Könyv nélkül - Hermione

A Grimmauld tér... Mennyivel másabb itt a kilátás, mint a Roxfortban. Ott, akármelyik ablakon néztem ki, a gyönyörű zöld kastélyparkot, vagy a titokzatos Tiltott Rengeteg fáit láttam. Itt... Csak szürke betontenger és kockaházak, bármerre is nézek. Igaz, most akár Semiramis függőkertje is lehetne a panoráma, az sem érdekelne. Egyre csak Tonks délelőtti jelentése jár a fejemben...

"Elfogtak néhány Rendtagot... Nem tudjuk kik... Kingsley és Lupin már elindultak felderíteni a terepet..."

Mikor ezt meghallottam, szívemet, mintha vasmarok szorította volna össze. "Szent Seprű, csak nem... jaj, ne... Ne ők legyenek..."

De aztán Tonks még hozzáfűzte, hogy a foglyok minden bizonnyal olyan küldetésben jártak, amit előzőleg nem egyeztettek senkivel. A vasmarok még jobban a szívemre tapadt. Hát igen. Tiltott küldetés... Más nem is lehet...

Hirtelen éreztem, hogy könnyek csordulnak ki a szememből. Felpattantam, és kirohantam a tanácsteremből. Fel a szobámba. Odaálltam az ablakhoz és bámultam a végtelen betondzsungelt. Most itt tartok...

Próbálom elfogadni, hogy Ront is elvesztettem... De nem. Nem megy. Nem lehet!!! Hogy Ron... Hogy ő is... Ezt már nem bírom ki ép ésszel...

Két évvel ezelőtt tragikus esemény kapcsán kellett a Bázisra költöznöm. Dumbledore így látta jónak. Mert megölték a szüleimet. Előtte viszont én kerültem halálos veszélybe. Elfogtak ugyanis V. emberei. És kínoztak. Ki akartak faggatni Harry-ről. De én álltam a sarat... Aztán - kiszabadítottak, és néhány hétre rá - én éppen a vizsgáimat tettem le a Minisztériumban - jött a hír, a szüleimet ért támadásról. És arról, hogy nem élték túl. És akkor végleg összeroppantam. Megérkeztem ide, a Bázisra, és ijesztően érdektelen voltam minden iránt. Csak ültem a szobámban és néztem magam elé. Aztán... Bejött Ron. És vigasztalni kezdett. Csupa általános semmiségeket mondott. Olyanokat, hogy: "Fel a fejjel Hermione", meg "Az élet megy tovább" és "Talán kérhetnél Harry-től túlélési tippeket". Mindez annyira kedves és mégis abszurd volt, hogy elmosolyodtam. És bár a szívem még mindig vérzett, valahogy nyugodtabbnak éreztem magam. És arra gondoltam, hogy ezek a mondatok mennyire jellemzők Ron-ra. Aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy az ágyamon ülünk. Szorosan egymás mellett. És akkor Ron valami olyasmit tett, amire eddig gondolni se mertem, hogy valaha megteszi... Megcsókolt ugyanis. Meglepetésként ért... De korántsem kellemetlenül. Sőt! Így hát én is szabad utat engedtem az érzéseimnek, és visszacsókoltam. Aztán... Elszabadultak az ösztönök és indulatok. S mire felocsúdtam, már egy párnak számítottunk.

Soha nem gondoltam volna, hogy ez valaha megtörténik. Persze, azt tudtam, hogy én szeretem őt, mi több. De hogy ő mit érez és gondol, azt sose tudtam kisilabizálni abból az állandóan huncut ragyogással mosolygó szeméből. Hát igen. Ron Weasley korántsem könyv... Pedig néha jó lenne, ha úgy tudnám olvasni a gondolatait, mint - teszem azt - a számmisztika könyvemet. De most már úgyis mindegy... Hiszen sose látom többé... Jaj, Ron... Miért is kell nektek, férfiaknak állandóan virtuskodni?! Nekünk marad a baj meg a bánat. Bele se akarok gondolni, hogyan mondjam el Mrs. Weasley-nek... Aki, amikor tudomást szerzett rólunk - rám bízta, Ront. Azt mondta; vigyázzak rá, mert a fiának még 19 évesen se nőtt be a feje lágya. Hát, jól vigyáztam rá... Tessék, itt van. Letaglóz a szomorúság. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy nem látom többet... Kezembe temetve arcomat az ágyra roskadok, s kitör belőlem a sírás. Annyian meghaltak már ebben a mocskos háborúban... A szüleim... Dumbledore... Sirius... És most... Ron és Harry... Ki lesz a következő? Remélem, én. Több csapást, úgy érzem, már nem tudnék elviselni.

Halk nyikorgást hallok. Az ajtó. Nem nézek fel. Biztos Tonks az, feljött megnézni, mi van velem. Nem érdekel, Tonks, ne vigasztalj, hagyj békén...

Lágy simítás a hajamon. A mozdulat, ismerős... Jaj ne, már képzelődöm?! Felnézek, s tekintetem egy együttérző és kissé csodálkozó, világoskék szempár tekintetével találkozik. A pillanat törtrésze alatt cikázik pillantásom ide-oda a szempár gazdáján. Szeplős arc. A homlokra bukó, lángvörös tincsek. Kissé értetlenül mosolygó száj, hosszú orr... Az nem lehet, hogy csak a szemem káprázik! Felugrom, és a nyakába vetem magam.

- Jaj, Ron... - a könnyeim tovább záporoznak, mostanában nem olyan egyszerű abbahagynom a sírást...

Lágyan simogatja a hátam.

- Rosszkor jöttem? - dörmögi a fülembe.

Jaj, dehogy... Hüppögve a vállába fúrom a fejem, és hagyom, hogy a megkönnyebbülés meleg hulláma a hátára vegyen. Így állunk egy percig, aztán Ron megmoccan. Kérdésére, hogy mi volt ez a sírós fogadtatás - elmesélem, amit Tonks-tól hallottam. Nos, Ron megkerült, de ha igaz, amit tippel; akkor viszont Fred-ért és George-ért még bőven aggódhatunk...

Elvitatkozgatunk a szokásos dolgokról, én próbálom rávenni, Ront, hogy mégiscsak jelentsük be ezt a magánakciót, de mintha a falnak beszélnék. Ron egy darabig hallgatja a monológomat, aztán...

Nemes egyszerűséggel lezárja a számat egy csókkal. Egy forró, és szenvedélyes csókkal. Felforr a vérem. Már én magam sem tudom, mit is akartam mondani az előbb. Viszonzom az érintést, s hagyom, hogy kedvesem az ágyhoz cipeljen. Három hete nem láttuk egymást... Igen, pontosan ma három hete, hogy elmentek... Sok minden hiányzott... Ez is. Ron lefektet az ágyra, kicsatolja és a földre dobja a taláromat, majd a magáétól is megszabadul. Összeölelkezünk. Csókjaink egyre tüzesebbek, mozdulataink kapkodóak. A pulóverem is a földön landol. Aztán a szoknyám is. De én sem tétlenkedek... Lassan minden zavaró ruhadarab lekerül rólunk. Ron fölém hajol. Nézem csillogó szemeit, s magamban mosolygok; egyetlenem már megint magához ragadta az irányítást... Ám, hirtelen megszólal, s amit mond, meglepetéssel tölt el...

- Mit akarsz, hogy tegyek, Mione?

A hangja... Gyengéd és bársonyos. Csak nézek rá... "Mit tegyél?" - gondolom magamban csodálkozva, és már majdnem a nyelvemen van, hogy; "hát, amit szoktál..." De aztán... Belenézek a szemébe. És ott valami szokatlant pillantok meg. Valamit, ami eddig nem volt ott. Vagy csak én nem vettem eddig észre? Fejest ugrok ebbe az új helyzetbe.

- Hát... - suttogom szenvedélyesen - szeretném, ha megtennél nekem valamit... Nagyon-nagyon szeretném... - mondom, és a fülébe súgom kívánságomat piruló arccal.

- Irányíts - susogja vissza, és lágyan csókolgatni kezdi a nyakam. Lehunyom a szemem az élvezettől. Bár ezt eddig is megtette, most valahogy... Másként érzékelem. Talán azért, mert tudom, hogy mi fog következni nemsokára... Testem meg-megborzong, ahogy Ron egyre lejjebb és lejjebb halad rajtam... És aztán... Valami édes, vibráló érzés... Pont, mint... Oh igen. Még ezt is el kell majd mondanom...

Aztán... Gondolataim összekuszálódnak... Elvesztettem a fonalat. Vagy mégsem...? Most én hajolok Ron fölé. S én teszem ugyanazt, mint az előbb ő, velem. És élvezem...! Igen. Örömet okoz nekem, az ő öröme...

Ez az igazi szerelem, nem? És az a meglepetés még egyszer... Hogy azt mondja: "Nem kell viszonoznod, Mione..."

De én akarom. És imádom, hogy Mione-nak nevez. Eddig még nem becézett így. S ez most olyan jól esik.

Nem bírja sokáig cérnával. Hirtelen magára húz. Tekintetünk egymásba kapcsolódik, ahogy összefonódik a testünk... Aztán ő lehunyja a szemét. Követem példáját, s elmerülök a gyönyörök tavában. Most van az a pont, ahol végképp elszáll a tudatom... Nem akarok tudni semmit. Csak érezni. Ron bársonyos bőrét. Simogató ujjait. Testemben a szerelem pulzálását... Ez jó... Ez jó, ez jó...! Nem olyan, mint eddig. Jobb. Sokkal jobb. Istenem... Ron... Ó, soha... ne... hagyjuk... abba...

Csak fekszünk egymás mellett jóllakottan, pilledten. Csend van. Olyan... Beszédes, hangos csend. Még itt visszhangzik bennem saját sikoltásom egybefonódva Ron kiáltásaival... Ahogy a nevem sóhajtotta a végén... Újra belémnyillalt, hogy mennyire szeretem. És hogy milyen közel vagyok hozzá, hogy talán örökre elveszítsem... De most nem akarok erre gondolni. Most csak ez a pillanat létezik. Ez az éjszaka. Halkan csituló lélegzetünk, s az odakint hallgató éjjel.

Ron fölém hajol. Hosszan, hosszan néz a szemembe. Pillantásában titkolatlan szenvedély. Kinyújtom a kezem, s megérintem az arcát. Belecsókol a tenyerembe. Elmosolyodom, ámde azonnal el is komorulnak arcvonásaim. Mert eszembe jut, hogy valamit még be kell vallanom neki...