3. Mese - The taste of Reila's blood
2009.02.27. 19:09
Na, gondolom, most már mindenki képben van. Legalábbis azok, akik ismerik a Nana mangát vagy animét... És most lehet kövezni, anyázni és egyebek, hogy hogy lehet ilyeneket írni, és egyébként is, hogy képzelem... XD
Semmi baj. Remélem, mindenki hallott az írói szabadságról, ugyi?!
Következőleg egy beszélgetést olvashattok. A szituációt nem írtam le, de gondolom az első néhány sor után mindenkinek világos lesz. Vagy nem. :D
Itt még nem derül ki, kicsoda ez a Reila. (és én sem árulom el előre, hihihi) (The GazettE fan-oknak: igen, imádom azt a számot. A clipet is. XD)
No hát ennyit elöljáróban, mert egy novellán nincs sok ragoznivaló... Read it, and enjoy!
Umm... Akit zavar, hogy néha magyar, néha meg angol a cím, az az e-mail címemen nyugodtan tehet panaszt. :D
- Reila... Valóban tudni akarod, ki vagyok én igazából?
- Még szép. Azt hiszed, mindig titokzatoskodhatsz előttem?! Ha már odaadtam neked a szüzességemet...
- Miért, még szükséged lett volna rá?
- Ne gúnyolódj.
- Nem gúnyolódom.
Csönd.
- Szóval... Tényleg szeretném tudni, mi az ábra veled, Shin... Kérlek, most az egyszer... Légy őszinte velem.
- Én mindig az voltam. Nem hazudtam neked, Reila. Legfeljebb elhallgattam valamit.
- A legfontosabbat!
- Szerinted, ez ennyire fontos?
- Igenis az! Mi vagy te?
- Hú... Már nem is "ki", hanem "mi"? Na jó. Kapaszkodj meg valamiben.
- Hallgatlak.
- Vámpír vagyok. Vérszívó.
A hajnalkék, és az aranybarna szempár hosszan nézi egymást. Végül a lány szólal meg nagyon halkan.
- Értem.
- Te akartad tudni. Most utálsz?
- Dehogyis. Csak... Meglepett.
- Pedig utálnod kéne. Tudod, én egy rohadt szemét, és kegyetlen vámpír vagyok, akire még a vámpírok istene is magasról tesz. Mert felrúgom a szabályokat.
- Szabályokat?
- Ja. Nem lenne szükségem rá, de én mindennap iszom vért. Emberi vért, ami a legszigorúbban tilos. De én megteszem, emberre vadászom, és iszom a vérüket, mert ízlik. És nem csinálok titkot belőle előttük, hogy mi vagyok. Hogy a mágia tanításról már ne is beszéljünk...
- Tanítanod kéne a mágiát? Tudsz varázsolni? De... Miért ölsz embereket, Shin? Ez... Ez tényleg kegyetlenség. Hogy tudod kioltani valaki életét... Csak úgy?
- Nagyon könnyen... - a vámpírfiú Reila fölé hajolt és mélyen a barna szemekbe nézett - és ha éhes vagyok éppen, akkor még élvezetet is találok benne... Ezért mondtam... Utálnod kéne.
Reila könnyei kibuggyantak szép szeméből, s a lány legnagyobb rémületére, végigfolytak az arcán. Pedig megfogadta, hogy nem fog sírni, akármilyen szörnyűséget is hall majd...
- De nem utállak... Tényleg... Igazából... Én...
- Csss... - tette Reila szájára az ujját, Shin - ne mondd ki. Abból csak bonyodalom van.
Csönd.
- Shin...
- Hm?
- Tulajdonképpen... Hány éves vagy?
A vámpírfiú sóhajtott.
- Az emberi koromat akarod tudni? Tizenhat voltam, amikor meghaltam.
- Vagyis, amikor vámpír lett belőled.
Shin megrázta a fejét.
- Nem. Én akkor meghaltam. Az azelőtti énem... Azóta halott. Vámpírként sokkal hidegebb és kegyetlenebb lettem, mint valaha is voltam.
- És a... Vámpír életkorod?
- Mindennek lassan kilencven éve...
- Kilenc...ven...
- Nem olyan sok. A háromszázhoz képest, például.
- Ki háromszáz éves?
Shin elmosolyodott, úgy hogy kilátszottak a normálisnál sokkal hegyesebb metszőfogai.
- A Mesterem. Aki vámpírrá tett.
Reila összeborzongott. Neki a kilencven év is iszonyú soknak tűnt; a háromszáz pedig egyenesen felfoghatatlannak. Agyában egymást kergették a gondolatok. Érezte, hogy valami iszonyú dolog fog kiderülni, de őszintén, ilyen képtelenségre egyáltalán nem számított. Aztán eszébe jutott valami, és majdnem felnevetett.
"Megőrültem..." - gondolta szinte vidáman.
- Shin... Szeretném, ha... Innál belőlem... Szeretném... Szeretném tudni, hogy milyen érzés...
- Azt szeretnéd, hogy megöljelek? - Shin kék szemei kegyetlen-hidegen csillogtak.
- Nem... Azt nem.
- Akkor felejtsd el ezt az őrültséget.
- De én...
Reila nem fejezte be a mondatot, elhallgatott. Ám a hirtelen támadt idea nem hagyta nyugodni. Akkor is ráveszi... Valahogy...
Félresöpörte a haját a nyakáról; és megfogva Shin kezét, lassan a lüktető ütőérre helyezte a jéghideg ujjakat...
- Csak... Egy kicsit... Kóstold meg a vérem... Utána... Már azt sem bánom, ha meghalok.
A vámpírfiú egy ideig szótlanul meredt az elszánt lányra. Nem akarta megharapni. Nem akart inni a véréből. De az ujjai alatt pulzáló ér... És a lány bársonyos, meleg bőrének érintése... Várakozóan csillogó szemei... És... Ártatlan vérének édes illata... Legyűrték az ellenállását, s végül az ösztön kerekedett felül. Reila nyakához hajolt, s fogait belemélyesztette gyengéd húsába. Vérének íze, mint a legerősebb vörösbor; olyan édeskés-fanyar, s pont olyan bódító is volt. Alig bírta abbahagyni... S amikor végül hatalmas akaraterővel, szinte eltépte magát a lánytól, már tudta: elveszett. Ezt az ízt újra érezni akarja. Mindig. Újra és újra.
Reila... Lehunyt szemekkel feküdt. Ijesztően gyenge volt a légzése; s kitapintva ütőerét; a pulzusa is. Csak nem... Mégis túl későn hagyta abba? Felharapta a csuklóján az eret, és saját vérét folyatta a lány szájába, hogy az visszanyerje elvesztett erejét.
- Idd te is az én véremet - mormogta közben, mintha a lány hallaná - legalább egálban leszünk...
Reila először nem mozdult. Aztán... Lassan lenyalta a csöpögő vörös életnedvet cserepes ajkairól... Majd magához húzta Shin kezét; s száját a megnyitott vércsatornára tapasztva csak itta és itta a különleges nedűt...
Mindez pár másodpercig tartott csupán. A lány hirtelen feleszmélt, s rémülten törölte le szája sarkából a rubinszínű folyadékot.
- Vér? - meredt az ujjaira - kinek a vére? Az... enyém?
- Nem, az enyém.
- A tiéd?
- Kicsit elragadtattam magam... Csak azt akartam, hogy visszanyerd az erődet. Sikerült.
- De... De... Nem lesz most belőlem is vámpír?
Shin megrázta a fejét.
- Ahhoz még rengeteg minden hiányzik...
- Mint például?
- Például minimum haldokolnod kéne...
- Értem...
Csönd. Majd kis idő múlva, Reila hangja törte meg...
- Csináljuk ezt... Máskor is?
Shin fürkésző pillantást vetett a lányra, aztán megvonta a vállát.
- Most már semmi kétségem nincs. Te őrült vagy.
Reila erre huncutul elmosolyodott.
- Még az is lehet.
|