Az utolsó tünde

Széphistória, Gránitföld legerősebb nemzetségének eredetéről

Írta: Anne Winter

Univerzum: alter, Tolkien nyomán

Megjegyzés: bár a GyU volt az ihlető, a történet, és a világ, ahol játszódik teljes egészében az én fantáziám szüleménye, beleértve a tündék nyelvén írt mondatokat is.

Ha valakinek, a mű olvastán a megfogalmazás nyomán a Szilmarilok jut eszébe, az nem a véletlen műve! J

Főszereplők: Annéa-Miriel; Lendas

Korhatár: nincs

Jogok: minden jog fenntartva!

1.

A Sötétséggel vívott nagy Háború után új életre éledt Gránitföld. Ám ezzel a Tündöklő Földekről érkezett népek ideje lejárt, s az emberek fajtája vette át az uralmat, s teremtette meg a maga birodalmát.

A legnemesebb és legbölcsebb nép, a tündék is lassan eltünedeztek fénylő palotáikból, odahagyták gyönyörű városaikat, s elhajóztak vissza, távoli országukba.

Egyedül az erdőlakó tündenép tartott még ki, hosszú-hosszú ideig; ám utóbb ők is követték az ősi hívást, s hajóra szálltak; kivéve egyvalakit…

Ő - bár szíve neki is a Tenger után sóvárgott - mégsem tudta otthagyni a dúsan burjánzó erdőket; mert a Háború után, az erdők megsokasodtak; az arany-ezüst fákat az Aranyerdőben, a sötétlombú, öreg tölgyeket régi hazájában, a minden gonoszságtól megtisztított, Lasgalen-ben, melyet a közös nyelven Nagyerdőnek neveztek.

Szíve kétfelé húzta, s végül; Gránitföldet választotta.

Ám a régi jóslat betelt rajta. Soha többé nem tudott megnyugodni sehol, mindig űzte, hajtotta valami előre. Többször is elvándorolt a Tengerhez, hogy hajóra szálljon, de aztán mégis meggondolta magát…

S egy napon, mikor Uprine királynál vendégeskedett, kezébe került egy ősrégi tekercs, amelyet még az Ónép nyelvén írtak, s már senki nem tudott elolvasni, míg a Bölcsek sem. Ám a Magányos tünde még ismerte az ősi szavakat… A tekercs egy régi-régi regét beszélt el, mely szerint, nem csak ez a világ létezik, hanem még számos másik, egyazon időben és térben, egymás mellett. Az irat azt is felfedte, hol van az Átjáró: ebben a világban, a Szürkekő-hegység mély barlangjai egyikében, abban, amelyik a legmélyebben fekszik a föld alatt. Lendas - mert így hívták a Magányos Tündét népe nyelvén - kalandvágyát felszította ez az ó-legenda, melyet még ő sem ismert. Elindult hát, hogy megkeresse a Szürkekő-hegység barlangjaiban az Átjárót. Bár sosem volt ínyére, hogy a föld alatt kutasson, s hosszabb utakat tegyen meg, most mégis vállalkozott erre. S sok hosszú bolyongás, és keresgélés után végre ráakadt egy, minden eddiginél mélyebbre vezető, s hatalmasabb tárnára. Ahogy haladt mind, mind előrébb, az alagút végén valami, eddig sosem látott fény derengett; s egyszercsak - véget ért a barlang, s Lendas egy ismeretlen világban találta magát.

Mikor kilépett az alagútból, s körülnézett, örömmel állapította meg, hogy egy gyönyörűséges erdő sötétlik előtte. Szomorúsága egy pillanat alatt eltűnt, s egy pillanatra magányáról is megfeledkezett, ahogy egyik fától a másikig lépkedett, s hallgatta őket. De ebben a világban, a tünde nem értette a fák beszédét…

Sokáig sétált így, s már maga sem tudta, hirtelen, honnan indult el, amikor váratlanul csengő énekszó zavarta fel az erdő csöndjét, s ebben a pillanatban megnyílt Lendas előtt egy tisztás.

A darabka rétet, karcsú, fehér törzsű fák szegélyezték, melyek az Aranyerdő fáira emlékeztették a tündét, a szélén apró forrás fakadt, s a közepén, egy bájos leány üldögélt, s a körülötte bólogató virágokat simogatva, énekelt. Fekete holló haja koszorúba kötve keretezte mosolygós arcát; bőre színe, mint a frissen hullott hó. S ahogy fel-felpillantott, a tünde azt is láthatta, hogy a leány szemének színe az ég kékjével vetekedhet. Egyszerű, zöld vászonruhát viselt; hajában százszorszépek virítottak. Lendas-t elbűvölte a látvány. A hollóhajú lány olyan szép volt, és kedves, hogy azt gondolta, népének valamely elfeledett ágára bukkant itt, ebben a furcsa világban, ahol a fák is más nyelvet beszélnek.

Közelebb lépett hát, és megszólította.

2.

- Namarié! Sinda i aglar elanar!

Annéa csodálkozva nézett fel, mikor meghallotta a mélyen zengő, dallamos hangot. A szavakat nem értette ugyan, de sejtette, hogy az aranyhajú idegen üdvözölte őt. Ezért hát felállt, s meghajolva, viszonozta az üdvözlést a Világok közös nyelvén.

- Légy üdvözölve te is uram! Acanor vigyázza lépteid! - mondta mosolyogva Annéa a régi boszorkányköszöntést, s jól megnézte magának a hirtelen felbukkant jövevényt. Egy szép szál, magas ifjú állt előtte, sokkal magasabb, mint az ő népének fiai. Termete karcsú, sudár, s oly hajlékony, mint a fűzfa ága. Dús, aranyszínű fürtök keretezték gyönyörű arcát, szelíd pillantású, szürke szeme alig leplezett szomorúsággal nézi őt. Zöld vadászruhát viselt, és szürke köpönyeget, melyet egy levél alakú csat fogott össze a nyakán. Hátán roppant ezüstíj, s egy tegez, teli aranyos végű nyílvesszővel. Csodálkozva szólalt meg újra, most már ő is a Közös nyelvet használva.

- Miféle nép leánya vagy úrnőm? Én azt hittem, te is a tündék népéhez tartozol, ezért köszöntöttelek, a sindhek ősi nyelvén.

- Nem - nevette el magát Annéa - én nem vagyok tünde, bár már hallottam róluk. Boszorkány vagyok, a nevem: Annéa.

- Az én nevem Lendas, Than-dúl fia - mondta bocsánatkérően a tünde, hogy nem ő mutatkozott be először, majd hozzátette - mi a neve ennek a világnak?

- Ó, szóval te is hallottál a Párhuzamos Világokról! - kiáltott fel Annéa csodálkozva - én is kerestem már az Átjárót, de nem akadtam rá… Ez a világ itt - folytatta - Boszorkányföld, de már nagyon régen csak a Világ a neve, mert az emberek tudatlanságukban, elűzték az Erdők Őreit, s a régi néppel a név is eltűnt. Én vagyok az utolsó a családomból, a Rengeteg őre.

Lendas ezt igen érdekesnek találta.

- Én is szeretem a fákat, s mindent, ami él, és nem gonosz - mondta - az én világomban, Gránitföldön is hatalmas erdőségek vannak, s népem ott lakik a fák alatt… Azazhogy, lakott - hirtelen elszomorodott, mert eszébe jutott a magánya. Ám ekkor egy könnyű, kezet érzett a vállán, s csillogó, kék szemek kapcsolódtak az ő tekintetébe:

- Ne szomorkodj Lendas! Itt is vannak erdők, amiket felfedezhetsz, s ha úgy gondolod, oszd meg velem történetedet. Hidd el, könnyebb a teher, ha átadsz belőle. Jöjj, tarts velem, itt lakom nem messze, ettől a kis nyírestől. Légy a vendégem!

E szívélyes szavak hallatán, Lendas elmosolyodott, s boldogan követte Annéa-t kis erdei kunyhójába, mely ott állt a rengeteg szívében. Mintha a lelke mélyén sejtette volna, hogy eztán nem lesz soha többé magányos.

* * * * * *

S így történt, hogy Boszorkányföld legutolsó vélája, Annéa, otthonába vezette Lendast, a Magányos tündét, s barátságába fogadta. S Lendas elbeszélte neki föld alatti vándorlásának, s Gránitföld keserveinek történetét, s még sok más regét az Ó-Időkből, amikor a Világok még fiatalok voltak…

Annéa pedig megtanította Lendast a titkos szavakra, melyekkel megérthette az itteni fák beszédét. Így éldegéltek ketten az erdő mélyén. Napközben a Rengeteget járták, esténként pedig - miután elköltötték egyszerű vacsorájukat - regéket és balladákat meséltek egymásnak, históriákat énekeltek. Annéa-t minden érdekelte, amit a tündék hajdan tettek, s mikor az ő népének életéről és küzdelmeiről beszélt, azok oly hasonlatosak voltak Lendas rokonainak cselekedeteihez, hogy a tünde újra és újra elcsodálkozott ezen. Szívében új gondolat vert tanyát: talán mégis az eledhek egy elfelejtett ága élt ezen a világon is; csak más néven és más sorssal.

S néha-néha mikor egyedül járta a Rengeteg útjait, s beszélt az ősi fákkal, akik már a Világok születésénél is itt álltak, s ők meséltek egy népről, mely óvta és védte őket, bekötözte sebeiket, s minden kivágott fát megsirattak. Véla volt ennek a népnek a neve, "varázstudó", annak a világnak a közös nyelvén, de az emberek, akik más fajba tartoztak, félték őket, s az életükre törtek. S ahogy hallgatta Lendas ezeket az elbeszéléseket, egyre inkább meggyőzte ez őt arról, hogy Annéa a tündenéphez tartozik, s elnevezte a lányt a sindhek ősi nyelvén Míriel-nek; amely csillagfényt jelent, s attól kezdve ezen a néven szólította. És tanítgatni kezdte az ifjú vélát a sindh nyelvre.

Annéa; avagy Míriel, gyorsan tanult, s nemsokára már tünde nyelven beszélgettek ő, és Lendas, s többé már nem volt ismeretlen Míriel előtt egyetlen olyan legenda sem, melyet soha nem ültettek át a Világok közös nyelvére.

Boldog volt az életük ott, az erdő mélyén, mert a Kinti világ gonoszsága még nem jutott el hozzájuk, s ők az emberek népéből, csak a közeli falu öregebb lakóit láttak, mikor azok eljöttek, hogy fájdalmukra, betegségükre, Míriel-nél gyógyulást találjanak. S a mindannyian nagyon megkönnyebbültek, hogy a lány már nincs egyedül, hiszen az irgalmas szívű nénék, és bölcs öregemberek, aggódtak a kis Míriel-ért - kinek valódi hatalmáról mit sem tudtak - hogy valaki gonoszt ne tegyen vele itt, a Rengetegben, hol csak egymagában sétált eddig. S örvendeztek a szép szál, bátor tekintetű ifjú láttán, akiben Míriel igaz támaszát látták.

* * * * * *

Ám a baj és gond már ott osonkodott a tavalyi avar alatt. Mert Boszorkányföld uralkodója, egy újabb és nagyobb lakásba akart költözni, s elhatározta, hogy olyan roppant palotát építtet, melynek tornyai az eget verik, s versenyre fog kelni az Istenek márványkőből és gyémántból épült szentélyeivel. Ám a roppant palotához és tornyokhoz, nagyon sok fa és hely kellett, így hát az Uralkodó elhatározta, hogy kivágatja a Rengeteg fáit, s annak helyén építteti fel az eltervezett várat, s a falut is leromboltatja, hogy annak helyére szökőkutakat és áryas lugasokat telepíthessen.

Egy napfényes, szép reggelen, Míriel különösen vidáman ébredt. Eszébe jutott ugyanis, hogy Lúne a Tal'la, avagy Félhold ünnepe lesz aznap este; s elszaladt a kedvenc forrásához, a Százszorszépek tisztásán, hogy vizet hozzon, s virágokat gyűjtsön az ünnepre. Lendas már jókor reggel elment a maga külön útjaira, akkoriban kezdte el, ugyanis felfedezni a Rengeteg, északabbra fekvő vidékét.

Dalolva jött Míriel át az árnyas erdőn, kezében korsó, tele friss vízzel, homlokán százszorszépekből font koszorú, másik kezében nagy csokor vízililiom, s egyéb vadvirág; és mosolygott és nem félt semmitől. Ám, ahogy házikójához közeledett, fejszecsapások, s durva kiáltások ütötték meg a fülét. Megdermedt.

- Ó, jaj, döntik a fákat, pusztítják a Rengeteget! - kiáltotta jajongva, s futásnak eredt a számára oly borzasztó hangok felé.

S valóban: az erdő közepén egy kis körben, már ott feküdtek a halott fák, ágaikat akkor fűrészelték le éppen a favágók, mikor Míriel odaérkezett. Gondolkodás nélkül szaladt oda a marcona emberekhez, csengő hangján "megállj"-t kiáltva nekik. S a favágók felnéztek, és elcsodálkoztak, mert azt hitték a vélák büszke és különc népe, régesrég a legendákba távozott, s Míriel felbukkanásától, a legtöbbnek inába szállt a bátorsága; mert veszedelmes harag tüze égett a lány máskor oly szelíd szemében. Ám Míriel tudta, ahhoz, hogy a favágókat megfutamítsa, ahhoz nincs elegendő hatalma. Összeszedte minden erejét, s felkiáltott úgy, hogy az egész Rengeteg visszhangzott tőle:

- Utúlieyme! I morgas borodgrim! Lendas, Utúlieyme!

A favágók még jobban megrettentek, mert azt hitték, hogy Míriel valami rettenetes átkot mondott most rájuk. Ám még nagyobb volt a meglepetésük, mikor a lány kiáltására - valahonnan messziről - válasz érkezett:

- Namarié, Míriel! I aglar pelennath!

S a következő pillanatban, a legmagasabb, s egyben legöregebb fa koronájából hirtelen eléjük ugrott, egy ismeretlen szerzet, aki alakra ugyan embert formázott, ám jóval magasabb volt a favágók által ismert embereknél; haja valószínűtlenül ragyogott, mintha aranyból volna, szemében különös láng lobbant. S a hátán a hatalmas íj…

Míriel boldogan futott oda társához.

- Mi történik itt, Míriel, atarinya? - kérdezte Lendas döbbenten, miután meglátta a kidöntött fákat.

- Ezek az emberek idejöttek, s pusztítani kezdték a Rengeteget! - panaszolta a lány - Megölték legkedvesebb fáimat! Ó jaj, hogyan is állok most már a Boszorkányok királynője elé? Nem tudtam megvédeni a gondjaimra bízott erdőt.

Erre a favágók vezetője előlépett.

- Nem jókedvünkből jöttünk ide. Az Uralkodó parancsára irtjuk az erdőt, aki palotát óhajt emeltetni a helyére. S az építkezéshez sok fa kell…

Míriel szeme felszikrázott.

- Ez, az erdő nem az Uralkodó tulajdona! Semmi joga sincs arra, hogy akár csak egy fűszálat is letépjen! Mert ezt az erdőt, az utolsót, az én népem védelmezte, s védelmezi most is! Ezért megparancsolom nektek, hogy tüstént hagyjátok abba ezt a mészárlást!

Ám az emberek tétováztak. Jobban féltek az Uralkodótól, mint Lendastól és Míriel-től, mert - úgy gondolták, az első ijedtség elmúltával - mit árthat nekik ez a két védtelen és békés lény?! Ám kiderült, nem is olyan védtelenek…

Lendas odalépett Míriel mellé s a vállára tette a kezét. Összenéztek… S egyszerre mondták ki a Titkolt szavakat. Közös erejük nyomán az ég elsötétült, mintha hirtelen leszállt volna az éjszaka. S a vaksötétben, hirtelen zörgés, suttogás kelt, mintha a fák közelednének döngő léptekkel - időnként a föld is megrezdült - hogy bosszút álljanak testvéreik gyilkosain. A favágók megrémültek, s fejszét, fűrészt eldobva, hanyatt-homlok menekültek.

Ahogy eltakarodtak az erdőből, a Nap újra kisütött.

A favágók tehát elmenekültek, s nem is jöttek többé vissza, de Míriel szíve szomorú lett, mert érezte, hogy a Rengeteg megóvásához már nincs elég ereje. Bár… Volt egy varázslat… Amit a legvégső esetekre tartogattak a vélák, mert ereje iszonyú volt, s meg is ölhette létrehozóját, az iszonyatos erőfeszítés. S Míriel érezte; hogy ehhez kéne folyamodnia, ám aztán örökre búcsút mondhat kedves erdejének, mert a Varázslat alatt álló erdőt, a vélák nem lakhatják…

Végül - nagy vívódások után - a Varázslat megidézése mellett döntött, nehéz szívvel, s félelemmel a lelkében; hol fog ő ezután lakni? S Lendas, aki tudta, mi búsítja a leányt, így szólt hozzá:

- Engem nem száműztek, mint egykor atyáimat. Szabadon visszatérhetek az én világomba, melyet csupán kalandvágyból hagytam el. S ha te is akarod, magammal viszlek téged is, ha végképp rászántad magad, hogy elhagyod az itthoni földet. Gránitföldön is vannak erdők, talán még dúsabbak is, mint itt, s abban a világban nekem is van hol laknom. Légy, hát most te, az én vendégem Elanor Míriel! - mondta, s mélyen a lány kék szemébe nézett, s hirtelen, egy, eleddig számára ismeretlen érzés csírázott ki szívében a lány iránt.

Míriel pedig - kis hallgatás után - így válaszolt.

- Szívesen veled megyek Lendas, a te világodba, hogy megismerjem otthonodat. Ám fáj az én szívem szeretett fáimért, és a Rengetegért, melyben születtem és felnőttem.

És ekkor Lendas gyöngéden megsimogatta a lány haját, és azt mondta, hogy hozzon magával egy ágat a számára legkedvesebb fáról, s majd elültetik Gránitföldön, házának kertjében, hogy legyen legalább egyvalami, ami az elhagyott otthonra emlékezteti Míriel-t. S akkor a lány elment, s egy nyírfaágat hozott, a Százszorszépek tisztásán álló fák egyikéről, melyeknek ezüstfehér volt a kérgük, s leveleik folyékony ezüstnek látszottak, ha szél rezgette őket, s melyek olyan nagyon hasonlítottak a Lendas által annyira kedvelt mellanorokra…

Aznap éjjel egy vénséges, vén mámika látogatta meg őket - éppen harmadnapja történt, hogy a favágókat elűzték - s elmondta, azért jött, hogy még utoljára lássa Míriel-t, mert holnap hajnalban útra kel a falu, s jóval keletebbre költöznek, mert hírét vették, hogy az Uralkodó le akarja romboltatni lakhelyüket, hogy lugasokat építtessen a helyére.

- Idősek vagyunk mi már a vitatkozáshoz, lánykám - mondta a mamó a döbbent Míriel-nek - eljárt felettünk az idő. Arrébb csoszogunk hát kicsinyég, hogy ne legyünk láb alatt a Hatalmasoknak. Így volt ez mindig, eztán is így lesz.

Azzal a mamóka - minden jót kívánva Míriel-nek és Lendasnak, elment.

S Míriel ekkor döntötte el végleg, hogy megidézi a Varázslat Körét, mely védelmet nyújt az erdőnek s akkor a falunak, nem kell elköltöznie, mert félelmes híre lesz a Rengetegnek, s csak régi lakóit engedi be magába.

S még azon az éjszakán elment a boszorkányok Szent Kövéhez, s hozzáfogott a Varázslat körének előhívásához. Lendas ezalatt nyugtalanul járt föl-alá a Sziklabarlang, az itteni Átjáró előtt. Aggódott a lányért, hiszen maga Míriel mondta, hogy nála idősebbek és tapasztaltabbak is haltak már bele e bűvölésbe. Lassan teltek a várakozás órái, s sokáig nem történt semmi. Aztán… Minden zengett, zúgott, csattogott. A szél bömbölését csak az erdő iszonyatos suhogása harsogta túl, s hirtelen, alkonylilára vált a  bársonykék ég, s smaragdszínű villámok cikáztak át meg át rajta. Aztán a villámok egyre lejjebb ereszkedtek a Rengeteg fölött… Kört formáltak… S lassan-lassan burokba vonták a fákat. Egy pillanatig megültek rajta, s ekkor úgy tetszett, valaki egy hatalmas burát borított az erdőre. Aztán egy minden eddiginél félelmetesebb csattanás rázta meg a Világot, melybe éles sikoly vegyült. Aztán minden elcsendesedett, s a zöld burok is eltűnt. Lendas a sikolyt hallván, azonnal Míriel keresésére indult. Háromszor kerülte meg a Rengeteget - mi alatt tapasztalta, hogy a Varázslat Köre valóban hathatós védelem - míg rábukkant az eszméletlenül heverő lányra, egy lapos és szürke kő mellett. Odasietett, felkapta, s elindult vele a Sziklabarlang felé. Belépett a sűrű félhomályba, s attól kezdve Boszorkányföldön nem látta őket senki, soha többé.

Ám a Rengeteg melletti faluban szájról, szájra szállt a rege az Utolsó Boszorkányról, aki megmentette az erdőt és a falut, és hogy nem halt meg igazán, s majd újra eljön, ha a Békés embereknek újra szükségük lesz rá…

3.

Mikor Míriel magához tért, puha pázsiton feküdt, egy ismeretlen erdő szélén, de ahogy felpillantott, tekintete egy jól ismert szürke szempár tekintetével találkozott, amely aggódva nézte őt.

- Hála legyen az Erdő Urainak, hogy végre magadhoz tértél! Már attól féltem, valami komoly bajod esett… Sajnos, én nem értek olyan jól a gyógyításhoz, mint Lemnis, a bátyám…

Míriel felült és szétnézett.

- Semmi bajom - nyugtatta meg Lendast - Hol vagyunk? Ezt a vidéket nem ismerem…

- Ez itt Gránitföld - mutatott körbe a tünde.

A lány csodálattal tekintett végig a változatos tájon: jobbra tőlük hatalmas hegyek magasodtak, előttük a végtelen erdőség, balra, pedig zöldellő rétek, melyek végében valami fehér ragyogást lehetett kivenni. Később megtudta Lendastól, hogy az, a ragyogás Uprine király, Fehér Városának falaitól ered, melyek ezüstként csillognak, ha rájuk süt a Nap. A roppant hegyeknek Szürkekő a neve, mert semmi zöld nem tud megkapaszkodni oldalukon, az előttük lévő erdőnek, pedig Csillogó Rengeteg… Ahol a fák levelei ezüst színűek, s szikráznak, ha megszűrik a fényt.

Ez volt Lendas otthona, aki magányos vándorlásai során vetődött el erre a vidékre, mikor végképp odahagyta szülőföldjét, Lasgalent. S megtetszett neki ez az ezüst rengeteg, s elhatározta, hogy itt épít házat magának. Ebbe a házba vezette most  Míriel-t, aki ámulva nézett körül, mert inkább palotának tűnt a lakhely, mint erdei kunyhónak. Mert Lendas, a Magányos tünde, nem tudta volna elviselni, hogy népének minden alkotása veszendőbe menjen, s ezért gondosan építette ezt a házat, s feldíszítette mindennel, amely valaha a tündék előtt kedves volt. Csodálatos faragások és ékkövek ékesítették az oszlopokat, s az ajtókat, a kertben, pedig ott növekedett egy igazi mellanor, az utolsó az Aranyerdő, mostanra elpusztult fái közül. S mivel a ház nyitott volt, az ablakokban, pedig madarak üldögéltek és daloltak, s a fák és bokrok szabadon nőttek a szobákban, Míriel-nek úgy tetszett, egy lugasban üldögél, s nagyon megszerette a házat.

A kertben, pedig az aranyfa mellé elültették a Boszorkányföldről hozott nyírfaágat, s az hamarosan megeredt, ágakat, levelet bontott, s nagyon hamar olyan magasra nőtt, hogy árnyéka homályba borította a háznak azt a részét, ahol állt. S Lendas nagyon megkedvelte a fát, s elnevezte Nimue-nak, a Kedvesnek. Míriel-t nagyon boldoggá téve ezzel. Napjaik régi rendje újra visszaállt, s ők nagyon sokat barangoltak Gránitföld szép világában, megismerkedve sok csodával.

Míriel különösen a Fák Őreit fogadta szívébe, akik maguk is védenceikre hasonlítottak, s dallamos, furcsán hangzó neveket viseltek. Asszonyaik, pedig végtelen kerteket gondoztak, és kis csemetéket nevelgettek, akik semmiben sem különböztek az emberek és vélák gyermekeitől, csak küllemükben. És Míriel mindig szívesen játszadozott az olorok - mert így hívták a Fák Őreit a sindhek nyelvén - gyermekeivel, s már-már elfeledte bánatát, hogy oda kellett hagynia a világot, melyen született és élt eddig. De boldog volt, hogy száműzöttsége miatti bánatát - ha olykor mégis rátört - megoszthatja valakivel, aki átérzi fájdalmát és megvigasztalja.

S ebben az időben történt, hogy Lendas másképp kezdett vele viselkedni. Eddig mindig úgy éltek egymás mellett, mint fivér és nővér, akik kitartanak egymás mellett, jóban-rosszban. Ám ekkorra, ez megváltozott. Gyakran sétáltak a ragyogó fák között kéz a kézben, hallgatva, s Lendas egyre gyakrabban felejtette rajta a tekintetét a lányon, s pillantásában valami olyan érzésnek az ígérete rejtőzött, amelyet Míriel meg sem mert fogalmazni magának.

Történt pedig, egy ragyogó napon - Lite havának második holdtöltéjét megelőzően - hogy Uprine király látni kívánta az újonnan érkezettet, s meghívta Lendast és Míriel-t, hogy töltsék nála az ünnepet, mert Lite második Nagy Holdja nagy ünnep volt, mikor az Erdő Urainak megköszönték a bőséges aratást.

Ám Míriel nem akart elmenni. Félt a nagy sokadalomtól - hiszen eddigi életében nem nagyon látott népesebb embercsoportot - meg attól, hogy mit szól hozzá a Király, hogy ő csak hívatlanul átlépte az Átjárót, s "betolakodott" a birodalmába. Ám Lendas megnyugtatta, hogy Uprine király, régi jó barátja, együtt küzdöttek a Nagy Háborúban, s magányára egyedül, Uprine udvarában talált enyhülést eddig. Végül a lány már csak egy kifogást tudott találni: hogy a ruhája nem elég előkelő egy ilyen ünnepséghez, mely bizonnyal nem lesz híján a pompának.

S erre Lendas elmosolyodott, s egy pillanatra eltűnt a lány mellől, mikor, pedig visszatért, egy csodálatos ruhát hozott a karján. Lágy anyag könnyű volt, mint a lepkeszárny, s színe, pedig olyan, akár az égbolt hajnalidőn. A lány ölébe terítette a tündöklő köntöst, s elbeszélte neki, hogy ezt a ruhát a húga viselte, nagy ünnepekkor, de többé már nem veheti fel; elpusztította őt a Sötét Úr - mint sokakat, mikor hatalma csúcsán volt - mert véletlenül az erdő tiltott részébe tévedt, s onnan nem volt többé menekülés. S ő elhozta, több más dologgal együtt a régi házból, s szeretett emlékként őrizte eddig, de most úgy döntött, Míriel-nek adja, aki a legméltóbb arra, hogy felvegye egy tünde hercegnő ruháját. Míriel hallgatagon simogatta egy ideig a lágy anyagot, majd nagyon csendesen megszólalt.

- Nagyon köszönöm ezt a csodálatos ajándékot, melyre talán nem is vagyok érdemes... De kérlek, Lendas - nézett fel - értsd meg, nem bírok, félek emberek közé menni. A Fehér Városba, sajnos egyedül kell menned.

Lendas elszomorodott ezekre a szavakra, de nem erősködött tovább. Felöltötte legpompásabb ruháját, vállára kanyarította szürke tündeköpönyegét, s elindult - mert szívében már nagyon vágyta látni Uprine-t - újra magányosan.

Míriel könnyes szemmel nézte, ahogy távolodik. Nagy harc dúlt lelkében; kétféle érzés csatázott egymással: félelme az emberektől, s a tünde iránt érzett szerelem, mely attól fogva növekedett szívében, hogy először találkoztak a Százszorszépek tisztásán. S ahogy így ült, tépelődve magában, az ablakon beragyogott az Est Csillaga, mely éppen akkor kelt fel. Tündökölt és szikrázott, s mintha azt üzente-ragyogta volna: "menj! Menj, te is utána!"

Lassan, tétovázva felállt. Kibújt régi, viseltes ruhájából, s felöltötte a hajnalkék köntöst. Az, pedig úgy simult testére, lágyan fodrozódva lábai körül, mintha csak neki készítették volna. Dús haját leeresztette, mely leért a derekáig, homlokára elanorból font koszorút illesztett. Aztán kilépett a házból, de nem tudta, hová-merre forduljon, hol fekszik Uprine király városa, hisz eddig embernemlakta helyeken időztek. Tanácstalanságában felnézett az égre, ahol az Est Csillaga, mintha még fényesebben ragyogott volna, s lassan elindult az égen, maga után hívogatva a lányt. S Míriel nekiindult, és követte a csillagot, s az elvezette őt egészen a Fehér Város kapujáig. Ott még egy utolsót pislantott, s kihunyt a fénye, mert ekkorra már a nagy ezüstgömb, a Hold vette át az uralmat az égbolton.

* * * * * *

Az ünnep folyt. Mindenki vidám volt, és örvendezett, s nagy örömtüzeket gyújtottak és körültáncolták. Csak egyvalaki nem tudta élvezni a vigasságot, s búsan üldögélve egyre csak a csillagokat kémlelte: Lendas, a Magányos tünde. Mikor megérkezett, Uprine nagy barátsággal és szeretettel fogadta és elbeszélgettek a hajdanvolt dolgokról, meg azokról, amik azóta történtek, mint Lendas utazása a Szürkekő barlangjain keresztül, mert a királyt érdekelték a Világok.

Ám amint besötétedett, s meggyújtották az első máglyát, Uprine-t elszólította a kötelesség, mert neki kellett a tűzbe dobnia az áldozati ajándékul szánt gyümölcsöket, utána, pedig megkérték, hogy vezesse a körtáncot, így hát sokáig nem tudott visszatérni barátjához.

És amikor visszatért, ismét érdeklődve hallgatta a tünde elbeszélését, majd így szólt:

- Hol van hát szépséges vendégünk, akit magaddal hoztál abból a másik világból? Úgy vágytam őt megismerni! Vagy talán akkora kincs, hogy tőlem is félted? - tette hozzá tréfálkozva, de Lendas komoly maradt, ahogy válaszolt:

- Ő sajnos otthon maradt az erdei házban. Hiába kérleltem, nem tudtam rávenni, hogy eljöjjön. Nagyon fél az emberektől.

Uprine ezen nagyon elcsodálkozott, s már éppen mondani készült valamit, mikor a kapuőrök egyike lépett hozzá.

- Felséges uram - hajtott térdet - egy magányos hölgy kér bebocsáttatást városodba. Oly szép, mint egy csillag, és ha nem tudnám, hogy valamennyien elhajóztak Lendas úron kívül, úgy vélném, tünde. Azt mondja, Lendas úr ismerőse - hajolt meg a tünde felé - Nem mertem beengedni, mert azt parancsoltad, hogy a Csillag nyugta után, már senkit ne engedjünk át; s mikor a hölgy a kapuhoz lépett, a Csillag, éppen akkor bukott a Kék hegyek mögé.

- Bocsássátok be, de rögtön! - szólt a király, aki sejtette, hogy ki lehet a kései látogató.

- Lám, hölgyed mégiscsak legyőzte félelmét - mondta Lendasnak mosolyogva, aki roppant módon csodálkozott a hallottakon.

S ebben a pillanatban meglepett moraj hangzott fel, mert Míriel szépségének ragyogása elhomályosította az ezüst Holdét is, s aki csak látta, mind meghajolt előtte. Így ért Míriel az Ezüst Toronyhoz, a város közepén, mely alatt a Nagy Fontana körül álló padokon üldögélt Lendas és a király.

S mikor Lendas felvetette tekintetét, ím ott állt előtte Míriel, s oly szép volt, hogy arra nincsen szó, hajnalkék ruhája kiemelte karcsú alakját, leeresztett haja csillogott, mintha csillagport hintett volna rá, s arcán eddig sosem látott fény tündökölt, mely ott égett szemeiben is, s homlokán az elanor-koszorú, mintha gyémántkorona lenne, és mosolygott, mintha mindent tudna.

És, mikor Lendas beletekintett azokba a csillagfényű szemekbe, szívében lángra lobbant a régen sejtett, de eleddig még szunnyadó szerelem, amelyet e gyönyörű véla iránt érzett, a kezdettől fogva, ahogy megpillantotta.

- Eljöttem - szólalt meg a lány csengő hangon, miután egy hosszú pillanatig némán nézték egymást - a Csillag bíztatott és vezetett idáig. Segítségével legyőztem a félelmet a szívemben. Eljöttem, mert nem akarom, hogy szomorú légy, mikor mindenki más örvendezik - azzal odament Lendashoz, és a vállára tette a kezét, s hozzásimult, hogy érezze, összetartoznak. Lendas pedig átkarolta a derekát, magához ölelte, s megvallva szerelmét, asszonyául kérte őt. Míriel pedig boldogan mondott igent.

Ekkor Uprine király, aki mindeddig csendben várakozott a Fontana másik oldalán, s örvendezett, hogy barátja magánya, immár véget ért. S odalépett hozzájuk és így szólt:

- Jobb napot nem is választhattatok volna az egybekelésre. Mert nemcsak az Aratás Ünnepét üljük ma. Ez az éjszaka a Valóra Vált Remények és a Beteljesült Szerelmek Ünnepe is…

Így történt, hogy még azon az éjszakán, Annéa a véla, vagyis tünde nevén: Míriel Elanor, Lendas Than-Ghile asszonya lett.

S e násszal egy erős nemzetséget teremtettek, mely két varázstudó nép erejét és hatalmát egyesíti; ám mindörökre összefonódott ez a halandó emberek nemzetségével is, mert Lendas és Míriel gyermekei Uprine házából választottak maguknak házastársat, s e három nép keveredéséből született egy új nemzet, mely lassan benépesítette Gránitföldet, s ismét olyan virágzóvá tette, mint volt hajdan, mikor a Tündöklő Földek, még nem voltak elrejtve a Világ szemei elől…

Vége