Kimondott, és ki nem mondott szavak - Harry és Ginny

Ginny

Szeretek Harry-vel lenni. Nemcsak az ágyban. Felejtsük már el azt a tévhitet, hogy a fiatalok - ha betöltötték a nagykorúságukat - csak a szex-re tudnak gondolni, mert nem így van. Vegyük példának okáért Harry-t. Most múlt 19, és inkább világfordító és sorsdöntő dolgok járnak jobbára a fejében, semmint az, hogy milyen körmönfont csellel vigyen engem ágyba. Igaz, hogy nem is kellene hozzá semmilyen csel... De ez más lapra tartozik. Szóval, szeretek vele lenni. Csak úgy. Együtt. Sokszor nem is beszélünk. Igaz, csókolózás közben nem is igen lehet... :) De egyébként is. Ülünk az ágyamon, vagy kint a kertben, vagy a Bázison - ami hivatalosan Harry öröksége, de ő szíves-örömest átengedte a Rendnek - a nappaliban, szorosan egymás mellett és - hallgatunk. Aztán Harry egyszercsak megfogja a kezemet, vagy megsimogatja a hajamat és mélyen a szemembe néz...

És én úgy érzem, hogy rengeteg mindent mondtam neki, pedig ki se nyitottam a számat. Egyszer, tréfásan nekiszegeztem a kérdést:

- Harry, te most rajtam gyakorolod a legilimenciát?

Mire ő megrázta a fejét és borzasztó komolyan azt mondta:

- Sosem tennék ilyet veled Ginny. Soha.

- Ha úgy érzed, meg kell tenned - mondtam erre én - csak nyugodtan. Felhatalmazlak rá.

Megrázta a fejét.

- Nincs rá szükségem - mondta, majd - jelezve, hogy lezárta a témát - odahajolt hozzám és megcsókolt. Én viszonoztam, és... Aznap már nem is beszéltünk többet erről...

Most pedig, miután három hosszú hét elteltével újra látjuk egymást; egész biztos, hogy nem fogunk beszélgetni. Illetve most nem.  Majd. Később. Ha már lenyugodtak a kedélyek. Merlin segíts, hogy mennyire hiányzott Harry! És olyan jó tudni-érezni, hogy ő is pontosan egy örökkévalóságnak érezte ezt a három hetet, mint én. Hogy pontosan annyira hiányoztam neki, mint ő nekem. Efelől semmi kétséget nem hagy bennem, ugyanis olyan szorosan ölel magához, mintha össze akarna roppantani. Levegőt is alig kapok, de a világért sem enyhítenék ezen a fojtogató ölelésen. Inkább élvezem, hogy ennyire közel lehetek hozzá... Megsimogatom a haját, mire felnéz. Egy hosszú pillanatig csak mered rám, mintha nem hinné el, hogy ott állok előtte. Aztán megmoccan. Ujjait a hajamba fúrja; szája szorosan tapad az enyémre. Édes, kínzó, fullasztó ez a csók. Benne van az elmúlt órák és hetek várakozása; vágya. Lehunyom a szemem, ahogy visszacsókolok, pont olyan hevesen, mint ő. Nekidönt a falnak, a talárom csatját keresi; később hallom, ahogy a földre siklik a könnyű anyag. Én is kibontom őt a köpenyéből. Ujjai a pulóverem alatt kószálnak, megborzongok lágy érintésüktől. Forró a tenyere... A számra tapadó szája, a hozzám simuló teste... Forró vagyok én is. Érzem heves szívdobogását, ahogy az enyémmel azonos ritmusban ver... Mit is írtam az elején?! Felejtsük el. Itt, és most, ebben a pillanatban semmi más nem érdekel, csakhogy együtt lehessek Vele. Az ágyban. És tudom, hogy ő is ezt akarja... Hirtelen felemeli a fejét, rám néz. Smaragdzöld szemei most egészen sötétek, a bennük izzó vágytól. Mintha mondani akarna valamit... Aztán megrázza fejét. Vajon mit hessegethetett el így magától? Szó nélkül a karjába kap, és felvisz a lépcsőn; fel, a szobámba. Az ágynál tesz le. Illetve rá. Hátradőlök, s magammal húzom őt is. Akármit is akart mondani; ráér később. Most még nem tudnék elviselni semmi drasztikusat. Előbb még meg akarom tapasztalni, hogy valóban itt van, eljött. El akarok merülni a gyönyörök világában... Vele. A rossz hírek még igazán várhatnak...

Harry

Hogyan mondjam meg Ginny-nek, hogy csak egy napra jöttem? Hogy holnap hajnalban újra eltűnök; és csak Merlin tudná megmondani - vagy még ő sem - hogy mikor jövök vissza. Vagy, hogy visszajövök-e egyáltalán... Tudom, hogy tisztában van vele, hogy az elmúlt három hétben nem a királynőnél vendégeskedtünk, és azzal is, mekkora a veszély. De mégis...

Olyan rohadt dolog ez. Itt vagyok végre, nála. A karomban tartom, csókolom az édes száját, simogatom a selymes bőrét... És közben az jár a fejemben, mi lesz holnap. Hogy holnap talán elveszítek mindent. Ginny-t. A barátaimat. Az életemet. Nem! Nem akarok most erre gondolni! Megrázom a fejem, hogy kiűzzem az agyamból ezeket a riasztó gondolatokat. Még nem akarok ezzel foglalkozni. Ez nem az a pillanat. Talán nem is mondok semmit Ginny-nek... Hirtelen felriadok. Mintha az előbb teljesen máshol jártam volna, meglep Ginny közelsége. Vágyakozva nézem csillogó szemét, nedves, félig elnyílt ajkait... Rám zúdul a heves vágy. Felemelem Ginny-t és élvezem, ahogy belém fogódzik. Elindulunk, fel a szobájába. A pokolba most Voldemorttal, meg a hordájával! Ennek az éjszakának a legutolsó percét is ki akarom élvezni...

Ginny

Ó, ezzel nem lehet betelni... Újra és újra és újra még... A végkimerülésig, sőt még azon túl is.

Odakint már estébe hajlik a délután; így, késő ősszel korán sötétedik... Mélázva nézem a fekete négyszöget, amivé az ablakom vált. Harry behunyt szemmel fekszik mellettem, hanyatt, karja a feje alatt. Fogalmam sincs, mire gondolhat; merthogy aludni, nem alszik, az biztos. Ahhoz nem elég nyugodt a légzése. Fölé hajolok, nézem hunyt szemein a hosszú pillákat, szép ívű, erőteljes szemöldökét. Érzéki, szinte lányos vonalú száját. Azt a furcsa, rózsaszín heget a homlokán... Most félig eltakarja egy koromfekete hajtincs. Alig tudom visszafogni magam, hogy ne simítsam el. De nem akarom megzavarni, hadd pihenjen. Hiszen rengeteg időnk van még...

Ebben a pillanatban nyitja ki a szemeit. És ismét az a különös, "mondjam? ne mondjam?" arckifejezés. És hirtelen megszólal. A hangja kicsit rekedtes, és sokkal-sokkal mélyebb, mint egyébkor. Önkéntelenül is beleborzongok. Meg abba is, ami elhangzik.

- Hajnalban el kell mennem - mondja. A hangja szenvtelennek tűnik; ám megérzem mögötte a vívódást. Nem néz rám, a plafonnak beszél. Talán úgy könnyebb. Felsóhajtok.

- Tudom.

- Tudod?! - most végre felém fordul. Hosszan néz, és zöld szemeiben csodálkozás. Talán nem várta ezt a rezignált belenyugvást.

- Sejtettem - vonok vállat - elvégre az elmúlt három hétben végig ezt szerveztétek, nem? Megvan az összes horcrux-micsoda, mehetsz Voldemortra vadászni.

- És nem bánod?

- És ha bánnám, az mit változtat? - kérdem sóhajtva - tudod, már a hatodik év végén is megmondtam: talán a hősi lelkedért szerettem beléd. A kitartásodért. Felelősségtudatodért. Te nem tudsz nyugodtan élni, míg az a rohadék odakinn kóborol.

- És ha csupán önzés? - kérdezi vérforraló hangsúllyal - ha csak azért akarom elintézni, hogy ne ő lépjen a nyakamra?

- Nem - rázom a fejem - ha csak téged fenyegetne, nem törődnél az egésszel. Téged a varázsvilág sorsa érdekel, nem a személyes biztonságod.

Hallgat. Én is hallgatok. Hallgatunk. Aztán megszólal, és eléggé furcsa dolgot kérdez.

- Ginny... Nem... Nem haragszol, hogy idejöttem, mielőtt...

- Haragudni? Én? Ezért? - kérdem tágra nyílt szemekkel - Miért kéne haragudnom? Hogy idejöttél elbúcsúzni? Hogy nem bírtad ki, hogy ne láthass, mielőtt beleveted magad a halálos kalandba? Miért kéne ezért haragudnom?

- Nem is tudom... - vonja meg fektében a vállát; aztán fölém hajol.

- A legtöbb lány ilyenkor könyörögni szokott... - jegyzi meg, szinte flegmán.

- De én nem vagyok a legtöbb lány - vonom meg a vállam. Beletúrok a hajába, mire ő elkapja a kezemet, és belecsókol a tenyerembe.

- Valóban nem - mosolyog, s huncut szikrák táncolnak a szemében - te egészen különleges vagy. Talán ezért is... - hirtelen elhallgat. Kérdően nézek rá. Visszapillant, majd mély sóhajjal, nagyon komoly hangon megszólal.

- Ginny... Mondtam már, hogy szeretlek?

Megáll bennem az ütő. Harry nem a szavak embere. Sose volt az. Az, hogy szeretjük egymást, hogy összetartozunk, nyilvánvaló volt; sose erősítette ezt meg szavakkal. Csak én szóltam el magam egyszer, mikor hatodik év végén elbúcsúzott tőlem. De ő... Akkor se mondott semmi konkrétat. Vajon most miért érzi szükségét...

- Nem - mondom végül őszintén - mondani, nem mondtad...

- És szeretnéd?

Felsóhajtok. Melyik lány ne szeretne hallani egy szerelmi vallomást? Bólintok. Erre elmosolyodik. És megsimogatja az arcom.

- Szeretlek, Lady Guinever - mondja komolyan, határozottan. Mint egy esküt. A mondat fura módon lóg a levegőben. Mintha még akarna utána valamit mondani... És valóban... Ám, ami a következő pillanatban elhangzik; arra eddig még legmerészebb álmaimban sem mertem gondolni...

Harry

Hogy kimeríti az embert a szeretkezés...  Egy igazi, maratoni szeretkezés. Hát igen, volt mit bepótolni...

Már délután van. Vagy este. Tulajdonképpen mindegy is. Nem számít. Csak az, hogy Ginny itt szuszog mellettem; s ettől olyan békés az egész mindenség. Csak fekszem. Hanyatt, mint aki napozik. Totál fáradt vagyok, ez a hülye hoppanálás is annyi energiát vesz el az embertől... Hm, mik nem jutnak eszembe... De bármivel szívesebben foglalkoznék most, csak ne kellene az igazi gondolataimra koncentrálnom. Nonszensz. Fekszem, nézem a színes karikákat a lehunyt szemhéjam mögött, és a másnapi csatán agyalok! Mikor Ginny karnyújtásnyira van tőlem, és inkább vele kéne foglalkoznom; hiszen az éjszaka olyan hamar eltelik...

De nem. Nem tudok addig nyugodt lenni, amíg nem tisztáztam Ginny-vel ezt az egészet. De voltaképp mit is agyalok én itt?! Hiszen tudja, mi az ábra. Simán megtehetném, hogy hajnalban lelépek. De ez nem az én stílusom lenne. Akkor se hagytam pácban, mikor először feküdtünk le egymással; épp a tizenhetedik szülinapján, és Mrs. Weasley meglepett bennünket. Még jó, hogy azért némileg már fel voltunk öltözve... Persze, a csavaros eszű öreglány rögtön kitalálta, mi a helyzet. Hát, amit kaptam, azt nem tettem zsebre... De Ginny se. Aztán, amikor később, beszöktem hozzá megint, éjszaka volt már; s csak ültünk az ágyon egymás kezét fogva, és én arra gondoltam, hogy mostantól felelősséggel tartozom érte. Még jobban, mint eddig. Sokkal jobban kell rá vigyáznom, és... Sokkal jobban kell szeretnem, mint eddig. Hiszen én avattam nővé. Aztán elmondta, milyen sokat jelentett neki, hogy nem léptem meg. Én meg mondtam, hogy nem szokásom. Mármint a lelépés. Tehát most sem tehetem meg.

A fenébe. Meg kell szólalni. Pedig úgy gyűlölöm most megtörni ezt a békés csöndet... Kinyitom a szemem. Na jó, vágjunk bele! Szinte csak úgy, véletlenül jönnek a számra a szavak. Aztán... Egészen meglep Ginny reakciója. Szóval tudja. Illetve; sejtette. Megkérdezem, hogy nem bánja-e. Hülye kérdés. Szegény, egész rezignáltan válaszol. Aztán kiselőadást tart arról, hogy tudja, mit műveltünk az elmúlt három hétben. Remek. Ó, igen; én, a hős. Nem bírom megjegyzés nélkül hallgatni a rólam zengett dicshimnuszt. Igazából meg is lep, hogy ilyesmiket gondol rólam. Lady Ginewra, tisztában vagy te azzal, amit most mondtál? A fenéket vagyok én a hősi lelkű Lancelot. Csak túlélésre játszom. És mivel tudom, hogy csak úgy maradhatok békén, és életben, ha harcolok: hát felveszem a kesztyűt. Persze, az se elhanyagolandó tény, hogy velem együtt veszélyeztetve van az egész pereputty is, aki hozzám közel áll. Márpedig azt nem venném a lelkemre, ha még valakinek meg kellene halnia miattam. Így is hosszú a lista: a szüleim, Sirius, Cedric Diggory... És most, legutoljára Dumbledore. Nem óhajtom bővíteni. Pláne nem ezzel az édes, vörös hajú fruskával. Aki egy hőst lát bennem. Nem is rossz érzés... Nos, ha véletlenül hőstettet követnék el, csakis azért tenném, hogy megfeleljek Ginny-nek. Semmi másért.

Most kicsit megkönnyebbültem, hogy túl vagyok ezen a "rossz-hír" dolgon. És örülök, hogy ilyen könnyen fogadta. Más lányok ilyenkor... Meg is jegyzem neki. Elmosolyodik és közli, hogy ne vegyem egy kalap alá másokkal. Igaza van. Annyival különb ő a többinél... Fölé hajolok. Igen, még valamit el akartam neki mondani ma. Pontosabban: kérdezni. De a fentebbi beszélgetés kicsit elbizonytalanít.

"Ginewra, Ginewra - sóhajtom magamban - valóban engem szeretsz? Valóban ismersz engem? Azt gondoltam, igen, hiszen olyan régen részei vagyunk egymás életének. Létezik, hogy mégsem tudsz rólam semmit?"

Belenézek kíváncsian csillogó szemeibe. És minden kétségem elszáll. Ezek a szemek ismernek engem. Belém látnak. Pontosan tudják; ki vagyok. Talán inkább én nem ismerem őt; mikor azt feltételezem róla, hogy egy eszményképet szeret bennem... Mint ahogy én sem a "Griffendél Szépét" szeretem benne. Szeretem... "Szeretlek" - ízlelgetem a szót. Vajon mondtam-e valaha ezt neki? Nem, nem hiszem. Nem is cáfol rá az emlékeimre, mikor megkérdezem tőle. Aztán nagyokat hallgat, mikor arról faggatom, hogy szeretné-e, ha mondanám. Nézzük egymást. Alig hallhatóan felsóhajt és bólint. Elmosolyodom.

- Szeretlek, Lady Guinever - mondom határozottan. Nem is olyan nehéz kimondani. Ezt nem.

Ám, ami még itt kavarog a fejemben... Azt vajon hogyan fogalmazzam meg? Egyáltalán: ígérhetek, kérdezhetek-e ilyesmit; mikor itt állok a halál kapujában? Aztán hirtelen átsuhan rajtam egy mondat; Sirius mondta valamikor ősrégen: "vannak dolgok, amiket úgy és akkor kell megtenni, amikor az ember szükségét érzi."

Hát... Úgy vélem, ez is egy ilyen dolog lehet.... Megköszörülöm a torkom, erőt gyűjtök. Na, kezdjük!

- Ginny...

- Tessék.

- Lehet, hogy hülyének fogsz tartani, amiért ilyet kérdezek, pláne most, de nekem... Nekem ezt tudnom kell...

- Mit, Harry? - Ginny szemében csodálkozó csillogás.

- Azt, hogy... - nem. A fenébe! Nem bírom kimondani...! Ginny rámhajol. Puha, virágillatú haja végigsúrolja az arcom. Szinte a számra leheli a szavakat.

- Mit akarsz tudni, Harry? Mondd el, kérlek...

Szelíd hangja újra erőt ad. Igen. Mindig magam mellett akarom tudni ezt a bátor és erős, de ugyanakkor szelíd teremtést. Azt akarom, hogyha hazamegyek; ott várjon rám. Vele akarok lenni éjjel és nappal. Mindig. Örökre. Na, szedjük össze magunkat. Hol is tartottam?

- Azt... Azt szeretném megtudni, hogy... - újra elakadok, de már engem idegesít ez a hülye tétovázás. El akarom neki mondani, nem?! Eldarálom hát egyszuszra:

- Felesgjönhozzám?

Ginny meglepetten pislog. Szerintem, egy szót sem értett. Aztán elneveti magát.

- Jó. Akkor most lassan és tagoltan.

A nevetése bennem is feloldja a feszültséget. Feltérdelek, s felhúzom őt is magam mellé. Kezembe veszem a kezét, s mélyen a szemébe nézve megismétlem:

- Feleségül jönnél hozzám, drága Ginewra?

Mosoly. Félénk. A hangja is:

- Most? Mindjárt?

Most rajtam a nevetés sora.

- Nem-nem - rázom a fejem - jó lesz azonnal is.

Nevetünk. Aztán elkomolyodik.

- Harry...

- Igen?

- Igen - bólint.

- Mi igen? - húzom egy kicsit; most ő van iszonyú zavarban, de nem hagyja magát felidegesíteni.

- Igen, hozzád megyek. Amikor csak akarod.

Erre rajtam is erőt vesz a komolyság.

- Ne félj, Ginny - mondom neki - nem akarlak idő előtt magamhoz kötni. Először várjuk meg, mi lesz holnap... Csak... Csak tudni szerettem volna, hogy...

- Hogy hozzád kötném-e az életem?

- Úgy valahogy.

Elmosolyodik.

- Mindig is rád vártam Harry. Ezen nem változtatott semmi, azóta sem. Az életem csak veled lehet teljes. Boldog vagyok, hogy megkérdeztél...

"Hova is tettem azt az átkozott gyűrűt?!  Invito! Na végre, megvan...!"

- Akkor nyilván szívesen hordanád ezt - adom a kezébe az ékszert rejtő bársonydobozkát. Felcsillanó szemmel nyitja ki.

- Harry, ez gyönyörű...! - suttogja tágra nyílt szemekkel; s óvatosan a tenyerére veszi a kis ezüstkarikát. A foglalat helyén egy szétterjesztett szárnyú főnix díszeleg. Úgy vélem, koboldok csinálhatták. Amikor megtaláltam anyám hagyatéka közt, rögtön tudtam, hogy tetszene Ginny-nek. Nem is csalódtam.

- Kérlek, húzd az ujjamra - néz rám és átadja nekem a gyűrűt. Megteszem, amit kér. Aztán csak nézzük egymást hosszan. Ám nekem eszembe jut valami.

- Ginny...

- Hallgatlak... - az ő hangja is komoly.

- Ha meghalnék...

- Nem...! - rázza a fejét iszonyattal - erről ne is beszéljünk...!

- De igen...! Kell...! - átkulcsolom a kezét; közelebb húzom magamhoz, kényszerítem, hogy a szemembe nézzen.

- Ha meghalok Ginny... Nem kell, hogy az özvegyem maradj. Ne maradj egyedül, beleőrülve a fájdalomba. Fiatal vagy, és szép. Keress magadnak valaki mást. Menj vissza Dean-hez, mit tudom én... Csak ne maradj egyedül. Aztán, ha Merlin is úgy akarja, találkozunk Odaát - biccentek a fejemmel a fal felé.

- Te hiszed, hogy van Túlvilág, Harry? - kérdi sírós hangon. Szemében könnyek csillannak. Gyengéden lecsókolom őket, aztán magamhoz ölelem őt.

- Hinnem kell benne - mormolom, félig csak magamnak - hiszen én annyi mindenkivel szeretnék ott találkozni....

Ginny

Gyűrűs menyasszony lettem. Csodálatos, ugyanakkor nagyon furcsa érzés is. Anya kiátkoz, ha megtudja, az tuti. Biztos a fejemre olvassa majd, hogy még fiatal vagyok, és hova sietek. De muszáj volt igent mondanom Harry-nek! Muszáj, muszáj! A felesége akarok lenni. Vele akarok lenni mindig. Éjjel és nappal; boldogságban, szomorúságban, veszélyben... Igen... Minden veszélyben, minden kalandban, amiben ő részt vesz. Mindenben. Ám az örömbe, üröm is vegyül... Amikor elkezdi, hogy mi lenne akkor, ha ő meghalna. Jaj, nem, nem bírom hallgatni! De muszáj. Kényszerít rá. Megértem. Ahhoz túl fiatal vagyok, hogy egy életen át hűséges maradjak az emlékéhez. Megértem, de... Fáj. Ne beszéljünk erről, Harry, kérlek... Nem tudom visszatartani a könnyeimet. Letörli őket, magához ölel és azzal vigasztal, hogy majd Odaát találkozunk. De én ebben a világban akarok vele lenni! Nem. Most nem leszek jó kislány. Nem fogok itthon ülni, és körmöt rágva várni a híreket. Velük akarok menni. Harcolni akarok. És meghalni, ha úgy adódik...

- Figyelj, Harry - szólalok meg hirtelen. Már újfent fekszünk, betakarózva a pokrócommal, mert kezd nagyon hideg lenni. Féloldalasan fekszem, a könyökömre támaszkodva. Fürkészve nézem, az - ebben a pillanatban - teljesen kiolvashatatlan szemeit - én is el akarok menni veled holnap. Harcolni akarok.

- Nem - jelenti ki kategorikusan - nem Ginny, nem jöhetsz. Hogy a fenébe tudnék koncentrálni a feladatomra, ha még érted is aggódnom kellene?

- Nem kell aggódnod értem. Tudok küzdeni. Nem is akárhogy. Miért vettél fel akkor a DS-be, ha tehetségtelennek tartasz?

- Nem erről van szó - rázza a fejét.

- Akkor miről?

- Legszívesebben egyedül mennék - böki ki - nem akarok még több embert veszélybe sodorni. De Ron-t és Hermionét lehetetlen volt lebeszélni.

- Akárcsak Lunát, Neville-t és Dean-t - sorolom szenvtelenül. Most megint a mennyezetet fixírozza.

- Mit gondolsz? - folytatom - miért akarnak veled menni? Nem azért, hogy hátráltassanak, gondolom én. Hanem, hogy segítsenek. Én is ezt szeretném tenni.

- Jaj, Ginny - mondja kínban - ha ráadásnak még te is jössz, akkor... Akkor...

- Akkor micsoda? Nem most fogadtunk egymásnak örök hűséget? Azt hiszed, én csak a rózsaszín felhőcskés boldogságból akarom kivenni a részem? Állandóan azt hajtogatod, hogy nem is ismerlek igazán. Hát hagyd, hogy megismerjelek. Ne zárj ki a fél életedből... Vigyél magaddal holnap. Ha nem hagyod, hogy veled menjek, utánatok szököm - fenyegetőzöm, halálos komolyan. Elneveti magát és hirtelen magára ránt.

- Te makacs nőszemély! - dörmögi, s lágyan simogatja a hátamat - nem bánom, velünk jöhetsz. Egy feltétellel.

- Mi az? - kíváncsiskodom.

- Mindig azt teszed, amit én mondok.

- Értettem, kapitány! - szalutálok tréfásan, ahogy egy mugli filmben láttam. Egymásra mosolygunk; aztán hirtelen ellágyul a tekintete, ahogy a szemembe néz.

- El se hiszem, hogy igent mondtál... - suttogja.

Magához szorít, lassan átfordulunk. Fölém hajol, de még nem tesz semmit; csak néz. Aztán lassan lejjebb ereszkedik. Megérinti szájával az enyémet.

- Ginny... - leheli alig hallhatóan - Ó, Ginny...

Aztán megcsókol. Érzékien, lágyan; ámde sejthető vadsággal. Az én vérem is felforr egy pillanat alatt. Már teljes hat órája, hogy nem nyúltunk egymáshoz. Elmerülök a tekintetében.

"Szeretlek, Ginny - ragyogják a smaragd szemek - és mindig szeretni foglak..."

"Én is Harry - üzenem én is a szememmel - én is, én is, én is..."