Finite Incantatem...!

- Miss. Baker! Miss. Baker! Kérem, jöjjön gyorsan! - Laila Sharon lihegve állt meg a gyógyítók szobájának ajtajában.

- Mi az, Laila? - nézett fel Melody. Ez a szituáció nagyon ismerős volt neki...

- Miss. Weasley... - Laila alig tudta folytatni, annyira zihált.

Melody felpattant.

- Mi történt Miss. Weasley-vel?!

- Magá... Magához tért - szuszogta Laila, és sarkon fordulva elindult visszafelé. Melody dobogó szívvel követte őt. Ginewra Weasley volt a legreménytelenebb betege, tulajdonképpen már maga Melody sem bízott abban, hogy valaha fel fog épülni. Érthető tehát, hogy izgatottan fogadta a jó hírt...

Amikor odalépett a vörös hajú nő ágyához, megpróbálta kicsit csillapítani hevesen zakatoló szívét. A léptekre a beteg azonnal felnézett; s Melody-ra kedves, mogyorószínű szempár pillantott révetegen. Egy kicsit emlékeztette édesanyja szemére. De elfojtotta gyorsan eme feltörő gondolatokat, s megnyugtatóan mosolygott páciensére.

- Nos, Miss. Weasley? Jobban érzi magát?

- Hol... Vagyok? - kérdezte Ginewra. Hangja rekedt volt és bágyadt - és hol van Harry? Talán...

- Nyugodjon meg, Miss. Weasley - nyugtatta Melody az izgatottá váló nőt - a St. Mungo-ban van, a lehető, legjobb helyen. Mr. Potter is a legjobb egészségnek örvend. Majdnem mindennap meglátogatta önt.

- Minden... nap? - Ginewra küzdött a szavakkal - mióta... Fekszem itt?

Melody nyelt egyet.

- Holnap lesz éppen két éve - mondta nyugodtan és csöndesen.

Ginewra elhallgatott. Döbbenten.

- Két... Éve? - hitetlenkedett.

Melody bólintott.

- Mi... Történt velem?

A javasasszony habozott. Mégsem illendő, hogy megmondja betegének, hogy szinte a halálból hozták vissza... Aztán eszébe jutott egy régi-régi mondat... S elmosolyodott.

- Nos... Erről majd Mr. Potter felvilágosítja - mondta tapintatosan - most pedig - ült le az ágy szélére - hadd lássam, hogyan is érzi magát...

- Ó... - mosolygott Ginewra - köszönöm, kitűnően.

- Ennek örülök. Na, akkor...

Melody elégedett volt. Használt a kezelés. Ginewra Weasley, minden szempontból egészségesnek látszott; s ami a fő: semmi káros hatás nem származott abból az átokból... Jöhetnek a látogatók!

Melody visszasietett a szobájába, elővette azt a bizonyos pergamenlapot, s kimondta a jelszót:

- Dominium!

Kezében tartott pálcájából ekkor ezüstös-szürke főnixmadár röppent ki, majd az ablak felé szárnyalva - eltűnt. Néhány perc múlva kopogtattak az iroda ajtaján, s Melody ismét szembetalálkozhatott a smaragdzöld szemek zavarbaejtő pillantásával.

- Hivatott, Miss. Baker? - hallotta a mély hangot.

- Nos... Örömhírt közölhetek önnel, Mr. Potter - mondta Melody nyugodtnak látszó hangon, de legbelül őrült iramban dörömbölt a szíve, hiába, a sikert nem lehet megszokni - Miss. Weasley magához tért. És azt kell, mondjam, hogy - amennyire lehet, egy ilyen hosszú betegség után - kitűnő állapotban van. Még néhány napig erősítő főzeteket kell kapnia, de...

- Szóval, meggyógyult? - kérdezte, nagyot lélegezve Harry.

- Elindult afelé - bólintott Melody.

- Láthatnám?

- Hogyne. Jöjjön velem. Már nagyon várja magát...

Cipőjük hangosan koppant a köveken, ahogy végigsiettek a folyosókon. Melody kitárta Harry előtt a kórterem ajtaját, de ő maga nem lépett be. Az ajtóból nézte, ahogy betege feljebb tornázza magát párnáin, s ragyogó szemmel figyeli a felé siető kedvest... Aztán összeborult a vörös és fekete fej... Melody sóhajtott. Valahogy szíven ütötte ez a látvány, Ginewra fénylő tekintete...

Sarkon fordult, s elindult a szobája felé... De végül nem ott kötött ki. Lábai a felé a kórterem felé vitték, amit minden nap - ha ideje engedte - meglátogatott. Élvezett minden percet, amit Draco-val tölthetett. Beszélgettek, tréfálkoztak, néha-néha régi emlékeket idéztek fel... Draco mostanra már teljesen meggyógyult, bár arcát még itt-ott hegek rútították... Ám Melody-nak így is tetszett. Sőt... Szomorúan gondolt arra, hogy néhány nap múlva, muszáj lesz elengednie unokafivérét, hiszen más, súlyosabb betegeknek kell a hely...

Hirtelen rádöbbent, mi zavarja őt, már több napja. Megváltoztak az érzései unokabátyja iránt. S úgy érezte, ezzel nincs egyedül. Draco néha olyan furcsán néz rá... Meg ahogy néha elhallgat a mondat közepén, és csak fürkészi őt...

Melody sóhajtott. Benyitott a szobába.

- Azt hittem, ma nem jössz...

- Én is azt hittem...

Egymásra mosolyogtak. Melody tétovázva ült le Draco ágya szélére. Nem tudott szólni. Az előbb látott gyengéd jelenet minden épkézláb gondolatot kisöpört a fejéből. Csak nézte Draco-t... Nem tudott betelni a nézésével. S a semmiből megjelenő érzés, egyre ott motoszkált, vibrált, erősödött benne. Szerelem? De mikor? Hogyan? És vajon, ő...

Hirtelen odahajolt Draco-hoz, és forrón megcsókolta. Aztán a férfi reakciója teljesen meglepte. Nem húzódott el. Kezei a derekára fonódtak, s éhesen, kétségbeesett szenvedéllyel viszonozta az érintést. Melody megremegett. Nem tudta abbahagyni... Nem bírta felemelni a fejét, felállni, és nagyon gyorsan, olyan messzire húzódni, amilyenre csak lehet. Aztán Draco megtette helyette. Elengedte őt, s eltolta magától. Melody azonban nem ült fel. Egészen közelről pillantott unokatestvére szemébe. Az a fény... Emlékeztette őt valamire, nagyon halványan...

- Ne, Melody, kérlek... - suttogta Draco s lehunyta a szemét - Exmemoriam... - tette hozzá, még halkabban.

Melody fejében, mintha lámpát gyújtottak volna. Exmemoriam...? Emléktörlő bűbáj? Vajon...?

- Finite Incantatem...! - suttogta hasonlóan halkan, mint az előbb Draco. Egy villanás... S hirtelen a fejébe áradtak az emlékek. Arcpirító emlékek voltak... Látta tizenhatéves önmagát, és az akkor tizennyolc éves Draco-t; a fiú szobájában, szorosan ölelték, és úgy csókolták egymást, mint az előbb... Igen... Most már emlékszik... Megtették... Vért fertőztek... Legalábbis akkor még úgy gondolták... És utána emléktörlő bűbájt mondtak egymásra. Hogy ne emlékezzenek... Ne vágyakozzanak... És Draco másnap eltűnt...

Aztán elszabadult a Pokol. Most már tudta, miről álmodik éjszakánként... Talán a bűbáj nem volt elég erős? Vagy az évek múltával gyengül a hatása...? De mindegy. Most már nincs jelentősége. Hiszen nagyon fontos dolgot tudott meg...

- Draco... - hajolt ismét közelebb a férfihoz. Nézte kétségbeesett szerelemtől izzó pillantását, s nagy sóhajjal belefogott a történetbe - figyelj... Tudom, hogy most mit érzel... De hidd el, nem követtünk el semmiféle törvénybe ütközőt. Anya... A halálos ágyán hatalmas titkot bízott rám. Elmondta... Hogy édesapád és ő... Csak mostohatestvérek. Ő csak a nevelt lánya volt nagymamának és nagypapának... Érted...? Nem vagyunk... Vérrokonok.

Elhallgatott. Mit mondhatna még? Ő már megtette az első lépést... Most már Draco-n múlik minden. Hirtelen erős kezek ragadták meg a derekát. Remegve simult oda a forró, izmos testhez, melyet nem borítottak már kötések.

- Melody... - hallotta a rekedtes-mély hangot - ez igaz?

- Igen Draco - susogta a nő. Egyszerre nagyon gyengének érezte magát. Pont, mint akkor... Ajkaik találkoztak. A csók forró volt, s egyre tüzesedett, miközben Draco gyengéden simogatta Melody hátát...

Egyre inkább belefeledkeztek egymásba, s Melody csak az utolsó pillanatban eszmélt fel, hol is vannak tulajdonképpen... Felült, s zavartan kezdte igazgatni igencsak zilált ruházatát. Draco derűsen figyelte.

- Tulajdonképpen meddig kell még itt heverésznem? - kérdezte.

- Nos... - húzta Melody - azt hiszem, gyógyultnak vagy tekinthető... A legteljesebb mértékben - tette hozzá és elvörösödött - holnap el is engedlek - fejezte be, még mindig zavartan.

Draco elmosolyodott. Aztán komolyan pillantott Melody-ra.

- Van még némi pénzem... Ami a Gringottsban volt, az legalább megmaradt. Az anyai örökségem... Talán elég lesz, hogy vegyek valahol a külvárosban egy házat. Hozzám költöznél? Gondolom, nem akarod az egész életedet ebben a kócerájban tölteni?

- Úgy volt... - sóhajtott Melody.

- Úgy volt... - ült fel Draco s megfogta szerelme kezét - de most már nincs úgy. Melody, kedvesem... Lassan vége ennek az őrületnek, és minden visszatér a régi kerékvágásba. Vagy nem tudom, milyen vágásba... - legyintett - szóval rend lesz, na. És én normális életet akarok élni, nem úgy, mint az apám. Leszel a társam ebben?

Melody lélegzete elakadt.

- Draco... - suttogta - te most... Megkérdeztem a kezem?

- Tulajdonképpen... - vont vállat Draco, de a mosolya elárulta, hogy egyáltalán nem veszi félvállról a dolgot - veheted annak is. Szóval?

- Igen - mondta Melody némi gondolkodás után.

- Most mire mondtál igent?

"Mire is? - tűnődött el megint Melody. Aztán elmosolyodott.

- Mindenre, amit felajánlottál. Mellesleg... Szeretlek.

Draco gúnyondárosan elmosolyodott.

- Melody - mondta komolyan, de a szeme derűs-vidáman csillogott - én nem mellesleg szeretlek...

Melody is elmosolyodott.

- Én sem úgy értettem...

Draco hirtelen magához vonta a nőt és megcsókolta. Őrjítően. Izgatóan.

- Tudom... - suttogta eközben kedvese fülébe.

Melody borzongott. Teste zsibongott, lüktetett. Már nem volt ura érzékeinek többé. Felállt, s kibújt a köpenyéből.

- Tessék - nyomta Draco kezébe - vedd ezt magadra...

Néhány perc múlva, már a folyosó köveit koptatták, óvatosan lépve, hogy ne csapjanak zajt. Melody tudta, hogy az állásával játszik, amiért magával viszi Draco-t a szállóra, de ez ebben a pillanatban nem nagyon érdekelte.

Megérkeztek Melody szobájához. A nő remegő kézzel zárta kulcsra az ajtót, s erősítette meg a védővarázslatokat. Aztán... Már nem állíthatta meg őket semmi. Gyengéden vetkőztették le egymást, s hamarosan Melody ágyában feküdtek szorosan összeölelkezve. Melody már nem gondolkodott... Csak érzett. És emlékezett... A kéj, az édes érzés, a vágy és a gyönyör, mind-mind ugyanolyan volt, mint álmaiban. Mégis más. Másként égetett; másként bizsergette meg érzékeit... Sóhajtozva ölelte magához a férfit, az egyetlent, akit valaha is szeretni tudott, és nem gondolkodott azon, hogy miért is nem jött utána soha, senki...

A csúcspont olyan volt, mint egy valóra vált álom. Melody elpilledve csukta le szemeit, s lustán figyelte, ahogy testében fel s alá futkostak a vibráló, zizegő, mézízű érzések...

Hallgatva feküdtek. Draco gyengéden ölelte a derekát, ő pedig - a férfi mellkasára hajtva fejét - csendesen figyelte annak lassuló szívverését.

- Melody - szólalt meg Draco hosszú-hosszú hallgatás után - szeretném, ha tudnád, hogy rajtad kívül nem volt más nő az életemben. Téged nem lehetett elfelejteni... Azóta erre vágyom, hogy először megtettük...

Melody felemelte a fejét. Csodálkozva pillantott bele a kékezüst, csillagként ragyogó szemekbe.

- Te is emlékszel, Draco?

Kedvese elmosolyodott.

- Nem volt olyan erős az, a bűbáj...

- Finite Incantatem... - suttogta Melody és megcsókolta Draco-t. s utána ismét sokáig nem szóltak semmit...

Vége...?