Sebzett lelkek

Univerzum: Harry Potter - alter

Történik: jóval a hetedik könyv után

Stílus: romantikus

Szerepelnek: Melody Baker - saját; Harry, Draco Malfoy és Ginny Weasley, valamint néhány saját karakter

Leírás: Voldemort rég halott, de a háború még dúl... Melody Baker gyógyítóként dolgozik a Szt. Mungo Ispotályban, és közben ez-az eszébe jut...

Ajánlás: Adry-nak, mert ez az a novella, amit "megrendelt" nálam... A sárkányos...

Forma: novellafüzér

Álom volt csupán? Vagy...?

Az Idő is megszűnt létezni abban a pillanatban. Közel s távol nem moccant semmi. Mintha egy - minden hangot tökéletesen felfogó - burában álltak volna ők ketten.

A fiú karja a derekára fonódott, ő átkarolta a nyakát, szájuk egymáshoz ért, szinte sistergett köröttük a levegő a kimondatlan, ám nagyon is jelen lévő vágytól.

A csók egyre mélyült, egyre szenvedélyesebb lett, s ő érezte, ahogy teljesen elgyengül, ha a fiú nem szorította volna olyan erősen, talán lecsúszik a padlóra.

Izgatottan vert a szíve. Testében a forró bizsergés egyre erősödött, s állandósult a remegés is, mi minden porcikáját rázta most. Minden oly bódító volt: a fiú erős karja a derekán, szájára tapadó szája, forró nyelve, mely szelíden ölelkezett az övével, remegő testének feszülő, izmos teste... Érezte, soha eddig, és soha ezután át nem fog élni íly, egyszerre magasztos, és mégis valószínűtlenül prózai pillanatot. Aztán ujjai lassan vándorútra indultak a fiú ruhája alatt... Miközben érezte, hogy amaz is lágyan simogatja őt. És már nem emlékezett rá, hogyan szabadult meg mindösszes ruhájától, és hogyan kerültek a fiú ágyára, szorosan összefonódva... A gyönyör és az, a mézízű, forró érzés, ami az előbb még csak lappangott testében, most kitört; s elárasztotta őt... Úgy érezte; ennél szebb dolog a Túlvilágon sem létezhet...

Aztán... Csönd. Riadalom. Szégyenkezés. És...

- Te is el tudod végezni...?

Aztán vakító villanás... EXMEMORIAM!

De ekkor már az álom és ébrenlét keskeny határmezsgyéjén jár...

Melody Baker remegve riadt fel. Teste csuromvíz volt, s enyhén lüktetett, feje borzalmasan fájt. Mint mindig, ha ez az édes-kéjes, keserű gyönyörtől gyötört álom meglátogatta. Soha nem emlékezett rá, mit is álmodott, nem tudta, hogyan és miért is ébredt fel. Csak az, az édes-bús enyhe sajgás maradt meg a testében - mintegy emléknek. De nem tudta, hogy mi okozza.

Felült, s kipillantott az ablakon. Ezúttal nem az éjszaka kellős közepén verte fel ez a titokzatos álom: odakint már világos volt; s valahonnan a házak mögül most kapaszkodott fel az égi lajtorján a Nap.

Melody megdörzsölte homlokát, hogy a kínzó fejfájást egy kicsit enyhítse, majd felkelt, s magára öltötte a St. Mungo dolgozói számára fenntartott, citromsárga talárt. Felhajtotta a tegnapról maradt, hideg kávét, belebújt a klumpájába, kezébe vette jegyzeteit, s úgy vélte: készen áll az újabb napra.

Mikor kilépett a nővérszálló fehérre festett ajtaján, a szokott halvány mosollyal köszönt oda a szembejövőknek:

- Jó reggelt!

- Jó reggelt, Miss Baker! - hangzott a sietős, és udvarias válasz, s a gyógyítók már siettek is a dolgukra.

Melody a központi betegirányító felé vette útját, hogy megtudja: hoztak-e be valakit az éjjel. Minden reggel így tett, hacsak nem volt éjszakás.

A St. Mungo zsúfolásig telve volt az éppen folyó háború sérültjeivel, s nem telt úgy nap, hogy ne érkezett új beteg valamelyik osztályra. Az, az osztály, ahol Melody dolgozott - a Különösen Veszélyes Átkok és Ártások részlege, már hetek óta telt házas volt, az állandóan érkező betegeket kénytelenek voltak a Véletlen Balesetek részlegén elhelyezni. Melody munkája abból állt, hogy minden, az osztályhoz tartozó beteget végiglátogatott, beadta a rendelt gyógyitalokat, átkötözte sebeiket. S közben nem szűnt meg kérdezősködni az újabbaktól: hol tart a háború, milyen esélyeik vannak a fehér mágusoknak, elpusztult-e Voldemort, és hogy mit gondolnak, mikor lesz vége ennek a borzalomnak. A betegek pedig, ha erejük engedte; válaszolgattak, s Melody éhesen csapott le minden kis hírmorzsára... Mert keresett valakit...

Megállt a recepciós kollega előtt.

- Jó reggelt Mrs. Sheffield! Van valami újság?

Az idős gyógyító asszony sokáig böngészte az előtte fekvő könyvet. Végül felnézett.

- Semmi különös, Miss Baker. Az öreg Sharon az éjjel meghalt. Egész éjszaka itt óbégattak a házimanói. Aztán volt valami kalamajka Miss Apple osztályán - tudja, ahol a menthetetlenek fekszenek... Az egyik beteg felkelt és a talárját meg a pálcáját követelte... Szörnyű volt... Alig tudtuk Mr. Brownsheed-del megfékezni....

- Új beteget nem hoztak? - vágott közbe Melody - elég tiszteletlenül - de kíváncsi lelke nem bírta kivárni, míg az öregasszony végére ér a beszámolónak.

Mrs. Sheffield újfent a könyvbe temetkezett.

- Nem, Miss Baker - mondta aztán enyhe rosszallással a hangjában, s megigazította szemüvegét - nem érkezett senki.

- Köszönöm, Mrs. Sheffield - biccentett Melody és elsietett a dolgára.

Végiglátogatta a betegeit, gyógyfőzetet adagolt, meghallgatott panaszokat, vigaszt nyújtott, életre rázott, új hitet adott. A maga módján próbálta visszapumpálni ápoltjaiba az elvesztett életkedvet.

Aztán - úgy tizenkettő körül - fáradtan roskadt el a gyógyítók szobájában, s kezébe temette az arcát. Végiggondolta, hogy hány hete, hónapja, éve már... Voldemort már rég nincs ezen a világon, de a háború még mindig folyik... Kegyetlenebbül, mint valaha. Hát soha nem lesz vége az öldöklésnek? Aztán egy másik gondolat tolakodott elméjébe. Hátha hazudnak neki? Lehet, hogy látták, hallottak róla valamit... Mégsem mondják el. Talán félelemből. Igaz, elég vészjóslóan hangzó nevű család túlélőit próbálja immár három vagy több éve megtalálni, de eddig hiába kutatott... S ennek a családnak a neve: Malfoy.

Kérem, értesítsen...

- Melody, gyere, új beteged érkezett! - állt meg a gyógyítók szobájának ajtajában a szőke, bodros hajú Darlene Nefrit. Hajának búzaszínét még inkább kiemelte az egyenruha, mindig rózsás alma-arca, ezúttal még inkább kipirosodott az izgalomtól. Hóna alatt hatalmas jegyzettömböt szorongatott, s izgatottan tördelte kezeit.

- Mi az, Darla? - nézett fel Melody, s letéve a pennát, csatlakozott az izgatott, fiatal boszorkányhoz. Darlene, még csak tizennyolc éves volt, nemrég kezdett a gyógyítóképzőben, és hihetetlenül érdekesnek talált itt mindent. Alig egy hete dolgozott az ispotályban, mikor a fő javasasszony, Madam Hyppokrates, Melody osztályára küldte, Melody keze alá.

- Szóval... Hoztak egy új beteget. Egy nőt. Elég fiatal... De azért nem annyira. Talán veled lehet egyidős - magyarázta lelkesen az újonc, ám amint rádöbbent, hogy mit is mondott, újfent pír futotta el az arcát.

- Jaj, ne haragudj, nem úgy értettem...

- Semmi baj - mosolygott Melody, magában megállapítva, hogy ezek szerint, ő a huszonhét évével már öregasszonynak tűnik e fiatal lányka szemében... - na és miért olyan különleges ez a beteg, hogy személyesen nekem kell vele foglalkoznom? - firtatta, míg befordultak a kórtermekhez vezető folyosóra.

- Te már kezeltél ehhez hasonló eseteket Melody - mondta Darlene, s szemét áhítattal emelte a nőre - sikereket is értél el, meg az a bájital is, amit kikísérleteztél....  Szóval, szerintem, te meg tudnád menteni. A... A kísérőjének is rögtön téged ajánlottalak.

- Értem - bólintott Melody - és mi a baja az illető hölgynek?

Csend, csak klumpájuk kopogása visszhangzott a szürke köveken.

- Darla...

- Igen... Szó-szóval... Eltalálta egy... Adava Kedavra... - az utolsó szót csak suttogni merte az ifjú tanonc.

Melody megállt.

- Elmesélnéd, hogy ezek után mi szükség van rám? - hangját nem emelte fel, de sütött belőle a szigorúság.

Darlene bűntudatosan hajtotta le a fejét.

- Csak... Csak tompítva érte az átok. Nem... Halt meg. De nincs eszméleténél. Kérlek, Melody...

- Mondd csak, Darla, miért olyan fontos ez neked? - firtatta a tapasztalt gyógyító, s a lány vállára tette a kezét.

- Azért mert... Mert maga Harry Potter hozta be! - susogta ijedten Darlene, s még a hangja is elcsuklott az izgalomtól - és... És láttam, hogy... Nagyon fontos neki, hogy a hölgy felépüljön. Olyan... Szomorúan nézett rám, amikor kérdezte, hogy tudok-e egy olyan gyógyítót, aki segíthet...

Melody megenyhült. Az alatt a néhány hónap alatt, amit Darlene az osztályon töltött eddig, nagyon is megkedvelte a kissé szeleburdi, de rettentően segítőkész és tanulni vágyó lányt. S mivel a nyíltszívű Darlene rögvest a bizalmába fogadta feljebbvalóját, hát azt is tudta róla, hogy kimondhatatlanul tiszteli és rajongja Harry Potter-t, a Megmentőt...

"No lám csak - morfondírozott magában - a híres Potter megjelenik az ispotályban egy menthetetlen beteggel... S Darlene rögtön fűt-fát ígér neki. Na, lássuk, mit tehetünk. De feltámasztani - ha mégis meghalt - még én sem fogom tudni..."

 - Jól van, Darla - indult tovább e gondolatsor végén - Lássuk, mit tehetünk az ügy érdekében...

Hamarosan ott állt a jól ismert kórtermek előtt. Figyelmesen körbenézett, hol lehet az új beteg. De Darlene megelőzte...

- Paracelsus, hetedik ágy - súgta oda, s már sarkon fordult volna, de Melody nem engedte.

- Nem, Darla, jössz te is szépen velem. Ha már így belerángattál...

Darlene elpirult, de egy szó nélkül követte Melody-t.

A "Paracelsus" ajtaja nyitva volt. A kórterem tátongott az ürességtől; s Melody összeszoruló szívvel gondolt arra, hogy miért. Akik itt feküdtek, kivétel nélkül a menthetetlenek közé, vagy a temetőbe kerültek...

Az ablak felőli második ágyon, pedig ott feküdt egy újabb áldozat. Melody, ahogy közelebb lépett, elborzadva vette szemügyre. Igen, a sérült minden bizonnyal nőnemű volt; ám ezt alig lehetett megállapítani az arcát borító, rettenetes sebek, a halálsápadt bőr, és a rövidre nyírt, sűrű vörös haj miatt, mely éppenséggel lehetett volna egy kamasz fiú üstöke is.

Ám a szépen ívelt szemöldök, a formás száj, és a karcsú, kecses kezek, melyek a takarón nyugodtak, kétségtelenül mutatták a nemét. A beteg mozdulatlanul, szemeit becsukva feküdt, s ha alig hallható légvételei nem emelték volna meg olykor-olykor a takarót, halottnak lehetett volna hinni. Melody elgondolkodva nézte a fiatal nőt, aki valóban annyi idős lehetett talán, mint ő, sőt, lehet, hogy fiatalabb... Igen, van az bájital, sőt egyes esetekben hatásosnak is bizonyult, de egy Adava Kedavra...

- Tud segíteni rajta?

A háta mögött megszólaló, idegeket és érzékeket borzoló, mégis bársonyos, mély hang, váratlanul érte, s felriasztotta gondolataiból. Megfordult.

- Erről csak egy alapos vizsgálat után tudok érdemben nyilatkozni - közölte. S közben egy pillanatra sem vette pillantását az előtte álló, középmagas, szikár, fáradt tekintetű férfiról, akinek a homlokán ott éktelenkedett - számtalan másik seb mellett - egy hosszú, villám alakú, vörös csík.

"Íme hát, a híres Megmentő - gondolta magában - nyilván ő sem így képzelte el a nagy összecsapást. Vajon azok a fekete köpönyeges őrültek mikor unnak már bele a csatározásba? Vagy nekik fel se tűnt, hogy a Főnök - halott?"

A szitáló csöndben, szinte harapni lehetett a feszültséget. A férfi idegesen túrt bele fekete hajába. Mintha nem tudná, hirtelen, mit tegyen, vagy mondjon. Próbált lehiggadni, és nyugodtnak látszani, pedig belül ordított a tehetetlen fájdalom: ha meghal, ha elveszíti...

Megköszörülte a torkát.

- Elnézést - kezdte újra - még be sem mutatkoztam: Harry Potter vagyok - mondta, s egy kicsit megbiccentette a fejét.

- Melody Baker - a lány kezet nyújtott, s a másik elfogadta. Mintha mindketten bíztatni akarnák a másikat, úgy szorították meg egymás kezét.

- Nos - köszörülte meg a torkát Melody - kolleganőm már nagy vonalakban tájékoztatott az esetről. Esetleg hallhatnám a részleteket?

Harry lehunyta a szemét egy pillanatra, ahogy élesen, erőszakosan agyába áradtak az iszonyú emlékek. Kínszenvedés volt minden szó, melyet ezután ki kellett mondania...

- A társam neve: Ginewra Weasley. Vele és még három másik társunkkal egy halálfaló-gyűlést mentünk kikémlelni. Észrevettek...

- Ne folytassa - Melody falfehér volt. Valahogy nem bírta hallgatni az ilyesfajta történeteket.

- Az átkot mi tompította le? - kérdezett inkább tovább.

- Az egyik auror ugrott elé - hangzott a színtelen válasz.

- Értem. Ő...

- Azonnal meghalt.

Melody hallgatott. Most mit mondjon? Hogy Ginewra is meghalhat? Hogy nem lehet tudni, milyen mértékben roncsolta testét, a mégoly tompa, de erős átok?

- Nos, akkor talán megvizsgálnám a beteget - közölte higgadtan - addig szíveskedjék odakint várakozni.

Harry bólintott, és kiment. Melody kiszólt az eddig a folyosón ácsorgó Darlene-nek, s ketten, közös erővel felállították a paravánt az ágy köré. Utána Melody munkához látott... Kitakarta a nő testét, s ismét elborzadt a látványtól: a vékony, törékeny alakot is át- meg átszőtték a kisebb-nagyobb zúzódások, nagy, perzselt sebhelyek.

- Úgy látom, egynéhány kábító átok is eltalálta - jegyezte meg Darlene, amint segédkezett Melody-nak. Az idősebb nő erre csak biccentett, s tovább dolgozott. Amit lehetett, ráolvasással tüntetett el, a többi sebre, pedig gyógykenőcs került.

Aztán... Hamarosan kiemelkedett a többi közül a mellkasán tátongó, üres, fekete lyuk. Seb volt, ám mégsem...

- Itt találta el az Adava Kedavra - motyogta Melody. Sebösszehúzó főzetet öntött a lyukba, mire az; sisteregve összeforrt. Ám Ginewra pillái meg sem moccantak.

Melody sóhajtott. Ettől tartott. Hosszas kezelés, gyógyfőzetek, tinktúrák... És még akkor sem garantált az eredmény. Mindegy. Meg kell próbálnia, ezért van itt; ezért tanult és gyakorolt éveket. Átkötözte a beteg sebeit, majd ráborította a könnyű takarót.

- Adj rá egy hálóinget Darla, és töltsd ki a kórlapot - utasította tanonc lányt - én megyek, és tájékoztatom Mr. Pottert...

Darlene megnyikkant. Melody fáradtan rámosolygott.

- Ő is csak egy ember, Darla - mondta feddően, s kiment a kórteremből.

- Nos?

Melody zavarban érezte magát, az átható tekintetű, zöld szemek kereszttüzében. Mégis, mit mondhatna? Köhintett.

- Kérem, Mr. Potter... - kezdte - nem vagyok mindenható. Természetesen minden megteszek, ami tőlem telik; s úgy látszik a helyzet nem reménytelen, de...

- Ennyi nekem elég - vágott Harry Melody szavába; majd az órájára pillantott. Már több mint egy órája a bázison kéne lennie. De nem bírt úgy elmenni, hogy ne halljon valami bíztatót Ginny-ről. Nem tudta miért, de úgy érezte; ha valaki, hát ez a nő segíthet. Nézte alacsony, filigrán termetét; dús, göndör, dióbarna haját, mely szabadon omlott alá vállaira a zöld süveg alól, szelíd őzikeszemeit. Nyugalom és határozottság áradt lényéből. S Harry valahol, a lelke mélyén érezte, hogy Ginny - meg fog gyógyulni - Most mennem kell - tette hozzá az előbbi mondathoz, mintegy mentegetőzve, amiért megakasztotta a gyógyító asszonyt a beszédben - de kérem, azonnal értesítsen, amint változik az állapota - azzal egy darab pergament nyújtott át a csodálkozó Melody-nak, s a következő percben köddé vált.

Melody elgondolkodva lépegetett vissza a gyógyítók szobájába. Leült, hogy folytassa a jelentést, mit félbehagyott; de előbb vetett egy pillantást a pergamenre, amit betege furcsa kísérője nyomott a kezébe.

Azon egyetlen szó állt:

"Dominium"

Családi kötelék

Karácsony van. A tizenhat éves Melody Baker elgondolkodva nézi a hóköpönyeggel borított parkot. Az első emeleti folyosó boltíves ablakából olybá tűnt a táj, mint egy mesekönyv illusztrációja. Melody eltűnődve húzta maga alá lábait, ahogy ott ült az ablakpárkányon, s fejében lusta méhrajként zümmögtek a kósza ideák. Mindig ide jött, ha valami bántotta; gondolkodni akart, vagy egyszerűen csak: egyedül lenni. Itt fent lényegesen melegebb volt, mint a Mardekár pincehelyiségeiben, hiszen az első emeleti folyosót melegítette, a tantermekben izzó kandallókból kiáradó hő. Meg a Mardekár társalgója mindig zsúfolt volt. Sehol egy kis sarok vagy lyuk, ahova az ember behúzódhatna egy könyvvel, vagy csak az eszméivel...

Melody szomorú volt. Most, amióta a Roxfortba jár, először fordult elő, hogy nem mehetett haza Karácsonyra. Persze, megértette a szüleit, akik féltették...

"Az lesz a legjobb Melody, ha most ott maradsz a biztonságos iskolában... Furcsa, vészterhes idők járnak kislányom, s lehet, hogy mi sem tudnánk jobban megvédeni téged, mint a Roxfort igazgatója. Dumbledore az egyetlen, akitől Voldemort tart... Remélhetőleg hamar vége lesz ennek az egész őrületnek, és akkor végre akkor lehetünk együtt, amikor csak akarunk!" - mondta édesanyja, mikor eljött őt utoljára meglátogatni novemberben.

Könnyű volt akkor megígérni, hogy erős lesz, és kibírja... Amikor édesanyja meleg, mogyorószín szemének tekintete simogatja az arcát; s illatos haja csiklandozza a nyakát, amikor összeölelkeznek egy búcsúcsókra... S mennyire szomorú most, itt ülve a hideg ablakpárkányon, tudva, hogy holnap reggel csak a szokásos ajándékokat fogja a fa alatt találni. Persze, anyja odaadta neki novemberben az ajándékaikat, amiket még nem nézett meg, de ez nem lesz ugyanaz. Arra a bizsergető érzésre vágyott, ami minden Karácsony reggelén eltöltötte, arra az izgatott várakozásra, a boldog együtt-bontogatásra. Idén - ez elmarad...

Sóhajtott. Nemsokára kezdődik a Karácsony esti vacsora, ahol egy kis hangulatot próbálnak az itt maradottak szívébe csempészni... El sem tudta képzelni, milyen lehet itt egy Karácsony. Búsongva ballagott vissza a klubhelyiségbe, hogy átöltözzön a vacsorához.

Később, sokkal később az éjszaka még mindig ébren találta Melody-t. most a Mardekár kiürült társalgójában ült, lábait felhúzva, a kandalló melletti nagy, zöld fotelek egyikében, s elgondolkodva figyelte a skarlát lángok táncát. Az ő házukból, úgy látszik, nem maradt itt senki.. Visszagondolt, milyen rossz érzés volt egyedül üldögélni a Mardekár asztalánál, és figyelni a viháncoló többieket.. Komor hangulatában mindössze Piton professzor osztozott, aki ezúttal is szokott mogorvaságával lapátolta magába a vacsorát, s amint Dumbledore professzor feloszlatta a társaságot, elsőnek távozott. Rögtön utána, pedig Melody hagyta el a Nagytermet...

Lejött a társalgóba, leült a fotelbe, és azóta itt ül, és erőnek erejével próbálja visszatartani a könnyeit. Hirtelen elhatározással felpattant. Miért is várná meg a holnapot? Ez nem szokványos Karácsony... És hátha az otthon illatát és levegőjét árasztó, kicsiny semmiségek felvidítanák kissé?

Elsietett a lányok szobái felé. Felnyalábolta a gondosan a láda mélyére rejtett, csillagos papírba csomagolt ajándékokat, s - ki tudja miért - visszatért a társalgóba. Talán a miatt, mert az egyik tanulóasztalon álldogált egy kecsesen feldíszített fenyőfa?

Visszatelepedett a fotelba, s bontogatni kezdte apja, s anyja adományait...

Egy könyv a nehezen felismerhető ártásokról és a védekezésről - elmosolyodott. Ezt csakis az apja vehette neki. S néhány sor, a könyv belső lapján, apja elnagyolt, kusza betűivel: "Kívánom, hogy sose legyen szükséged rá! Boldog Karácsonyt! Apa"

Belelapozott, de máris kirázta a hideg. Most valahogy nem tudott volna ezekkel foglalkozni... Félretette, s a következő csomagért nyúlt. Egy hosszú, bolyhos zöld-szürke sál, és hozzávaló sapka... Ezt biztos a nagymama - apja édesanyja - kötötte neki. Ez a szépen faragott pálcatartó, pedig egész biztosan asztalos nagyapjától származik. Most már csak egy csomag volt hátra. Szívdobogva bontogatta... Vajon anyjától mit kapott? Elállt a lélegzete, mikor kinyitotta... Egy bársony dobozka feküdt benne, s a dobozka egy csodálatos, ezüstből készült gyűrűt rejtett, mely egy tekeredő kígyót ábrázolt. Felhúzta, s az ékszer úgy simult az ujjára, mintha neki készült volna. A kígyó szemei - melyek zöld smaragdból voltak - szinte világítani látszottak a félhomályban.

S hozzá egy levélke...

"Drága Melody! Ezt a gyűrűt akkor kaptam anyámtól, mikor iskolaelső lettem hatodikban. Roppant büszke volt rám, hogy a Mardekárba járok, és hogy milyen jó tanuló vagyok. Azt mondogatta, hogy én még sokra viszem... Sajnos, akkor még nem igazán tudtam, hogy, hogy érti ezt. Ma már - tudom. S én azért adom neked ezt a gyűrűt, hogy ne szétszakítson, hanem összekössön. Boldog Karácsonyt, édes kislányom! Anya"

A Mardekáros gyűrű... Melody sokáig nézegette a kezén. Ismerte a családi történetet: anyját a családja kitagadta, amikor nem akart csatlakozni a Voldemort-féle csapathoz, és később teljesen hátat fordítottak neki, miután anyja hozzáment az apjához - egy muglihoz! Aki ugyan híres régész és okkult-kutató volt, de hát ez nem érdekelte nagyanyját és nagyapját.. Egyedül anyja bátyja tartotta még velük a kapcsolatot. Pontosabban annak felesége... És nekik is volt egy gyerekük... Egy fiú... Aki két évvel volt idősebb Melody-nál. De a lány nem őrzött szép emlékeket unokatestvéréről... Azon is csodálkozott, hogy itt az iskolában nem szekálja halálra. De talán megtűri, mert ő is Mardekáros lett...

Ebben a pillanatban megkoppant az ajtó. Melody csodálkozva nézett oda... S megpillantott egy félénken álldogáló házimanót. Nagy, lapát fülei vitorlaként lengtek, kerek, golflabda nagyságú szemeit izgatottan kimeresztette. Konyharuha-tógája elegánsan simult vékony termetére. Kezében kicsiny csomagot tartott.

- Jó estét, kisasszonyom! - sipította, s odatotyogott a lányhoz, kezébe adva, amit hozott - Boldog Karácsonyt kíván kisasszonyomnak egy igen kedves fiatalúr! - azzal már ott sem volt.

Melody csodálkozva nézegette a kezébe nyomott csomagot. Azon sem volt levél, vagy kártya, semmi, ami arra utalhatna, hogy az ajándékot neki szánták. Először ki se akarta bontani - hátha a manó tévedett - de aztán a kíváncsiság felülkerekedett rajta. Ez a csomag is egy dobozt rejtett... Egy hosszúkás bársonydobozt.

Melody kinyitotta, s meglepetésében felsikkantott; egy míves ezüstlánc feküdt a selyempárnán, smaragdszemű, cizellált sárkánnyal medálként. S ekkor észrevette a melléklet kártyát is, melyen ez állt:

"Tudom, hogy egyedül érzed magad. És sajnálom, hogy nem álltam melletted akkor, amikor szükséged lett volna rá. Kérlek, fogadd el tőlem ezt a láncot egyfelől bocsánatkérés gyanánt, másfelől pedig a családhoz tartozás jelképeként. Én nem törődöm nagymama és apa hülyeségeivel. Mindig is családtagnak tekintettelek... Téged, és anyukádat is. Bocsáss meg, ha ez nem igazán látszott. De most Karácsony van, a család ünnepe..."

Melody még mindig nem értette az egészet. Bár most már volt egy sejtése, kitől származik az ékszer, valahogy... Úgy érezte; megbénult. Csak nézte a dobozban a láncot, de nem mozdult a keze, hogy a nyakába akassza. Ebben a pillanatban egy kéz érintette meg a vállát.

- Segítsek? - szólalt meg valaki a háta mögött. Valaki, akinek a hangja gyengéd volt, s lágyan mélyült; miként a tenger a lagúnák környékén. Összerezzent és hátrafordult. Megdobbant a szíve. A fotel háttámlájára támaszkodva ott állt az unokatestvére, de valahogy... Most teljesen másnak látta őt.

"Merlin szent seprűjére! - kiáltott fel magában - Draco vajon mióta ilyen?! Gyengéd, lágy a hangja, sehol semmi gunyor, a szemeiben kékezüst csillagfény, és ahogy néz...! A Nagy Sárkány szívére! Ez a pasi mióta ilyen jóképű?!"

De nem tudott válaszolni önnön kétségeire. Csak nézte megváltozott unokabátyját, és nem hitt a szemének. Draco megmozdult, áthajolt a válla felett, kivette a láncot a dobozból és unokahúga nyakába kapcsolta.

- Boldog Karácsonyt! - súgta közben a lány fülébe.

Melody megborzongott.

- Draco... - jött meg végre a hangja.

- Igen Melody? - a fiú várakozóan nézett rá; s letelepedett a padlót borító szőrmére a lány fotele mellett.

Melody úgy érezte, most túl távol vannak egymástól. Lecsusszant hát ő is a fiú mellé. S fürkészve nézte az arcát.

- Mondd csak, mitől lettél ennyire... Más? - tette fel végülis a kérdést; ami az egész jelenet kezdete óta piszkálta.

- Más...? - visszhangozta Draco, tettetve, hogy nem érti, miről van szó.

- Hát... Ilyen figyelmes meg... Kedves - nyögte Melody és elpirult.

Draco elmosolyodott.

- Rájöttem, hogy az egész egy nagy marhaság - közölte könnyedén.

- Az egész...?

- Igen. Az egész halálfalóság, aranyvérűség... Apám elavult nézetei... Nem érdekel. Az sem érdekel, hogy nagymama kitagadott titeket, mert anyukád kiállt az elvei mellett. Szerintem bátor dolog volt. Mindig is csodáltam a nénikémet ezért - tette hozzá tűnődve - titokban - pillantott Melody-ra.

A lány csodálkozva hallgatott. Ez az egész még nagyon új volt neki. Emlékezett még, az öt évvel ezelőtti, balul sikerült családi vacsorára...

- Akkor... Nem lesz belőled halálfaló? - kérdezte nagyvártatva.

- Nem - Draco hangja szenvtelen, de határozott volt.

- Átállsz Dumbledore-hoz?

A fiú habozott.

- Nos... Ezen még nem gondolkodtam el... De... Azt hiszem igen. Csak nem nyíltan.

- Hanem? - Melody őzikeszemei tágra nyíltak.

- Melody... Szerintem Dumbledore-nak fogalma sincs, mennyi kém garázdálkodik az ő berkein belül - magyarázta komolyan Draco - és lehet, hogy neki meg egy sincs... Gondoltam, én segíthetnék neki...

- Kém leszel?

- Afféle. Összekötő.

- De hogyan, ha nem lépsz be közéjük?

- Még nem tudom... - vont vállat a fiú - egy biztos, engem nemsokára apám hazarendel, és vége. El kell tűnnöm innen mihamarabb.

- Értem... De hogyan? Beszélsz Dumbledore-ral?

- Na, azt azért nem. Piton professzorral fogok beszélni.

Melody tűnődve nézte unokatestvérét. Igen, ő is hallotta a pletykát, hogy Piton az igazgató pártján áll... Biztos segítene Draco-nak... Aztán egyszercsak azt érezte, hogy Draco egészen közel hajolt hozzá...

- Melody... Erről egy szót se, senkinek. Még otthon sem... Csak neked mondtam el... Megígéred?

Melody szeme megfényesedett.

- Megígérem... - suttogta.

Csak ültek, közel hajolva egymáshoz. A lány szíve a torkában dobogott; nem értette, hogy mi ez, és honnan jön, csak azt érezte, hogy édes... És hirtelen - maga se tudta miért és hogyan - még közelebb hajolt Draco-hoz és megérintette szájával a száját... Meg is riadt ettől a merész lépéstől, de attól mégjobban, hogy Draco nem húzódott el... Sőt. Átkarolta a derekát, jobban magához húzta és megcsókolta... Úgy... Igazán... És ettől Melody teljesen elgyengült; és úgy érezte magát, mint az olvadt viasz. És - mielőtt még meggondolhatta volna magát - viszonozta a csókot. Úgy. Igazán. Ám mielőtt teljesen belemerülhettek volna, Draco felemelte a fejét, s elengedte őt.

- Ne... - suttogta, kapkodó lélegzettel - ne Melody, ez túl veszélyes...

- Túl... Veszélyes...? Miért? - kérdezte a lány, de már csak magától, vagy a falaktól, mert Draco ekkorra már nem volt a helyiségben...

Aki keres... Az talál...

Csöndes, sötét éjszaka van. A csillagok sem ragyognak, és a Hold is leballagott már a színről.

Egy elcsigázott, tántorgó alak állt meg a St. Mungo Ispotály rejtett bejárata előtt. Szemmel láthatólag alig volt ereje elsuttogni a bejelentkezést, s a kapu nyílását már meg sem tudta várni: enyhén előredőlt, s teljes súlyával nekiesett a kirakatnak, amely úgy vele fordult be a St. Mungo bejárati folyosójára. A hatalmas puffanásra, az éppen szundikáló recepciós boszorkány hirtelen felriadt, s áthajolva a pulton, megpillantotta az, inkább élettelen rongycsomónak, mint embernek látszó, fekete köpönyegbe burkolt alakot. Rögtön rátenyerelt a csengőre, s annak éles hangjára azonnal ott is termett három, citromsárga taláros gyógyító.

- Mi történt, Madam Sheffield? - kérdezte a szőke bodros hajú, mindig izgatott Darlene.

Madam Sheffield nem szólt semmit, csak a recepciós pult elé mutatott. Darlene követte szemével az asszony ujját, s felsikkantott.

- Merlin szakállára! Hordágyat, gyorsan lányok!

Két másik társa ekkorra már intézkedett is, s hamarosan egy lebegő hordágy mögött ballaghattak. Darlene nagy buzgalommal sietett előre, s kitárta az egyik - most éppen üres - kórterem ajtaját.

A vörös, hullámos hajú, és a rövid, barna fürtös lány belebegtette a hordágyat, majd ügyesen átkormányozták róla az egyik ágyra az ájultat.

- Köszönöm, lányok! - mosolygott Darlene, s közelebb lépett az ágyhoz. A beteg köpenye sáros volt, több helyen elszakadt, kilógó kezét véres karmolások, és egyéb sebek borították. Az arcát csuklya takarta. Darlene óvatosan hántotta le róla a megperzselődött, és piszkos anyagot. Amikor előbukkant az arc... Majdnem elájult. Az idegen bőre felismerhetetlenségig össze volt égve, homlokát és nyakát rút, fekélyeknek látszó sebek borították... Haja - mely valamikor szőke lehetett - csapzottan, kormosan, mocskosan lógott az arcába.

- Tessa - fordult az elszörnyedt Darlene, vörös hajú társához - hozz, kérlek, forró vizet és kérd el Miss. Darksheed-től az összes égési seb-gyógyító kenőcsöt...

Tessa Reed bólintott, és elsietett. Hamarosan újra feltűnt, egy kiskocsit tolva maga előtt - rajta tégelyek, lombikok és egy tálban forró víz, mellette mosdószivacs. Darlene megköszönte, majd elkezdte óvatosan megtisztítani az idegen arcát és haját a rátapadt kosztól. Mire végzett, a jövevénynek egész emberi formája lett. S most már az is tisztán látszott; hogy az idegen... Hmm... Férfi. Tessa és Laila el is pirult, ahogy a markáns arcot nézték, melyet bár át- meg átszabdaltak a hegek; lehetett sejteni, hogy valaha igencsak megdobogtatta a női szíveket...

Darlene nagy levegőt vett. Most jön a kényesebbik része...  Az elhasználódott ruhát lefejteni a betegről, tetőtől-talpig átvizsgálni, hogy nincs-e súlyos sebe valahol, és... Hmm... Egyéb testrészeit is megszabadítani a mocsoktól.

Kicserélte a vizet, majd a két lányt kiküldve a szobából, hozzálátott a vizsgálathoz és a további mosdatáshoz. Bár kedves alma-arcát sűrűn öntötte el a pír, gyorsan és lelkiismeretesen dolgozott. Hamarosan konstatálhatta, hogy az idegennek nincsenek komolyabb sérülései, valószínűleg a nagy vérveszteségtől gyengülhetett le ennyire, ugyanis a dereka táján egy hatalmas, szúrt seb tátongott - ám ezt a gyakorlott Darlene könnyűszerrel orvosolta. Majd tetőtől-talpig bekente a férfi testét az égési sebeket gyógyító kenőccsel, s óvatosan betekerte egy tiszta gyolccsal. Rásegített egy hálóinget, s gondosan betakarta.

- Így ni - mondta hangosan, s összeütögette a kezét - halálos sérülés nem forog fenn - gondolkodott tovább fennhangon - tehát csak kimerült. Nos, minden bizonnyal ezzel magához tudom téríteni...

Azzal a betegre szegezte, pálcáját s elmormogta a varázsigét...

- Stimula.

A szőke férfi pillái lassan megmozdultak... Felnyíltak, majd újra lecsukódtak. Az idegen pislogott kettőt-hármat, majd Darlene-re tekintett a leggyönyörűbb ezüstkék szempár, melyet valaha a lány látott.

- Az ispotályban vagyok? - firtatta a beteg. Darlene érzékeit borzongatta a karcos, ugyanakkor lágy hangja, mely mély volt, mint egy gordonkaszólam.

- Igen uram - válaszolt tisztelettudóan - sikerült bejutnia. Elláttuk a sebeit. Egy-két nap fekvés, és mehet, ahová akar...

- Ahová akarok... - a szőke férfi elmélázott, majd tekintetét újfent a fiatal gyógyítóra függesztette - tudja kisasszony, nincs nagyon hova mennem...

Darlene zavarban volt.

- Bizonyára van valamilyen hozzátartozója, vagy barátja, aki keresi önt - motyogta - sokan keresik nálunk eltűnt szeretteiket... Talán ha szíveskedne elárulni a nevét, meg is mondhatom, hogy érdeklődtek-e már,  ön után, vagy sem...

Az idegen lehunyta a szemét. Barátok? Sose voltak. Család? Már mindenkit elvesztett... Ugyan ki keresné őt? A neve? Összeráncolta a homlokát. Egy kém annyi álnevet használ... Lassan már maga sem tudja, ki ő. De aztán... Felbukkant a múltból némi emlékfoszlány...

- A nevem - mondta lassan a szőke jövevény, s Darlene moccanatlanul figyelt - Malfoy - a fiatal gyógyító összerezzent, s már fordult volna sarkon, de a férfi még nem fejezte be - Draco Malfoy - hangzott el végül a teljes név.

Darlene röviden bólintott, aztán a kórterem ajtajához sietett.

- Tessa! - kiáltott ki.

- Igen, Darlene? - nézett be a vörös hajú lány.

- Azonnal keresd meg Miss. Baker-t! Ha kell, az ágyából is rángasd ki. Mondd neki, hogy fontos!

Tessa bólintott, s elsietett. Darlene pedig visszatért Draco Malfoy ágyához.

- Nos, Mr. Malfoy - mondta mosolyogva - hamarosan jön valaki, aki eddig égre-földre kereste önt... Pihenjen, gyűjtsön erőt, az örömteli viszontlátáshoz! - azzal Darlene már ott sem volt, sietett vissza az éjszakai ügyeletesek szobájához, nyomában a csodálkozó Laila-val.

Az álmos Melody kissé mérgesen ballagott a céltudatosan törtető Tessa nyomában. Vajon mit akarhat Darlene? Talán hoztak egy nehéz beteget és nem boldogul vele egyedül? Ugyan már, Darla ügyes, kitűnően vizsgázott mindenből, a gyakorlata is megvan most már... Valami más lehet itt a háttérben...

Odaértek a nyitott ajtajú kórteremhez.

- Darlene ott van bent - bökött Tessa fejével a szoba belseje felé, majd elsietett ő is a dolgára.

Melody belépett, s elcsodálkozott, mert Darlene-t nem találta sehol. A szoba üresnek látszott, s egyre inkább nem értette az egészet, ám ekkor felfedezte a legszélső ágyon fekvő, állig betakart alakot... Aki ebben a pillanatban fordította fejét az ajtó felé.

- Melody...? - kérdezte csodálkozva, rekedtes, régen használt hangon.

Draco Malfoy tűnődve feküdt az ágyon, s azon tűnődött, amit a kedvesnek tűnő gyógyító lány az előbb mondott neki. Most már sokkal jobban érezte magát. Oldalában megszűnt a szúró-lüktető érzés, s égő bőrét is jólesően hűsítette a sebkenőcs. Mindezért nagyon hálás volt, de... Mégsem tudta elhinni, amit a bodros hajú szőkeség mondott. Hogy őt keresi valaki. Hogy ő hiányozna valakinek... Hogy mindjárt be fog lépni az ajtón valaki, aki állítólag nagyon fog örülni neki... És akinek ő is örülni fog. Áh, badarság....

Hirtelen léptek hallatszottak, Draco az ajtó irányába fordította a fejét... És nem akart hinni a szemének. Nem... Ez nem lehet igaz... Pedig... Ez az alak összetéveszthetetlen.... A filigrán test... A göndör, dióbarna hajzuhatag... A nagy, álmatag őzikeszemek és a félénk-kedvesen mosolygó száj... Hát mégse halt meg? Hihet a szemének?

- Melody... - sóhajtotta.

Melody óvatosan közelítette meg a fekvő alakot. Nyakig betakarva, és élénk színű kenőccsel az arcán vajmi nehezen ismerhető fel valaki... Ám Melody fülét megütötte az eddig csak szívében őrzött, álmaiban hallott, lágyan mélyülő, gyengéd, bár kissé rekedtes hang... Közelebb lépett. Már ott állt az ágynál. Reszketve emelte tekintetét az ágyban fekvő idegen arcára... S pillantása az oly vágyott, ezüstkék szemek simogató tekintetével találkozott... A hosszú, szőke tincsek szétterültek a párnán, s a zöld kence alatt ragyogó, kissé gunyoros félmosoly is olyan ismerős volt...