Boldogságmorzsák

Egy tökéletes délután

- Köszönjük, hívását, viszonthallásra!

Ránézek az órára. 12:00.

Hurrá, az utolsó hívás, ma! Lejárt a műszak. Leveszem a fejemről a fülhallgatót, összetekerem, s be a dobozába. Rend, a lelke mindennek!

Aztán a végnélküli zötyögés hazafelé: metró, villamos… Végre otthon. Nyitom az ajtót; a macska elém jön… Szokásos színjátékát játssza: azt, hogy ő, halálosan éhes. Meggyőző az alakítása… Mint, mindig, most is bedőlök neki. A cica kettőt harap… S otthagyja a tányért. Sóhajtok. Mindig ez van… Úgy tűnik, ennyire volt szüksége. Átöltözöm, s indul a munka után;  a második műszak. Immár otthon: mosogatás, tányérelpakolás; utána nézek a macskaalomnak is. Ebédet melegítek. Szokásos, rutinná vált mozdulatok. Így múlatom az időt, minden délután… Evés közben az asztalon heverő Ferencvárosi Hírlapot böngészem. Költészet napja lesz; József Attilára emlékezünk. Mérsékelten csöpögő írás a "külváros költőjéről". Egész érdekes… Ebéd után újfent ki a konyhába, van még melegvíz. Elcsapom azt, az egy tányért, s leülök a gép elé. Először a leveleimet nézem… Ma nem jött semmi különös… Adry megint írt, szorgalmas ez a kislány. Átböngészem, a kedves levelet, s elhatározom, hogy amint összeszedem gondolataimat, válaszolok rá nyomban.  A Darkarts levelezőlistán érkezett irományokkal most nincs kedvem foglalkozni. Inkább bekukkantok a tevémhez, hősömhöz. Hősöm ügyesedik; már 77% a bölcsessége… Most éppen fakardot készíteni tanul. Három lecke van hátra. Kattintok: nyomás a sámánhoz, okulni! Tevém már tud virágot kötni. Megtekintem ügyességét.

Aztán együtt merengek, a Merengővel, alászállok az Írások Völgyébe… Hoppá! A Fancfition.hu-n már harmincan találtak rá, az én kis írásomra…. Eltűnődök. Vajon csak belenéztek, vagy el is olvasták? A DA-s fórumon semmi új… Bezárom az Internetet. Az után, a bizonyos, kék spirálfüzet után nyúlok; miközben várom, hogy megnyíljon a Word.

Írni kezdek, s lassan-lassan belemerülök a magam alkotta történetbe. Fanfiction ez is, de már teljesen az én fantáziám szerint! Meglévő regényem folytatása. Elgondolkodom, ismét azon a harminc találaton. Első kézből tudom, hogy a neten legalább hárman, szívesen olvassák írásaimat. Ha ahhoz, még hozzáveszem a két barátnőmet; az már öt ember. Hiszen, ez már tömeg! Nekik, aztán érdemes írni… Elmosolyodom. Ujjaim sebesen futnak a billentyűkön, ahogy mind a tízzel gépelek; szemem a szövegen. Néha megállok, mert a kézirat - a hosszú kihagyás utáni folytatás miatt - itt-ott más,  mint az eddig leírtak. Menet közben javítgatom. Itt kiegészítek; ott átírok, amott elveszek… Fülig benne vagyok már a történetben.

Számomra ez, a nap csúcspontja. Egész nap; míg a munkahelyemen fogadom a hívásokat, és verem ott is a billentyűket; ezt várom. Hogy végre otthon legyek, és leülhessek gépelni. Pedig tulajdonképpen ez is munka. Egy honlap gazdája várja tőlem a folytatást; és két leányzó, akiknek nagyon tetszenek a műveim. Jó nekik írni. De még ha nem is lennének "rajongóim", akkor is írnék. Ahogy tettem eddig is. Csak úgy, a magam gyönyörűségére. Mert írni, jó.

Kattog a gép, gyűlnek a sorok monitoron. Lassanként halványodnak a kinti fények. Egy pillanatra megint abbahagyom; nyújtózok. Rápillantok az órára: 17:00.

Elmosolyodom, békésen. Most végzel… Nemsokára itthon leszel. Szinte hallom sietős, határozott lépteid a gangon… A macska most ugrott fel az ablakba. Ő is jöttödet figyeli…

Felállok, kimegyek a konyhába. Újabb napi rítus: víz, darált kávé; minden a megfelelő helyre. Bekapcsolom a kávéfőzőt, s visszaülök gépelni. De már nem tudok úgy elmerülni benne, mint eddig. Most minden idegem a várakozásra koncentrál… Kint nyugodalmasan pöfög a kávé. Aztán egy hatalmas szörcsentéssel adja tudtomra: elkészült a barna nedű. Lezárom; s a következő pillanat megint a gép előtt talál. De már gondolataim között, újra és újra felbukkansz… Mosolygok, az izgatott várakozás perceinél nincs is szebb számomra… Íme, egy tökéletes nap, tökéletes pillanata…

Aztán felhangzanak a jól ismert léptek. A macska leugrik az ablakból, rohan ő is, eléd. Nyílik az ajtó… Én már ott állok a konyhában, épp a török levest öntöm egy bögrébe. Sok cukorral és tejszín nélkül, ahogy szereted. Aztán odalépek hozzád. Leteszed a kezedben lévő ládát a padlóra, s átkarolva a derekamat, lehajolsz hozzám, és megcsókolsz. Átkarolom a nyakad, s én is megcsókollak. Hazaértél. Boldogságom, immár teljes.

(2005.04.08.)

Amikor egy könyv életre kel

Tegnap találkoztam Harry Potter-rel!

A megjelenés óta imádom Rowling könyveit. Izgatottan olvasom a köteteket, újra és újra. Sosem lehet megunni. Amikor kinyitok egy HP könyvet, s elolvasom az első sort… Puff; már magával is húzott. Teljesen belemerülök a Rowling alkotta álomvilágba… S ilyenkor újra gyermeknek érzem magam.

Ám felnőtt lelkem máris továbbfonogatja a szálat: gyakran tűnődöm azon, vajon milyen lesz Harry felnőttként, miféle ember válik majd, ebből a rendkívüli, tehetséges és melegszívű gyermekből…

Él bennem egy kép… A gyermekről - mely egyáltalán nem találkozik a filmen készen kapott karakterrel - és a férfiról… Elképzeltem milyen lenne a külseje, az arckifejezése, a gondolatai… Családi hátteret is álmodtam neki, és boldog életet, a zűrös kamasz- és hányatott gyermekkor után… Nem tudhatom, Rowling milyen sorsot szán neki, de én úgy gondolom, szenvedett eleget gyerekkorában; felnőttként - ha megéri - talán nyugodtabb létet kellene biztosítani neki.

Szóval él bennem, ez a kép… S amióta fanfiction-írásra adtam a fejem; azóta ez a kép egyre erősödik, s egyre árnyaltabb lesz.

Aztán tegnap…

Ültem a kettes villamoson; s egyszercsak, felszállt egy fiatalember, belém, mintha villámcsapott volna.

Hiszen, ez ő! Koromfekete, bozontos, félhosszú haj, szemüveg, vékony, szikár alkat… A sűrű, sötét szemöldök alatt, nagy, kifejező szem. Igaz, nem zöld. Mogyorószín. De mégis, az, az arc…! Az a szem… Pontosan, ahogy bennem élt a képe; s ahogy az írásaimban próbáltam ábrázolni. Azt, az útkeresést, enyhe fásultságot, és kétségeket olvastam ki belőle, ami - véleményem szerint - Harry-ben is benne gyökerezik. Mintha azon tűnődött volna, ott a villamoson, félkézzel a kapaszkodót fogva; hogy most, hogy vége a véres csatának, s legyőzte a gonosz feketemágust… Hogy megtette, amit a varázslótársadalom elvárt tőle… Vajon, most mihez kezdjen az életével? Egész gyerekkorában erre a csatára, erre a megmérettetésre készült… Mihez kezdjen most, hogy túl van rajta? Olyan erősen vágott belém ez a hangulat, ez, az érzés, hogy nem tudtam megálljt parancsolni magamnak: minduntalan rá kellett pillantanom…

Aztán következett a megálló, ahol le szoktam szállni. Ő tovább utazott - vitte magával a varázslatot, és a titkait.

Én pedig utánanéztem a villamosnak; s elmosolyodtam: ma is adott nékem a Múzsák Istennője egy korty ihletet az íráshoz…

2005.04.10.