Egy napfényes, szép reggelen, Míriel különösen vidáman ébredt. Eszébe jutott ugyanis, hogy Lúne a Tal'la, avagy Félhold ünnepe lesz aznap este; s elszaladt a kedvenc forrásához, a Százszorszépek tisztásán, hogy vizet hozzon, s virágokat gyűjtsön az ünnepre. Lendas már jókor reggel elment a maga külön útjaira, akkoriban kezdte el, ugyanis felfedezni a Rengeteg, északabbra fekvő vidékét.

Dalolva jött Míriel át az árnyas erdőn, kezében korsó, tele friss vízzel, homlokán százszorszépekből font koszorú, másik kezében nagy csokor vízililiom, s egyéb vadvirág; és mosolygott és nem félt semmitől. Ám, ahogy házikójához közeledett, fejszecsapások, s durva kiáltások ütötték meg a fülét. Megdermedt.

- Ó, jaj, döntik a fákat, pusztítják a Rengeteget! - kiáltotta jajongva, s futásnak eredt a számára oly borzasztó hangok felé.

S valóban: az erdő közepén egy kis körben, már ott feküdtek a halott fák, ágaikat akkor fűrészelték le éppen a favágók, mikor Míriel odaérkezett. Gondolkodás nélkül szaladt oda a marcona emberekhez, csengő hangján "megállj"-t kiáltva nekik. S a favágók felnéztek, és elcsodálkoztak, mert azt hitték a vélák büszke és különc népe, régesrég a legendákba távozott, s Míriel felbukkanásától, a legtöbbnek inába szállt a bátorsága; mert veszedelmes harag tüze égett a lány máskor oly szelíd szemében. Ám Míriel tudta, ahhoz, hogy a favágókat megfutamítsa, ahhoz nincs elegendő hatalma. Összeszedte minden erejét, s felkiáltott úgy, hogy az egész Rengeteg visszhangzott tőle:

- Utúlieyme! I morgas borodgrim! Lendas, Utúlieyme!

A favágók még jobban megrettentek, mert azt hitték, hogy Míriel valami rettenetes átkot mondott most rájuk. Ám még nagyobb volt a meglepetésük, mikor a lány kiáltására - valahonnan messziről - válasz érkezett:

- Namarié, Míriel! I aglar pelennath!

S a következő pillanatban, a legmagasabb, s egyben legöregebb fa koronájából hirtelen eléjük ugrott, egy ismeretlen szerzet, aki alakra ugyan embert formázott, ám jóval magasabb volt a favágók által ismert embereknél; haja valószínűtlenül ragyogott, mintha aranyból volna, szemében különös láng lobbant. S a hátán a hatalmas íj…

Míriel boldogan futott oda társához.

- Mi történik itt, Míriel, atarinya? - kérdezte Lendas döbbenten, miután meglátta a kidöntött fákat.

- Ezek az emberek idejöttek, s pusztítani kezdték a Rengeteget! - panaszolta a lány - Megölték legkedvesebb fáimat! Ó jaj, hogyan is állok most már a Boszorkányok királynője elé? Nem tudtam megvédeni a gondjaimra bízott erdőt.

Erre a favágók vezetője előlépett.

- Nem jókedvünkből jöttünk ide. Az Uralkodó parancsára irtjuk az erdőt, aki palotát óhajt emeltetni a helyére. S az építkezéshez sok fa kell…

Míriel szeme felszikrázott.

- Ez, az erdő nem az Uralkodó tulajdona! Semmi joga sincs arra, hogy akár csak egy fűszálat is letépjen! Mert ezt az erdőt, az utolsót, az én népem védelmezte, s védelmezi most is! Ezért megparancsolom nektek, hogy tüstént hagyjátok abba ezt a mészárlást!

Ám az emberek tétováztak. Jobban féltek az Uralkodótól, mint Lendastól és Míriel-től, mert - úgy gondolták, az első ijedtség elmúltával - mit árthat nekik ez a két védtelen és békés lény?! Ám kiderült, nem is olyan védtelenek…

Lendas odalépett Míriel mellé s a vállára tette a kezét. Összenéztek… S egyszerre mondták ki a Titkolt szavakat. Közös erejük nyomán az ég elsötétült, mintha hirtelen leszállt volna az éjszaka. S a vaksötétben, hirtelen zörgés, suttogás kelt, mintha a fák közelednének döngő léptekkel - időnként a föld is megrezdült - hogy bosszút álljanak testvéreik gyilkosain. A favágók megrémültek, s fejszét, fűrészt eldobva, hanyatt-homlok menekültek.

Ahogy eltakarodtak az erdőből, a Nap újra kisütött.

A favágók tehát elmenekültek, s nem is jöttek többé vissza, de Míriel szíve szomorú lett, mert érezte, hogy a Rengeteg megóvásához már nincs elég ereje. Bár… Volt egy varázslat… Amit a legvégső esetekre tartogattak a vélák, mert ereje iszonyú volt, s meg is ölhette létrehozóját, az iszonyatos erőfeszítés. S Míriel érezte; hogy ehhez kéne folyamodnia, ám aztán örökre búcsút mondhat kedves erdejének, mert a Varázslat alatt álló erdőt, a vélák nem lakhatják…

Végül - nagy vívódások után - a Varázslat megidézése mellett döntött, nehéz szívvel, s félelemmel a lelkében; hol fog ő ezután lakni? S Lendas, aki tudta, mi búsítja a leányt, így szólt hozzá:

- Engem nem száműztek, mint egykor atyáimat. Szabadon visszatérhetek az én világomba, melyet csupán kalandvágyból hagytam el. S ha te is akarod, magammal viszlek téged is, ha végképp rászántad magad, hogy elhagyod az itthoni földet. Gránitföldön is vannak erdők, talán még dúsabbak is, mint itt, s abban a világban nekem is van hol laknom. Légy, hát most te, az én vendégem Elanor Míriel! - mondta, s mélyen a lány kék szemébe nézett, s hirtelen, egy, eleddig számára ismeretlen érzés csírázott ki szívében a lány iránt.

Míriel pedig - kis hallgatás után - így válaszolt.

- Szívesen veled megyek Lendas, a te világodba, hogy megismerjem otthonodat. Ám fáj az én szívem szeretett fáimért, és a Rengetegért, melyben születtem és felnőttem.

És ekkor Lendas gyöngéden megsimogatta a lány haját, és azt mondta, hogy hozzon magával egy ágat a számára legkedvesebb fáról, s majd elültetik Gránitföldön, házának kertjében, hogy legyen legalább egyvalami, ami az elhagyott otthonra emlékezteti Míriel-t. S akkor a lány elment, s egy nyírfaágat hozott, a Százszorszépek tisztásán álló fák egyikéről, melyeknek ezüstfehér volt a kérgük, s leveleik folyékony ezüstnek látszottak, ha szél rezgette őket, s melyek olyan nagyon hasonlítottak a Lendas által annyira kedvelt mellanorokra…

Aznap éjjel egy vénséges, vén mámika látogatta meg őket - éppen harmadnapja történt, hogy a favágókat elűzték - s elmondta, azért jött, hogy még utoljára lássa Míriel-t, mert holnap hajnalban útra kel a falu, s jóval keletebbre költöznek, mert hírét vették, hogy az Uralkodó le akarja romboltatni lakhelyüket, hogy lugasokat építtessen a helyére.

- Idősek vagyunk mi már a vitatkozáshoz, lánykám - mondta a mamó a döbbent Míriel-nek - eljárt felettünk az idő. Arrébb csoszogunk hát kicsinyég, hogy ne legyünk láb alatt a Hatalmasoknak. Így volt ez mindig, eztán is így lesz.

Azzal a mamóka - minden jót kívánva Míriel-nek és Lendasnak, elment.

S Míriel ekkor döntötte el végleg, hogy megidézi a Varázslat Körét, mely védelmet nyújt az erdőnek s akkor a falunak, nem kell elköltöznie, mert félelmes híre lesz a Rengetegnek, s csak régi lakóit engedi be magába.

S még azon az éjszakán elment a boszorkányok Szent Kövéhez, s hozzáfogott a Varázslat körének előhívásához. Lendas ezalatt nyugtalanul járt föl-alá a Sziklabarlang, az itteni Átjáró előtt. Aggódott a lányért, hiszen maga Míriel mondta, hogy nála idősebbek és tapasztaltabbak is haltak már bele e bűvölésbe. Lassan teltek a várakozás órái, s sokáig nem történt semmi. Aztán… Minden zengett, zúgott, csattogott. A szél bömbölését csak az erdő iszonyatos suhogása harsogta túl, s hirtelen, alkonylilára vált a  bársonykék ég, s smaragdszínű villámok cikáztak át meg át rajta. Aztán a villámok egyre lejjebb ereszkedtek a Rengeteg fölött… Kört formáltak… S lassan-lassan burokba vonták a fákat. Egy pillanatig megültek rajta, s ekkor úgy tetszett, valaki egy hatalmas burát borított az erdőre. Aztán egy minden eddiginél félelmetesebb csattanás rázta meg a Világot, melybe éles sikoly vegyült. Aztán minden elcsendesedett, s a zöld burok is eltűnt. Lendas a sikolyt hallván, azonnal Míriel keresésére indult. Háromszor kerülte meg a Rengeteget - mi alatt tapasztalta, hogy a Varázslat Köre valóban hathatós védelem - míg rábukkant az eszméletlenül heverő lányra, egy lapos és szürke kő mellett. Odasietett, felkapta, s elindult vele a Sziklabarlang felé. Belépett a sűrű félhomályba, s attól kezdve Boszorkányföldön nem látta őket senki, soha többé.

Ám a Rengeteg melletti faluban szájról, szájra szállt a rege az Utolsó Boszorkányról, aki megmentette az erdőt és a falut, és hogy nem halt meg igazán, s majd újra eljön, ha a Békés embereknek újra szükségük lesz rá…