Ahogy megpillantottam, tudtam, ez az ifjú kell nekem. Oh, azok a zafírhoz hasonlatos szemek! Az a hűvös tekintet, az a kimért beszédstílus!

Teljesen elbűvöltek. Szerelembe estem ott, abban a minutumban, ahogy tekintetem, jéghideg pillantásával találkozott.

Gondoltam volt, eme rideg hely szülötte ő is, hol tavasz elejéig nem olvad el a hó, s a nyár oly rövid és hűvös... Ám elmondta, nem Norvégiát, hanem a szomszédos Svédországot mondhatja szülőhelyének.

Svédország...

Egy pillanatra fájdalom suhant át szívemen, a délceg, Andreas ap Backa-ra gondolván, ki az utolsó hadjáratnak, esett áldozatul... Szó se róla, harcos férfiú volt, ki szerette a csatákat... Nem gondolnám, hogy bánkódott amiatt, hogy harcban esett el...

A szőke hajú, s oly gyönyörű kék, hideg szemű ifjú, külsőre még hasonlatos is volt Andreas-hoz, talán emiatt gyúlt bennem vágy s szerelem iránta?

Most már ez örök titok lészen. Örök titok, mert...

Elment.

Elment, itt hagyott! Oh, fájdalom...

Vigasztalanul zokogtam napokig, hol vánkosomat ölelvén, hol szívbéli jó barátném, Lady Vinga kebelére borulva. Nem tudtam elviselni hiányát, nem tudtam megbocsátani árulását, hidegségét... Én mindenemet elébe szórtam, még erőnket is megosztottam véle, halhatatlanná, örökifjúvá téve őt, hiszen... Ez volt a vágya.

- Vámpír vagy?

- Igen. Az vagyok. Most undorodsz tőlem?

- Ugyan már. Csak meglepődtem. Teljesen élőnek tűnsz...

- Ez a vámpírerő, mellyel rendelkezem, más, mint az alacsonyabb rendű vérszívóké. Nekünk nem lényeges minden áldott nap vért inni. És ami fontos: mi soha nem ölünk embert azért, hogy prédául szolgáljon.

- Aha.

- S ezért, élőbbnek látszunk az összes vérszívónál. A mi erőnk alapját mágiánk képezi. Ezért a napfényt is jól tűrjük... Bár ez mindenkinél másképp van. Van, akit ugyanúgy megéget, mint az alacsonyrendűeket...

- Lucille...

- Hm?

- Én is lehetnék vámpír?

- Ha akarod... És megfelelsz az elvárásoknak... Szerintem igen.

- Te vámpírrá tudnál tenni?

- Én nem. De... Tudok valakit, aki képes rá.

- Rendben. Akkor menjünk.

- Most, azonnal? Nem akarod megvárni a szokásos, egy nap gondolkozási időt?

Megrázta a fejét.

- Nem.

- Shinichi... Miért ilyen fontos neked, hogy vámpír váljon belőled?

Mélyen a szemembe nézett ekkor, de most már kétségeim támadtak, hogy vajon engem látott-é maga előtt...

- Mert örökké ennyi idős akarok maradni. Nem akarok felnőni soha.

Ez meglepett. A fiúk alig várják azt, az időt, amikortól már férfinak számítanak... Furcsa volt nekem, hogy eme pompás ifjú, kiből minden bizonnyal charmos, gyönyörűséges férfi válna, olyan, akinek egy intésére tíz nő ájulna a lábai elé...

Nem akarja elérni a felnőttkort.

Elvittem Tengel-hez és Vinga-hoz. Bár ne tettem volna! Bár ne esdekeltem volna Tengel-nek - kinek kétségei voltak az ifjú alkalmassága felől - hogy teljesítse az ifjú Shinichi kívánságát! Talán... Talán, ha megpróbálok hatni rá, hogy tegyen le esztelen tervéről, akkor...

Lehet, hogy velem marad?

Ez most már... Szintén az Ég sötétbe burkolózó titka marad... C'est la vie...

Mert azon az éjszakán Shinichi-ből vámpír lett, s azon éjszaka reggelén, már el is búcsúzott tőlem. Még meghallgatta Tengel-t, ahogy elősorolja neki a vámpírlét szabályait; majd elköszönt.

Nem tudtam elgondolni, hova ment. Úgy véltem: tán szülőhazája felé húzta a szíve.

De amikor legyőzve viszolygásomat a felidézett emlékektől, utána eredtem, s átléptem a svéd-norvég határt... Nem akadtam nyomára.

Mi több: egyetlen város, vagy település sem hirdette ottjártát. Mi, vámpírok, megérezzük az azonos vérből valót... Nekem is Tengel volt a Mesterem. Meg kellett volna éreznem Shinichi-t. De nem érzékeltem jelenlétét... Sem pedig azt, hogy valaha is járt volna a svéd földeken.

S mikor - utolsó kétségbeesésemben - neve alapján próbáltam meglelni, legalább a családját, s evégett kutakodni kezdtem a szülőfalujának megjelölt, kis porfészek, még porosabb plébániájának, elfeledett iratai közt... Akkor nagyon furcsa dologra bukkantam.

Az iratok szerint, valóban élt abban a faluban egy ilyen idegen hangzással bíró nevű család, de a Nagy Francia Forradalom alatt eltűntek; s leszármazottaik sem bukkantak fel soha többé.

Elvesztettem hát, örökre. Soha sem akadhatok a nyomára. Kíváncsi vagyok... Hogy vajon...

Ő... Ő gondol néha rám?