Spanyolhon volt első állomásunk. Ingrid rögtön préda után nézett, amint megérkeztünk, én, pedig ismerősöket kerestem volna… Akkoriban éltem itt, mikor Kolumbusz elindult felfedezni Amerikát… De persze, még árnyékukat sem találtam meg akkori barátaimnak.

Kis barátném, egy este, midőn megszokott éttermünkbe indultunk vacsorázni és egy kis esti zenét hallgatni, egy magas, göndör fekete hajú ismeretlen úrral jelent meg. A jövevény tetőtől-talpig fekete gúnyát viselt: elegáns selyeminget, és a most divatos bőrből varrott nadrágot. Nyakában ezüst kereszt lógott. Ramirez-ként mutatkozott be.

Ingrid elmesélte, hogy a nem messze lévő ásványboltban találkoztak, Ramirez is most jár először Barcelonában, és szívesen csatlakozna a hölgyekhez, ha nem vetik meg a társaságát.

Nem vetettük meg. A vacsora alatt Ramirez diszkréten udvarolt Ingridnek, én, pedig mindentudóan hallgattam. Láttam Ingrid szemén, hogy talán most felhagyna vérszomjas terveivel…

Jól gondoltam. Másnap este Ramirez nem egyedül érkezett. Elhozta a barátját, akivel együtt koptatják Barcelona köveit. A barát hasonképpen nézett ki, mint új ismerősünk; fekete, hullámos, vállig érő haj, fehér-sápadt bőr, fekete öltözet. Talán a szemében volt több mélabú, bár a legcsodálatosabb tengerkék színben ragyogott. Újdonat társunk az Tarald nevet viselte. Felfigyeltem. Eszerint valamely zord északi tájról érkezett? Hiába a vándorélet, azért én visszavágytam gyermek- s ifjúkorom hegyes-völgyes tájaira.

Kiderült, hogy Norvégiából jött, s én őszintén örültem ennek. Ingrid bujkáló mosollyal figyelte beszélgetésemet Taralddal, én azonban tudtam, hogy egy halandó soha nem lesz képes megadni nekem azt, amire vágyom… De mégis.. Talán az, hogy az elfeledett gyerekkort idézte vissza, talán az, hogy már régen-régen voltam egyedül, valami láng fellobbant bennem Tarald iránt. Gondosan titkoltam előtte kilétemet, s a sors adott nekünk néhány boldog hónapot…

Ingrid is együtt maradt ezalatt az idő alatt Ramirezzel. És vándoroltunk tovább, tovább…

Egészen a titokzatos Transylvániáig jutottunk, ahol is érdekes fordulatot vett az életem.

Itt búcsúztunk el kitartó lovagjainktól is. Ingriden újra erőt vett a vérszomj, és inkább elengedte Ramirezt, minthogy egy életre tönkretegye, és megfossza attól a lehetőségtől, hogy egy halandó asszony oldalán megtalálja a boldogságot. Én, pedig ráébredtem, sokadszorra, hogy a halandók nem képesek nekem azt nyújtani, mi az én szívem vágya. Sem szerelemben… Sem pedig másképp. Tarald is mehetett hát a maga útján, hogy megtalálhassa az igazi társát. Hiszen éreztem, hogy én nem vagyok az. De az együtt eltöltött idő nem volt haszontalan, újra ráébresztett arra, hogy nő is vagyok, nem csak valami csudalény, aki halhatatlan, és varázserejét jóra fordítja.

Ketten maradtunk hát újra. Visszatérve szállásunkra, a vámpírlét örömeiről és ürömeiről beszélgettünk, és én felvetettem Ingridnek, hogy már régóta motoszkál a fejemben a gondolat, hogy hátha nekem is vámpírrá kéne válnom? Talán ott, abban a létformában megtalálnám azt, amit boszorkányként hiába keresek.

Ingrid elgondolkodva nézett rám.

- De tudod Silja, mivel jár ez…

- Csak sejtem… De nem lehet rosszabb, mint ez, az öröklét.

- Néha talán rosszabb - suttogta - bár nincs tapasztalatom…

- Mindegy, hagyjuk el - legyintettem - hiszen aligha találnék valakit, akitől minden feltétel nélkül elfogadnám a halálos csókot…

Ingrid nem szólt erre semmit, s utána más témára tértünk. Ám aznap éjjel különös álmom volt: Elisabettel, az erdélyi boszorkány-vámpírnővel álmodtam, aki álmomban megnyugtatott, hogy most, igen, most rátaláltam a nekem való útra. Ha belőlem vámpír lesz, meglelem végre a nyugalmat. S útmutatást adott: folytassuk a kalandozást ezúttal a kelták földjén: Britanniában.

Másnap tűnődve meséltem el álmomat Ingridnek, aki meglepődve nyugtázta, hogy ő is Elisabettel álmodott, csak az ő útmutatása így szólt: "végy magadhoz több vért!"

Mivel Ingridet nem utasították sehová, felkerekedtünk, s utunkat Britannia felé vettük.