Hagyománytörők

(a Szerelem a halál árnyékában folytatása)

Történik: Voldemort pusztulása után 15évvel -

Lily első roxforti éve

Szereplők: Lilian Potter, Susan Longbottom, Uther Chang(Malfoy), Lance és Kitty Weasley

Harry, Ginny, Hermione, Ron és a többiek…

Lily elkezd mesélni

A nevem: Lilian Potter, születtem május negyedikén New Castle-ben. És… Boszorkány vagyok. Mint az anyám; Ginny Potter. Most szeptemberben kezdem a második évet a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Az apám is varázsló; ő Harry Potter… A híres varázsló. Őt mindenki ismeri és tiszteli a mi világunkban. A mi világunk… Nem egészen egy évvel ezelőtt, még azt sem tudtam, hogy ez a világ létezik. Éltem a magam kis megszokott - mugli - életét, és bár tudtam, hogy a füvekben-fákban orvosság van, mert a fogadott nagymamám, Bella anyó megtanított rá, arról fogalmam sem volt, hogy léteznek igazi varázslatok…

De amióta idejöttünk a szüleimmel, azóta… Mintha egy álomvilágban élnék! És ebben az álomvilágban élhettem volna már a születésem óta, ha… Persze, tudom, nem a szüleim tehetnek róla… De mégis annyira rosszul esett, hogy ennyi ideig titkolták előttem az igazságot. Jól ki is borultam először…

De most leírok mindent, ami az eddigi egy évben történt velem, amióta a varázsvilágban élek. Most különben nyár van, egy hete jöttem haza az iskolából. Egy hónap múlva pedig indulunk meglátogatni Bella anyót. Már alig várom, hogy megmutathassam neki mindazt, amit tudok. És… Ha jól meggondolom, egy kicsit jó lesz visszatérni a "normális" emberek közé. Kicsit túl sok minden történt velem az utóbbi időben…

Anya most szólt fel, hogy már el kell oltanom a lámpát. Én meg szófogadó kislány vagyok… Holnap majd folytatom.

Érkezik egy bagoly

Na, már itt is vagyok! Szóval, minden azzal a júliusi reggellel kezdődött… Én, mint az előtt mindig, a kertben játszottam, és figyeltem, hogy Bella anyó hogy tesz-vesz a titkos kertjében. Hallottam a mandragórák mozgolódását, és a mocorfű neszezését. Én is füveket szedtem és gyógyitalt főztem a kedvenc babámnak. (fababa és Joe bácsi faragta nekem) Aztán anya szólt, hogy ideje ebédelni. És ebédeltünk, már majdnem befejeztük - már csak a desszert volt hátra - amikor a nyitott konyhaablakon egy hatalmas, sötétbarna uhu repült be. Tett egy kört az asztal körül, az ölembe pottyantott valamit, ami borítéknak tűnt, de sokkal súlyosabb volt annál, mintsem, hogy papírból lett volna, aztán… Kirepült. Én dermedten ültem, és néztem az ölemben heverő borítékot. Sokkal nagyobb volt, mint azok a levelek, amiket eddig láttam, sárgás színe volt, és zöld tintával ott volt rajta a címzés:

"Lilian Potter kisasszony,

New Castle, padlásszoba"

De se bélyeg, se semmi postai jelzés nem volt rajta. Megfordítottam… A hátán, ahogy össze volt hajtva a boríték, jókora, vörös pecsét virított. Közelebbről nézve, láttam, hogy egy címer: egy szépen cizellált pajzsot ábrázolt, ami négy részre volt osztva: az egyikben egy holló, a másodikban egy oroszlán, a harmadikban egy kígyó, és a  negyedikben egy borz volt látható. S ezek az állatok egy nagy "R" betű köré csoportosultak…

Felnéztem. S akkor láttam, hogy a szüleim is, épp olyan dermedten bámulják a kezemben lévő sárga borítékot, mint én magam. Letettem az asztalra.

- Anya - néztem rájuk - apa… Ez micsoda?

Anya felvette a levelet és nagyon-nagyon sokáig nézte.

- Ez… Egy levél az új iskoládból - szólalt aztán meg, remegő hangon.

- Új iskola? - csodálkoztam. Persze, tudtam, hogy szeptembertől felsőbb iskolába járok majd, de fogalmam sem volt róla, hogy a szüleim már el is döntötték, hogy hová, pláne, hogy írtak is a sulinak.

- Már be is írattatok? - érdeklődtem, kissé lehajtott fejjel.

- Dehogyis… - rázta anya a fejét - Ez… Ez a levél… Nos, drágám, tudnod kell, hogy ez sok mindent megváltoztat…

- Az a helyzet, hogy boszorkány vagy, édesem - szólalt most meg apa is, olyan hangon, amire önkéntelenül is felkaptam a fejem. Mert… Mert olyan volt, mintha félne attól, hogy én megtudom, hogy… Mi is vagyok? Boszorkány?

- Boszorkány?! - visszhangoztam, talán kissé élesebb hangon, mint akartam. Lehet, hogy azt vártam, hogy elnevetik magukat. De  nem. Anya még mindig mereven bámulta a küldeményt. S most utána is nyúlt. Furcsán viselkedett, az az igazság. Már-már kibontotta, mintha álomban cselekedne, de ekkor apa kivette a kezéből, és odaadta nekem.

- Várj, Ginny - mosolygott rá - hadd bontsa ki Lily. Elvégre ő kapta…

Anya tétován bólintott. Csak néztem rá, nem értve, miért viselkedik így. Mintha… Megzavarodott volna. Apa, sokkal nyugodtabb volt. Bátorítóan rámmosolygott.

- Rajta, nézd meg mit kaptál, kicsim!

Én nagyot nyelve, megfordítottam a levelet, óvatosan feltörtem rajta a pecsétet, és kihúztam a lapokat. Több is volt benne…

Széthajtogattam az elsőt, s olvasni kezdtem:

"Tisztelt, Potter kisasszony!

Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába.

 Mellékelten megküldjük a szükséges tankönyvek és felszerelési tárgyak listáját.

A tanév szeptember 1-jén kezdődik. Legkésőbb július 31-ig küldjön baglyot nekünk.

Üdvözlettel:

Minerva McGalagony

igazgatóhelyettes"

Felnéztem a levélből.

- Szóval ez azt jelenti, hogy tényleg boszorkány vagyok? - kérdeztem - és ebbe az iskolába fogok járni?

Anya bólintott.

- És akkor ti is varázslók vagytok? - kérdeztem tovább, mert ez izgatott a leginkább. Hiszen, ha én is, akkor nyilván ők is…

- Nem feltétlenül kell így lennie - közölte apa - de a te esetedben…

- Az, az igazság, Lily, hogy mi is azok vagyunk - sóhajtotta anya.

- Ti is?! - hitetlenkedtem - De akkor miért?! - törtem ki hirtelen - miért titkoltátok ennyi ideig előttem? Miért?!

- Nézd, Lily kincsem - kezdte apa nyugodtan - nem titkoltunk előtted semmit. Egész mostanáig mi sem tudtunk róla…

- Talán ti is kaptatok egy levelet? - kérdeztem, talán élesebben, mint kellett volna. Ám a szüleimnek, szemük sem rebbent.

- Nem, nem kaptunk - rázta anya a fejét - tudod, visszatértek az emlékeink… És egyszerűen eszünkbe jutott.

- Igen… Eszetekbe jutott… Pont most, mi?! - észre se vettem, hogy ordítok - Ezt nem gondoltam volna rólatok! Mindig azt hittem, hogy ti mások vagytok, mint a többi felnőtt, akiket ismerek, mert mindig mindent őszintén elmondtatok nekem! Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy egy ilyen fontos dolgot elhallgattattok előttem, tizenegy hosszú éven keresztül!

Azzal, meg sem várva, mit szólnak hihetetlenül szemtelen kirohanásomhoz, felpattantam az asztaltól és felrohantam a szobámba. Észre se vettem, hogy még mindig a kezemben szorongatom a Roxfort levelét. Akkor döbbentem rá, hogy a boríték a kezemben maradt, mikor felértem. Lehajítottam az íróasztalra, mintha égetne.

Aztán rávetettem magam az ágyamra, és befogtam a fülem is, hogy ne halljak semmi hangot. "Hazudtak nekem! - dörömböltek bennem a gondolatok - a saját szüleim, hazudtak nekem! Nem árulták el, hogy más vagyok, mint a többi… Megfosztottak attól, hogy olyan világban éljek, ami nekem való… És ha nem kapom ezt a levelet?! (Nem tudtam még ugyanis ekkor, hogy a Roxfortban létezik az úgynevezett, Nyilvántartó Könyv, és hogy ott számon tartanak minden mágikus képességű gyereket, aki Angliában látta meg a napvilágot, és ha eljön az ideje, elküldik a levelet)

Azt mondták, nem emlékeztek rá… De akkor meg most miért? És hogyan? És ha mégis tudták? Tudták, csak nem akarták elmondani?! Mert - mondjuk - száműzték őket a varázslók világából, és ők nem akarnak visszamenni. Jó, ők ne is menjenek - dacoskodtam - de én… Igen én… Én, aki amióta eszemet tudom, vonzódom a varázslatokhoz, és Bella anyó is már elég korán elkezdett tanítgatni a maga tudományára…." Össze voltam zavarodva. Egyfelől, mivel nagyon szerettem a szüleimet, próbáltam valamiféle magyarázatot találni a hallgatásukra. Hiszen az nem lehet, hogy eddig mindent őszintén megbeszéltünk, s egyszerre csak elkezdenek titkolózni…. Másfelől meg haragudtam rájuk, és nem értettem, hogy honnan jutott egyszerre eszükbe, ha - mint mondták - eddig nem emlékeztek rá. Nem értettem az egészet. És ha én boszorkány vagyok, akkor az eddig miért nem derült ki? Miért nem csináltam furcsa dolgokat? És ők… Ők, hogy, hogy nem hajtottak végre egyetlenegy varázslatot sem? Lehet, hogy pálca nélkül nem is lehet…?

És ahogy így keseregtem, meg dühöngtem magamban, hirtelen történt valami.

Ugyanis meghallottam, anya sírását.

De nem ám úgy, mint eddig, tudjátok, mikor kívülről hallod a hangokat, meg minden. Belülről hallottam. Pont úgy, mikor te hallgatod magadat, mikor sírsz. És ugyanebben a pillanatban képeket kezdtem el látni… Anya emlékeit. Sokkal-sokkal fiatalabb volt, mint most, és rengeteg vörös hajú ember között ült, egy asztalnál, és volt ott velük még egy barna hajú lány, és… Apa. De ő is fiatalabb volt, mint most és… Nem tudom, de másképp nézett ki. És én megértettem, hogy anya nagyon fiatalon veszítette el a kapcsolatát a családjával…

Egyszerre lecsillapodott bennem a harag, és kíváncsi lettem… Mert a képekkel egyetemben hangokat is hallottam… Anya gondolatait.

- "Merlin szakállára! Tizenegy év… Tizenegy hosszú év távol a családomtól, a világtól, amit úgy szerettem… Még akkor is, amikor az Árnyék vetült rá… Ki lehetett ilyen kegyetlen? És miféle felejtésátok ez, hogy egyszerre csak, minden beavatkozás nélkül, elveszti a hatását?"

Csendben, moccanatlanul feküdtem és emésztgettem a hallottakat. Anya sajnálja ezt a tizenegy évet. Úgy érzi, ellopták tőle. Mert távol került a családjától, akiket szeretett. Vajon akkor, minket nem is szeret annyira?

És most… Most megéreztem apát is. Tudtam, hogy most odalép anyához, magához öleli és lágyan simogatja a haját… Pont úgy, ahogy oly sokszor láttam, ha anya sírt valamiért.

- Jaj, Harry… - hallottam anya suttogását - El… Elvettek tizenegy évet az életemből… Soha, de soha nem fogom tudni ezt bepótolni…

Apa megmoccant. S ebben a pillanatban az ő gondolatai is beáradtak a fejembe, és éreztem, hogy kicsit megbántva érzi magát, mert anya ennyire kétségbe van esve…

- De Ginny - gondolta szomorúan - végülis együtt töltöttük ezt a tizenegy évet… Vagy ez nem is jelent neked semmit?

Anya felemelte a fejét. És ekkor döbbentem rá, hogy apa fennhangon is kimondta a fenti gondolatokat. És anya rádöbbent mit is mondott.

- Ne haragudj, kedvesem - mondta bűnbánóan - nem úgy gondoltam… Persze, hogy csodálatos volt a veled együtt töltött idő! És Lily is olyan csodálatos kislány…! A mi lányunk…! Csak… Csak jött ez a levél, és én annyira összezavarodtam… De hidd el; szeretlek! És soha, semmiért sem cserélném el a veled eltöltött éveket…!

- Még arra, a varázsvilágban eltöltött, tizenhét évre sem? - kérdezte apa komoly hangon, de már éreztem, a hangjában az örökké ott bujkáló derűt.

- Nem - mondta anya határozottan - még arra sem.

A következő percben, hirtelen izgatottság vett rajtam erőt. Éreztem, ahogy összeölelkeztek, és éreztem, ahogy átáramlik rajtam, kettejük egymás iránt érzett szeretete. Csak feküdtem remegve. De nem szakítottam meg a kapcsolatot. Nem, most már tudnom kell az egészet, hogy mi történt velük, és mi ez az egész őrület.

- És mire emlékszel… Harry? - kérdezte anya sóhajtva. Most távolabb voltak egymástól, úgy tippeltem, hogy az asztalnál ülhetnek.

- Sok mindenre…

- Hát… Én is… - anya mosolygott, s előttem egy pillanatra igencsak arcpirító képek suhantak el, melyben a szüleim voltak a főszereplők… És alig valamivel voltak csak idősebbek, mint most én!

- Ginny… Emlékszel… Emlékszel, hogy mi történt azután, miután megmentettelek Rookwood-tól?

- Nem… Csak arra, hogy hirtelen minden sötét lett…

- Mert… Malfoy megölt téged Ginny. Kimondta rád az Adava Kedavrát… És… Én láttalak holtan összeesni…

- Tényleg? És… És veled mi történt?

- Nem tudom biztosan. Kimondtam Voldemortra a Totalus Mortem-et, de alighanem engem is eltalált az ő átka…

Rémületet éreztem a levegőben. Mintha most értettek volna meg valamit, amit eddig ők sem tudtak volna elképzelni…

- Mi… - mondták egyszerre, döbbenten - meghaltunk…

A fejemben ekkor felsikított valami, s ebben a pillanatban megszakadt a kapcsolat. Még utoljára elkaptam egy mondatfoszlányt:

- "… de el kell mondanunk neki, Ginny. Joga van megtudni az teljes igazságot…"

Lily - majdnem - mindent megtud

A kapcsolat megszakadt. Zihálva ültem fel, mintha sokat-sokat futottam volna. Fejemben zakatoltak az akaratlanul "kihallgatott" mondatok. A mérgem, amit irántuk éreztem, elpárolgott. Most tudatosodott bennem, hogy tényleg nem tehetnek semmiről, mert valami átok, vagy micsoda miatt felejtették el a származásukat.

Csendben felkeltem, és odamentem az íróasztalomhoz, hogy tovább olvassam az iskolai levelet.

Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola

Egyenruha

Az első évben a következő ruhadarabok szükségesek:

1. Három rend egyszerű munkatalár (fekete)

2. Egyszerű fekete süveg (mindennapos használatra)

3. Egy pár munkavédelmi kesztyű (sárkánybőr vagy hasonló)

4. Egy téli köpönyeg (fekete, ezüstcsattal)

A tanuló minden ruhadarabján köteles feltüntetni a nevét!

Tankönyvek

Minden tanulónak saját példánnyal kell rendelkeznie a következő művekből:

- Dabrak, Miranda: Varázslástan alapfokon

- Bircsók, Bathilda: A mágia története

- Gottfrid, Adalbert: Modern varázsláselmélet

- Ripsropsky, Emeric: Átváltoztatásról kezdőknek

- Spora, Phyllida: Ezer bűvös fű és gomba

- Mixel, Arsenius: Ismerkedés a varázsitalokkal

- Salmander, Göthe: Legendás állatok és megfigyelésük

- Reskes, Quentin: A Sötét erők. Önvédelmi kalauz

Egyéb felszerelési tárgyak

1 db varázspálca

1 db üst (ón, II. méret)

1 készlet üveg vagy kristályfiola

1 db teleszkóp

1 db rézmérleg

Ezen felül minden tanuló magával hozhat 1 db baglyot, macskát vagy varangyos békát.

A SZÜLŐK SZÍVESKEDJENEK TUDOMÁSUL VENNI, HOGY AZ ELSŐSÖK NEM HASZNÁLHATNAK SAJÁT SEPRŰT!

Hm. Vajon hol fogjuk mindezt megvenni? Nekem főleg a varázspálca, az üst,  és a talár, meg a süveg keltette fel a figyelmemet. El sem tudtam képzelni, hogy fogok festeni boszorkányruhában, seprűn lovagolva… Elmosolyodtam. És hirtelen, várni kezdtem az iskolát…

Egyszercsak lépteket hallottam, majd nyikorogva kinyílt az ajtó… S ott állt előttem anya. Kissé vörös volt a szeme, és a mindig rendezett hajából is kiszabadult egy-két tincs, de a hangja ugyanolyan bársonyos volt, mint eddig.

- Lily, kislányom… Gyere le kérlek. Meg kell beszélnünk, ami történt… - észrevette a kezemben a levelet - nocsak, a kötelező könyvek listáját olvasgatod? Jó fura könyvek, igaz?

- Igen - bólintottam tétován - Anya… Ezt mi tényleg mind meg fogjuk tanulni? - néztem kérdőn anyára s letettem a levelet az asztalomra.

- Hát persze… - simogatta meg a fejem - Majd meglátod, milyen jól fogod magad érezni a Roxfortban. Én is nagyon szerettem odajárni… Biztos vagyok benne, hogy ott több barátod lesz, mint itt volt…

Egymásra mosolyogtunk, s lementünk a lépcsőn a konyhába, ahol apa még mindig ott ült az asztalnál, a gondolataiba merülve. Mikor meghallotta lépteinket, felnézett, s elmosolyodott, aztán megütögette maga mellett a széket.

- Gyertek, lányok - mondta, s ránk hunyorított - beszélgessünk kicsit.

Nyeltem egyet. "Most, aztán tényleg megtudok mindent? Vagy… Megszűrik, azért?" - tűnődtem magamban.

Késő éjjel van, de nem tudok aludni. Inkább írok egy kicsit. Talán anya nem veszi észre, hogy meggyújtottam a lámpát… Bár végső esetben, még mindig itt a pálcám.. Na, hol is tartottam?

Szóval, következett az a bizonyos beszélgetés… Szörnyű dolgokat hallottam. Anya és Apa elhatározták, hogy ugyanolyan őszinték lesznek velem, mint eddig. Ugyanis apa előtt folyton titkolóztak gyerekkorában, még olyanban is, amit igazán el kellett volna mondani, mert közvetlenül érintette őt. S ők, nem akarták elkövetni ugyanazt a hibát…

Szóval… Az egész történet azzal kezdődik, hogy még valamikor az "ősidőkben", még apa apjának a születése előtt, élt egy mágus, aki a rossz oldalra állt, mindenféle sötét varázslatot megtanult, és gyűlölte az embereket. Nemcsak a muglikat, hanem az olyan varázslókat is, akik mugli származásúak voltak, vagy kedvelték a varázstalan embereket. És elkezdett ilyen gondolkodású embereket maga köré gyűjteni, és totális hatalomra tört. De jött egy ugyanolyan nagy hatalmú fehér mágus; Dumbledore - aki egyébként, anyáék emlékei szerint a Roxfort igazgatója - és az ő csoportja, a Főnix Rendje, és szembeszállt a sötét varázslókkal. Nagy csaták voltak… Sokan meghaltak… Aztán már nagypapa is - James Potter - meg nagymama - Lily Potter - is bekapcsolódtak a harcba. És mikor apa megszületett… Halálos veszélybe keveredtek. Egy jóslat miatt, amit a feketemágus - Voldemort - megtudott. (Mint később kiderült, csak félig). És a jóslat arról szólt, hogy születik egy gyerek, aki képes lesz legyőzni őt. A jóslatban benne volt az időpont és az év is. És hát… Apa éppen abban a hónapban és évben született… Nagymama és nagypapa elrejtőztek apával együtt, de egy barátjuk, aki titokban átállt a sötét oldalra - elárulta őket. És Voldemort rajtuk ütött, és megölte a nagyszüleimet, és apát is megpróbálta, de kudarcot vallott. Az átok visszahullott rá, és elvesztette minden hatalmát… A testével együtt. De… Nem halt meg. És sok-sok évig rejtőzködött, és készült a visszatérésre. Apa, mivel élő rokonairól nem tudtak, legalábbis olyanról, aki varázsló… Hát a mugli rokonokhoz került. Nagymama húgához és férjéhez. Ez itt kissé homályos nekem, mert itt szó volt valami vérségi kapcsolathoz fűződő védővarázslatról és egyebekről, amit nem értettem.

Aztán bekerült a Roxfortba, megismerkedett anya legfiatalabb bátyjával, Ron Weasley-vel, meg egy Hermione Granger nevű lánnyal, és tök jó barátok lettek. Egy év múlva anya is roxfortos lett, és abban az évben feltűnt Voldemort árnyéka. És valami borzasztót csinált anyával - ezt nem mondták el részletesen, de el tudom képzelni - és apa mentette meg őt. És akkor anya megsúgta nekem, hogy ő már akkor szerelmes volt apába, csak még ő maga sem tudott róla…

Aztán - épp mikor negyedikesek voltak - Voldemort visszatért. Apa tudomást szerzett a jóslatról, és onnantól kezdve más sem járt a fejében, csak a közelgő háború… Na jó, a hatodik évben, azért más is… Mert akkor jöttek össze anyával… És együtt mentek a csatákba. És a végén… Anyát elrabolta egy halálfaló (Voldemort csatlósait hívták így), és apa utánament. És ez volt az utolsó csata. Mert… Állítólag anyát megölte valami Malfoy nevű halálfaló, aztán apa megölte Malfoy-t, és végül… Voldemortot is legyőzte. De… Őt is eltalálta egy gyilkos átok.

És utána már csak arra emlékeznek, hogy ott fekszenek New Castle határában, és az egész eddigi életük kitörlődött a fejükből….

Hát, nagyjából ezt mesélték el nekem a szüleim ott, a régi konyhánkban; egymás szavába vágva néhol, kiegészítve egymás elbeszélését, és én is sokat kérdeztem, és ők igyekeztek mindenre válaszolni.

Elmesélték például, hogy ötödévben a minisztérium jóvoltából - ahol még nem hittek Voldemort visszatérésében - egy olyan sötét varázslatok kivédése tanáruk volt, aki csak olvastatta őket egész órán. Ők pedig alakítottak egy szakkört, ahol az átkokat és rontásokat tanulták, meg azt hogy hogyan lehet párbajozni (juj, az nagyon izgi, egy párbajon már én is részt vettem), meg ilyenek. És apa volt a vezetője! A többiek egyöntetűen őt választották, hogy tanítsa őket, mert ő már akkor több átkot tudott, mint a többiek. És ez a csapat - DS-nek, Dumbledore Seregének hívták - nyakig benne volt a háborúban. Nekem úgy tűnt, mintha a Főnix Rendjének egy fiatalabb kiadása lenne… Mivel a Rendbe csak felnőtt varázslók léphettek be.

De szó volt vidámabb dolgokról is. Mint a kviddics - a varázslók sportja - például kiderült, hogy apa és anya is benne voltak a házuk csapatában, és sok meccset megnyertek. Mikor a kviddics szóba került, apa megkérdezte, hogy lenne e kedvem hozzá, hogy megtanítson az alapokra. Persze, kapok saját seprűt is… Csak első évben nem vihetem az iskolába. Aztán ott melegében elkezdte magyarázni a szabályokat. Én meg ámultam. Egyként hasonlított a kosár- és kézilabdára, és a focira is. Mivel a régi iskolámban benne voltam a  kézilabda-csapatban, persze, hogy érdekelt ez az érdekes játék. És láttam apán, hogy örül, hogy én osztom az ő kviddics iránti rajongását…

Sokat, nagyon sokat beszélgettünk azon az éjszakán. És teljesen másképp, mint eddig. Úgy éreztem, átalakulunk, teljesen más családdá válunk, mint voltunk eddig. De… Most, ahogy így visszagondolok, nem nagyon riasztott a változás.

Irány az Abszol Út!

Úgy éjfél körül anya felállt, hogy ideje lenne lefeküdnünk, mert holnap korán fogunk kelni.

- Csomagolj össze, mindent Lily - mondta - mindent, amit magaddal akarsz hozni. Mert holnap elmegyünk innen. És már csak látogatóba jövünk vissza.

Bólintottam, jóéjt kívántam nekik, aztán felmentem a szobámba, csomagolni. Elővettem a kedvenc, kockás hátizsákomat, és belegyömöszöltem a ruháimat, könyveimet, tollakat, füzeteket… És még egy pár dolgot, amiről úgy éreztem, nem tudnám nélkülözni. Bár tudtam, hogy a varázsvilágban minden másképp lesz, mint eddig volt, én meglehetősen elveszettnek éreztem volna magam a megszokott tárgyaim nélkül. Aztán… Eloltottam a lámpát, felvettem a hálóingemet és ágyba bújtam. Lentről még sokáig hallatszott a szüleim motozása és beszélgetése. Aztán… Csönd lett. Rajtam meg erőt vett a kíváncsiság. Igaz is, újonnan felfedezett képességeimről "elfelejtettem" szólni anyának és apának. Kicsit ugyanis még mindig restelltem magam, hogy délután "kihallgattam" őket. Most viszont, ahogy ott feküdtem az ágyban és hallgattam a lenti, beszédes csöndet, újra belémbújt a kis lidérc - ahogy Bella anyó mondaná - lehunytam a szemem és koncentráltam… S egyszerre csak megéreztem őket. Ők is az ágyban feküdtek, mint én. Nagyon-nagyon közel egymáshoz… Szinte "láttam", ahogy apa megsimogatja anya arcát… S hirtelen átcsapott rajtam valami erős érzés; valami olyan, aminek köze volt az, általam eddig csak könyvekből ismert, szerelemhez, de sokkal-sokkal szenvedélyesebb volt annál. És én megint elszégyelltem magam. Mit csinálok én?! Hiszen ez a szüleim legbensőbb magánügye! Megszakítottam a kapcsolatot, s megpróbáltam elaludni, de még nagyon sokáig ott neszezett a fejemben a lázas suttogás…

Másnap reggel, aztán nagyon korán volt az ébresztő. Még sötét volt… Anya feljött a szobámba, körülnézett, aztán tekintete a becsomagolt hátizsákra vándorolt. Mellette ott feküdt a vászonszütyő, amit Bella anyó varrt nekem, benne a gyógyfüvekkel.

- Biztos vagy benne kicsim, hogy ezeket akarod magaddal hozni? - kérdezte. Bólintottam.

- Jól van. Akkor, lássuk az első leckét - mosolygott - lazítsd el magad, és húzódj vissza ebből a szobából! Töröld ki az összes érzést és gondolatot magadból, ami ehhez a helyiséghez fűz. Lényed minden darabját szedd össze innen. Meglátod, könnyebb lesz majd az elválás.

- De anya… - tiltakoztam - hogy tudnám ezt megcsinálni? Hiszen még csak most kezdek tanulni! Ez pedig biztos nehéz varázslat.

- Nem olyan nehéz, mint hiszed… - mosolygott anya - próbáld ki, és menni fog. Bízz bennem!

- Na jó… - sóhajtottam - És van rá valami varázsige?

- Nihilismus - simogatta meg a fejem anya - de ha igazán jól csinálod, anélkül is  menni fog.

Aztán magamra hagyott. Én meg - nem nagyon bízva a vállalkozás sikerében - elkezdtem koncentrálni, arra, hogy már nem itt lakom, nem érzem jól magam itt, ez a szoba semmit nem jelent a számomra… s a végén - a biztonság kedvéért - elsuttogtam a varázsigét is. Aztán kinyitottam a szemem… És megdöbbentem. Mert a szobám egyáltalán nem úgy festett, mint annakelőtte. Illetve… Majdnem. Nem változott benne semmi, csak éppen… Ugyanolyannak tűnt, mint akkor, amikor beköltöztem ide… Hitetlenkedve bámultam, és alig akartam elhinni, hogy ezt én csináltam. "Hát tényleg igaz… - suttogtam magamban - boszorkány vagyok! Igazi…"

Aztán a hátamra vettem a zsákot, kezembe a szütyőt, és lementem. Anyáék már az ajtóban állva, vártak. Lopva körülnéztem, s láttam, hogy anya is elvégezte azt a nihiles varázslatot a házban.

Elindultunk.

A vonatúton nem volt semmi érdekes. Én egész idő alatt azon törtem a fejem, hova megyünk, bár az már a vonaton kiderült, hogy valahova London környékére - engem viszont az érdekelt, hogy pontosan hová. Hamarosan megtudtam… Londoban buszra szálltunk, és hamarosan egy olyan igazi brit kertvárosban ballagtunk a csendes utcán, amilyennek mindenki elképzeli az angliai kertvárosokat… Aztán megálltunk egy ütött-kopott kis házikó előtt. A kertje szépen rendezett volt, de a festék mállott a kapuról, s a vasakat is régen olajozhatták meg, mert nyikorgott, mikor apa kinyitotta. Aztán a bekopogtunk a valaha zöldre festett ajtón, s belülről kikiáltott egy roppant reszketeg hang:

- Gyertek be! Nyitva van!

- Csak nem várnak itt minket? - csodálkoztam anyára, s kíváncsian léptem be a kis házba. A szobában, ami nagyon ízlésesen volt berendezve, minden, csupa csipke- és hímzett terítőkkel volt díszítve. S mindenütt, ahol csak lehetett, macskák ültek, vagy feküdtek. Némelyik aludt. A kandallópárkány tele volt rakva fényképekkel és mindegyik egy-egy macskát ábrázolt, s a mellette álló, kopott fotelben ott ült, egy nagyon öreg és nagyon furcsa néni. Virágos pongyolát és skótkockás mamuszt viselt, ősz kontya ferdén ült a fején, barna szemei kíváncsian csillogtak. Valami hosszú és keskeny dolgot kötött, ami csak azért nem lehetett sál, mert már több méter kígyózott a lábai előtt, s az ölében, a színes gombolyagok között egy kiscica aludt. Mikor beléptünk, meglepődés nélkül emelte ránk csillogó szemeit. És látszott rajta,  hogy nagyon örül nekünk.

- A Nagy Básztetre, micsoda meglepetés! - mondta, de nem látszott, hogy nagyon meg lenne lepve - Harry Potter és Ginny Weasley! És ő kicsoda? - nézett rám, miközben letette kötését, és odalépve hozzánk, megölelgette a szüleimet.

- Köszönjük a kedves fogadtatást! - mosolyodott el anya, majd rám nézett - Ő a kislányunk, Lily - s közelebb tolt a nénihez - Ő itt, Mrs. Figg, Lily.

- Jó napot, Mrs. Figg! - mondtam én udvariasan.

Mrs. Figg megsimogatta a fejemet, s engem is megölelt.

- Igazán bájos kislány… De meséljetek, kedveseim, miben segíthetek? Talán csak nem az Abszol Útra akartok menni?

- Eltalálta Mrs. Figg - bólintott apa - Az az igazság, hogy mi…

- Egész idáig nem is tudtuk, hogy kik vagyunk - folytatta anya a megkezdett mondatot - és mivel nincs pálcánk..

- Értem… - bólogatott Mrs. Figg tűnődve, majd hirtelen hozzátette - Hiába, Dumbledore sosem beszél a levegőbe! Már nagyon vártunk ám titeket… Főleg édesanyád aggódott nagyon, Ginny - nézett most anyára - hiába mondtam neki, hogy Dumbledore még nem csapott be soha senkit… Végig azon izgult, hogy örökre a muglik közt ragadtok…

- Hogy van anya? - kapott a szón, anya - mindenki túlélte? A bátyáim is? Ron is? Mindenki?

Mrs. Figg mosolygott.

- Ejnye, egyszerre ennyi kérdés! Nézd meg magad! Csak annyit mondok, hogy mindenki jól van, és nagyon várnak haza… Nálam mindig van egy kis Hop-por… Gondolom, erre is emlékeztetek… Ott találjátok a kandallón. Kellemes szórakozást! És mondd édesanyádnak, hogy üdvözlöm! - azzal Mrs. Figg visszatért a kötéséhez.

- Köszönjük, Mrs. Figg! - hálálkodott anya - persze, hogy átadom.

Apa és én is elköszöntünk, aztán mindannyian odaléptünk a kandallóhoz, aminek a sarkán egy kis kőtálkában élénkzöld por csillogott. Apa vett belőle egy keveset, és a lángok közé dobta, mire azok rögtön smaragdzöldre változtak.

- Menjetek ti előre - nézett ránk, s mi anyával beléptünk a tűzbe. Legnagyobb meglepetésemre, nem égetett meg, csak kellemesen simogatott. Anya magához szorított, és kimondta az úticélt:

- Abszol út!

S a következő pillanatban minden pörögni kezdett a szemem előtt… Furcsa szél fütyült a fülembe, s hirtelen kandallók tűntek fel a semmiből… Szédülni kezdtem.

- Hunyd be a szemed, Lily! - hallottam ekkor elmosódva anya hangját, mert rögtön felkapta a szél - el fogsz szédülni…

Szót fogadtam, és jó erősen behunytam a szemem. A pörgés megszűnt. S  a következő percben, úgy éreztem, mintha kilöktek volna valahonnan… Megérkeztünk.

Na már megint mindjárt éjjel egy lesz… Be kell fejeznem, mert anya ilyenkor körsétát tesz, hogy mindannyian alszunk-e már… A múltkor is büntetést kaptunk, mert Kitty-vel hajnalig beszélgettünk az iskolában történtekről, és már csak akkor vettük észre, hogy jön anya, mikor az ajtóban állt. Aztán másnap egész nap a konyhát takaríthattuk bűbáj nélkül… L Úgyhogy inkább eloltom.

Most éppen reggel van, már túlvagyok a reggelin, meg a mai napra rendelt leckén is. Kitty és Lance a kertben kertitörpe-mentesítenek, Molly nagyival. Hívtak engem is, de nekem most fontosabb ez a naplóírás. Mintha valaki arra biztatna, hogy csak írjak le mindent, mert van értelme…

Szóval, folytatom.

Mikor kinyitottam a szemem, egy félhomályos helyiségben találtam magam. Közvetlenül szemben egy fából ácsolt pult látszott, előtte - szintén fából - asztalok és székek sorakoztak. A pult mögött egy púpos, félszemű, kisé riasztó kinézetű ember törölgetett valamit. A helyiség tele volt taláros emberekkel, a szivárvány minden színében viselték; s ki az asztaloknál ült, ki a pultnak támaszkodva iszogatott, és nézelődött.

- Anya… - néztem fel elbűvölve a különös látnivalóktól - hol vagyunk?

- A Foltozott Üstben - mosolygott anya, de nem tudta tovább folytatni, mert ebben a pillanatban apa is mellettünk termett.

- Hogy tetszett az utazás, Lily? - kacsintott rám.

- Hát, érdekes volt… - vonogattam a vállam.

- Mehetünk? - nézett ránk apa, s elindult kifelé.

- Hová megyünk? - kérdeztem anyát, miközben apa után siettünk, kerülgetve a Foltozott Üst vendégeit.

- Nos, szükségünk lesz némi pénzre, ha vásárolni akarunk… Úgyhogy először bemegyünk a Gringotts-ba a varázslók bankjába.

- Tényleg, még külön pénzünk is van? - csodálkoztam - és milyen?

Anya csak titokzatosan mosolygott, és megvonta a vállát.

- Tulajdonképpen, nincs benne semmi különleges - mondta.

Míg a fenti párbeszéd zajlott, meg is érkeztünk, egy nagy és impozáns épülethez, mely engem leginkább egy olyan várkastélyra emlékeztetett, mint amilyenekről a lovagregényekben lehet olvasni. Roppant nagy kapuján rengeteg retesz és zár volt. Fenn, a homlokzaton pedig öles, aranyból vert betűk hirdették: Gringotts.

Mire mi beléptünk, apa már a pultnál tárgyalt, egy furcsa kinézetű… Hm. Nem, nem is ember volt. Ráncos, rücskös arcában apró, szigorú szemek ültek, orra horgas volt, befelé hajló, szája nagy. Haja leginkább egy csomó mohára emlékeztetett, és a fülei hegyes csúcsban végződtek… S ahogy közelebb mentünk, azt is láthattam, hogy ráncos, vén kezein a körmök, karom hosszúságúra nőttek…

- Ki ez? - súgtam oda anyának, kissé restellve tudatlanságomat. Bella anyó, sok fura lényről mesélt, de ez egyikre sem hasonlított.

- Egy kobold - súgta vissza anya - itt a hivatalban csak koboldok dolgoznak.

Közben láttam, hogy a bankár kobold egy kupac aranyat, egy kisebb kupac ezüstöt, és némi rézpénzt tol oda apának. Tűnődtem, vajon hova fogja eltenni. Ennyi pénz biztos nem fér el a kabátja zsebében…

- Nem tudná betenni valamibe? - hallottam ekkor apa hangját.