bársonybarna szemeivel jól megnézett magának.

- Ó! Ne haragudjon! - kaptam a szám elé a kezem - csak tudja… Még sosem voltam ilyen házban, ahol minden el van sötétítve, és…

- Sose mentegetőzzön - legyintett a férfi, félbeszakítva monológomat, s odalépve hozzám, kezet nyújtott - engedje meg, hogy bemutatkozzam: Sirius Black.

Elmosolyodtam, s én is kezet nyújtottam.

- Örvendek. Apollonia Starlight.

Kezet ráztunk.

- Megkérdezhetem, hogy hogy került ide? Nem látszik boszorkánynak…

- Pedig az vagyok - vontam meg a vállam - s úgy kerülök IDE, hogy túlontúl kíváncsi természet vagyok, s a maga barátai lefüleltek ennek gyakorlása közben. De hogy ebbe az egész világba, hogy kerülök, arról fogalmam sincs.

- Szóval maga… Egy másik világból jött?

- Ami azt illeti igen. De tudok erről a világról is, mert jártam a Tükrök Jurtájában, s véletlenül belepillantottam ebbe a tükörbe..

- Ez érdekesen hangzik - jegyezte meg Sirius.

Megvontam a vállam.

- Ahogy vesszük. Szóval én az én világomban szintén boszorkány vagyok. Jó boszorkány - a "jó" szót erősen megnyomtam - de sajnos - folytattam boldogtalanul - a maga barátai nem nagyon hisznek nekem…

- Szóval maga is fogoly?

- Miért maga is? Azt hittem, maga a házigazda…

- Ahogy vesszük. Itt kell lapulnom, mert köröznek gyilkosságért. De megnyugtathatom: ártatlanul - tette hozzá gyorsan, látva riadt tekintetemet.

- Értem… - mondtam elgondolkodva - furcsa dolgokat láttam a Tükörben, az már szent igaz. De hogy maga is fogoly lenne…

Ironikus félmosoly derengett fel a szája szegletében.

- Majd meglátja…

Ebben a szempillantásban ért vissza Molly. Szemrehányóan nézett Sirius-ra.

- Már megint nem fértél a bőrödbe? Minek neked mindig mindenről tudni? Dumbledore világosan megmondta, hogy…

- Hogy csak itt a házban lévő emberek előtt mutatkozhatom, igen - vágott közbe Sirius ingerülten - ez a nő pedig - mutatott rám - úgy veszem észre, igencsak itt van a házban… Különben is, unatkoztam odafönt…

- De ő nem Rendtag! - tiltakozott Molly - és fogalmunk sincs, hogy kicsoda valójában! Mordon nem bízik benne…

- Alastor Mordon az öregapjában sem bízik! - legyintett Sirius - szerintem Miss. Starlight minden, csak nem veszélyes…

- Azt majd a többiek eldöntik! - csattant fel Molly s szúrós tekintetet vetett rám, mintha azt hinné, hogy megbabonáztam a barátját.

- Molly kérem - mondtam szelíden - nézzen rám… Nincs mitől tartaniuk. Igazat beszélek. Nem vagyok kém, vagy ilyesmi.

Molly végre igazán figyelt rám. Nagyszerű… Összpontosítottam, s mereven belenéztem Molly szürke szemeibe. Az Igazmondó Varázslat mindig működik… Égette lelkemet a szégyen, hogy nem hisznek nekem. Nekem! Akinek a családja évszázadok óta arról híres, hogy sose tért le az erény útjáról, s sose vitte a lelke hazugságba egy tagját sem! Azért is kaptuk a Csillag nevet… Közben láttam Molly szemén, hogy működik a bájolás. Rengetegszer kipróbáltam már ezt, tükörben is otthon… Tudtam, hogy most a szemem helyén két, tiszta kék derengésű csillag szikrázik. S halvány fényük, pedig megnyitja lelkemet a szemlélő előtt, úgy, mintha az látna bele az én gondolataimba, s nem én tárnám fel azt. Hirtelen észrevettem, hogy Molly pislogni kezd. Megszüntettem a bűbájt, s ártatlanul néztem a kontyos asszonyra. Az, pedig rátette a kezét a karomra.

- Polly… Próbáljon beszélni Mordonnal. Én… Bízom magában. Maga nem rossz teremtés - azzal kisietett.

Sirius huncutul mosolyogva nézett rám.

- Mivel szédítette meg Molly-t? Nem szokása ilyen hamar feladni az állásait…

- Semmi különös - mosolyogtam - csak a családom egyik régi bűbája… Az igazság…

Sirius megcsóválta a fejét és felnevetett.

- Maga egyre jobban tetszik nekem, Miss. Starlight - mondta.

- Polly.

-