Nem tudtam, melyik templom lehet az, mégis megtaláltam.

Odavezetett a véred illata...

A templombelső hideg és sötét. Csak az oltár előtt látni valami fekete tömeget. A tested az, fekete vászonzsákban. Körülötted mindenhol rózsák hevernek eldobálva. Morbid ravatal, nem mondom...

Odalépek hozzád. A zsák bezárva rejt magában téged. Egy gyors mozdulattal felrántom a zipet. Az arcod... Földöntúlian gyönyörű, mint életedben.

Mintha csak aludnál...

Közelebb hajolok hozzád, minden érzékemet felhasználom, az élet egy, egyetlenegy apró jelét kutatom... Hogy segíthessek.

S ekkor meghallom, ahogy nagyon gyengén, de lélegzel. Megkönnyebbülök. A Halál még nem vitt el magával... Szerencsére. S ha rajtam múlik, nem is fog. Nyakadhoz csúsztatom a kezem, s ujjaimmal kitapintom az alig érezhető, két tűszúrásnyi pontot. Tiszta sor, az egyszemélyes kivégzőosztag figyelmetlen volt. Vagy nem tudta már megvárni, míg a szíved egy utolsót dobban... Haldokolva hagyott ott, s a szervezeted még mindig küzd a halál ellen...

Szívós lány vagy, meg kell hagyni...

Megérdemled, hogy élj...

És én megmentelek az enyészettől... Neked élned kell, Reila...

Nem hagyhatom, hogy meghalj. Tartozom ennyivel a dédanyádnak, még akkor is, ha abba, amit most tenni készülök, semmiképpen sem egyezne bele.

Nemigen szenvedhette a vámpírokat...

Feltépem a csuklómon az ütőeret. A vér szép lassan kezd csordogálni belőle; szétfolyik a szád ívén...

Mintha eső esne. Véreső...

Megmozdítod az ajkaidat. Nyelved kibukkan résnyire nyitott szádból, s megízleled a fémes cseppeket... Ismerős az íz, igaz? Lehet, hogy ez is megvédett? A vérem...

A vérem, amelyet még nem adtam másnak addig a napig...

S amelyben ott kering Skandinávia második leghatalmasabb vámpírjának a vére. Ez menthetett meg. Az ősök vére. Igazi mágia...

Hirtelen elkapod a karomat, magadhoz húzod, s mohón inni kezded a vérem... Furcsa fájdalom járja át a testem. Nem is igazán fájdalom... Inkább zsibbadás. Nem is tudom mihez hasonlítani. Teljesen más, mint amikor először vették a vérem, hogy utána EZ legyen belőlem...

De mégis... Valahogy ugyanaz.

Csak iszol és iszol, és én nem mondom, hogy ne...

Pedig érzem, ahogy gyengülök... Lehet, hogy fel se tudok majd állni innen?

Túl sok vért adtam...

Eltépem magam tőled. Kezeid lehanyatlanak, hangosan zihálsz, s végre! Kinyílnak a szemeid. Rám nézel... Csodálkozón. Én pedig elakadó lélegzettel bámulom szemeidet. Arany... Óarany. Nem láttam még ennél szebbet, soha...

- Shin... Hol vagyok? Mi történt? Miért... Miért itattál a véreddel?

Csak nézlek. A szád... Az én véremtől olyan vörös... Csillogó... És kívánatos. Önkéntelenül dugod ki a nyelved és nyalod végig ajkaidat. Ez az a mozdulat, ami végül kicsapja nálam a biztosítékot. Elvégre... Egy hete nélkülözlek...

Odahajolok hozzád, és megcsókollak. Vadul és kíméletlenül. Fogaim ajkaidba marnak, nem tudom visszafogni magam. Én is inni akarom a véred... Csak egy kicsit... Nem kapod el a fejed. Éppen csak hegyesedő szemfogaid az ajkamba mélyednek, nyelved incselkedve keresi az enyémet... Nyálunkkal együtt... A vérünket is megkóstoltatjuk egymással... Nem... Ha ezt tovább folytatjuk, akkor...

Elhúzódom tőled. Csak épp annyira, hogy még hallhasd a suttogásom...

- Üdv a sorainkban... Reila...