Lenyomatok
2005.03.07. 19:04
Ehhez nincs mit hozzátenni... Egy sámán gondolatai életről, érzésekről és a világról
Lenyomatok
Átvirrasztott éjszakákon
Újra meg újra átlépni
A végtelen tükörajtókon
Fénytelen folyosókon
Várni az el nem következőt
Szüntelen a fény nyomában
Soha utol nem érve azt
S kergetünk képtelen vágyakat
Helybenfutunk untalan
És felsírunk az első percben
És zokogunk az utolsóban
Látni véljük a láthatatlant
Kapaszkodunk a semmibe
És rohanunk inunk szakadtáig
Ragaszkodva az örökléthez
S az ébredéskor…
… nevetve temetjük álmaink
Benned élek
Csak ülök
És magam elé nézek
Érzem
Újra érzem
Lassan szivárognak
A sarokból a képek
Átélek
Átlépek
Torzat és szépet
Füstként gomolygok
Csak önmagamtól félek
Látomásaim mögül
Téged nézlek
És azt hiszem
Csak benned élek
Lenyomat
Lemeztelenített aggyal
Várom az istenek harcát
Lángoló viharok fényében
Halhatatlanok táncát kilesem
Megtagadom féregként gyűrűző kínjukat
Takaróm alatt kuporogva
Üvöltök meséim szőnyegeire
Ébredéskor pokolba kívánva
A hazug gyermekkor naivságát
Mert minden napom lenyomata
Egyszerre él bennem
Nem mi a jövőm
S régen mivé lettem
Éjjel
Éjjel nyíló szakadék
Bennem
Alján ott kuporgok én
És a megfoghatatlan
Együtt zokogunk
Némán
Könnytelenül
Az ösztönös félelem dobolása
Elvegyül távolodó kiáltásaimmal
De nem sikoltok
Mikor rám tör a csend
Érintés
Egy érintés
Egy szó
A pillanatot a végtelenbe nyújtja
A magával ragad
Láthatatlan kezek közt
Boldog vergődés
Egyhangú hang
Baráti kézfogás
Üres tettek
Amiket sohasem felejtek
Címkék
Fiókok
Akták
Falak és megszürkült téglák
És köztük valahol
Ott vagyok én
Aranypor
Sárban hagyott nyomom
Fikarcnyi jelenkor
Jelenések mindenütt
S méreg…
…meg aranypor
Alku
Dagadt kalmár tartja markát
Zsebében ezer élet
Pofámba vágja mocskos hatalmát
De sohasem tudja meg…
… Mire valók a mesék
Mert álmokat majszoló isten…
Szétszórva néhány lepkeszárny
Repedt gyöngyök emlékezete
A jelenések jelentése
Már jelentéktelen
Gyászruhás szivárvány
Sóhajunk a város felett
Beteg világban
Csendes tapsvihar
Romos bérházak
Rések
Repedések
Szél cikázik az asztalok alatt
És vakolattal együtt pereg a remény
Mert álmokat majszoló isten az idő
Letörli minden arcvonásunk
El!
A homályt két marokra fogni
Eltelni kékkel, feketével…
Mert újra menni kell,
Gyógyulni, lélegezni…
Nem tudom, nem értem…
… valami megmagyarázhatatlan taszít
Tovább!
Tovább!
Most ne érintsen
Ne szóljon hozzám senki sem!
Tovább!
Tovább!
Torkomat égető szavaktól űzve
Tovább!
Tovább!
Távolabb!
Késpenge most a fény…
|