Már a koncert előtt is rossz érzésem volt. Sőt. Őszintén szólva, egész héten. Figyelő szemeket éreztem a hátamban, s úgy éreztem, bárhova megyek, sehol sem vagyok egyedül.

Figyeltek...

Nem tudtam még akkor, hogy épp azokban a napokban döntöttek a sorsom felől, s hogy az ítélet... Nem volt kedvező.

Az ítélet: HALÁL.

Beleszerettem egy vámpírba; odaadtam magam neki: halnom kell. Mindenáron.

Miért? Miért nem mondtad ezt el nekem, akkor? Hogy felkészülhessek? Miből gondoltad, hogy nem fogom megérteni az érvelésedet? Mitől féltél, Shin?

Így százszorta rosszabb volt... Meghalni valamiért, aminek csak sejtem az okát...

Még most is a fülembe cseng, az a rohadt mély basszus... Mintha a pokolból szólt volna egyenesen...

"Szeretője vagy egy vérszívónak, szuka... Halj meg!"

Persze, lehet hogy én is hibás vagyok. Nem szóltam Neked a rossz érzéseimről. Viszont biztos vagyok benne, hogy Te, már sokkal hamarabb megérezted a jelenlétüket, mint én. Hiszen tudtad, hogy jönni fognak; s az érzékeid is ezerszer élesebbek voltak az enyémeknél... Biztosan érezted Te is, hogy figyelnek, és követnek minket. Vajon ez a magyarázata annak is, hogy azon a héten egyszer sem jöttél el hozzám? Vajon ebből sejtenem kellett volna már valamit? Akkor még nem tudtam. Csak féltem.

Próba után mindig elrohantál, mint akinek hallatlanul fontos dolga akadt. (Ren persze elárulta, hogy ilyenkor általában a két utcával arrébb lévő harminc emeletes felhőkarcoló tetején lehet téged megtalálni. Egy párszor követett téged...) Elmehettem volna utánad. De én... Nem akartam. Tiszteletben tartottam azt, hogy most nem akarsz... Valamiért, most nem akarsz velem lenni.

Ren-chan kaján pillantása...

- Na mi van, Reila? Shin-sama rád unt?

Shin-sama... Megcsóváltam a fejem. Csak gúnyolódásból hívta így. Véleményem szerint sensei-nek nyugodtan szólíthatta volna; mert lett volna mit tanulnia tőle, és nemcsak a gitározás terén...

Olyan hihetetlennek tűnt nekem, hogy külsőre Shin néz ki fiatalabbnak - Ren-chan 19 múlt - és mégis! Persze, most már, ismerve a hátteret, már nem csodálkozom, ezen többé...

- Ne piszkálj. Inkább zárjunk be. Nekem sem árt, ha egyszer-kétszer kialszom magam.

- Mit eszel rajta, Reila? Csak egy beképzelt, rideg...

- Stop! Ezt most hagyd abba! - ripakodtam rá Ren-re - mivel eldöntötted magadban, hogy nem akarod igazán megismerni, nem mondok semmit. De nem tűröm, hogy rosszat mondj róla; értetted?!

A végén már üvöltöttem. Ren meglepetten pislogott rám.

- Hai... - mondta végül nagyon halkan.

Azon a napon nem történt semmi. Péntek volt...

Másnap este koncert egy közeli klubban. A pénteki csendesség elaltatta a figyelmemet. És Te nem voltál ott velem, hogy megvédj. Csak a játékra figyeltél, és a buli után eltűntél a szemünk elől... Akkor azt hittem, eltávolodtál tőlem, hogy Ren-chan-nak igaza van: rám untál... Féltem... És Te nem voltál ott, hogy megnyugtass. Mintha megéreztem volna, mi vár rám; a hangom is remegett és állandóan a sírás környékezett, mert hiába kerestem a tekintetedet, Te egyszer sem néztél rám...

Viszont valaki más... Valaki más nagyon is nézett. A koncert alatt végig magamon éreztem egy idegen tekintetét. Egy idegenét, akinek olyan aurája volt, mint Neked.

És én tudtam; már nem menekülhetek sehova a végzetem elől...

Tudtam, hogy az az autogram kérés csak álca... Miért követtem mégis azt a nőt?

Tudatlanul választottam magamnak sorsot...

Mikor a sikátorban az a férfi az utamat állta... Eszembe sem jutott, hogy meneküljek. Belenéztem üres, jéghideg fekete szemeibe, melyekben mintha a Pokol sötétsége ásított volna... És tudtam, hogy meg fog ölni. Elkapott, magához szorított.

- Gyönyörű vagy, kis szuka... De sajnos, a szabály, az szabály. Bár meg tudom érteni... Mégsem kegyelmezhetek. Meg kell halnod; mert egy vámpír szeretője lettél. Máskor majd válogasd meg jobban, kivel fekszel le...

Miért vésődtek a fejembe ezek a szavak?!

Megharapott. Belém vájta tűhegyes fogait, és ez annyira fájt! Akkor értettem meg, hogy Te... Te mennyire gyengéd voltál velem. Pedig az is fájt... Egy kicsit... De az még jól is esett... Valahogy...

(Most mosolygok, nézd el nekem)

Ám amikor a vérem elkezdett folyni a szájába; mely az ütőeremből gejzírként tört fel, akkor már nem éreztem semmit. Semmi fájdalmat. Csak... Mérhetetlen ürességet. És... A sötétség viharos, gyors közeledését... Nem akartam meghalni... Még annyi tervem volt...

Bocsáss meg...

Abban a pillanatban...

Akkor egyszer...

A halálom előtti utolsó percben...

Gyűlöltelek.

.