Ave domina tenebrarum!

Elindult hát, a Nyolcadik…

Hold nővére már várta…

Vénusz és Nap, húgai kedvesen fogadták…

Merkúr, öccse tudós könyvekben kutatta jövetelének idejét…

Mars fivére, kardot ragadva, oldalán kívánta meghódítani a világot…

Jupiter csak nevetett rajta… De barátjává fogadta, ő is.

A Nyolcadik nem fedte fel nevét semelyikük előtt. Várta, hogy majd azok az utolsó pillanatban felismerik. Összehívta őket a Nagy Sötétség idejére egy magas hegyre, de előtte meghagyta nekik, hogy keressék meg egymást. Nem ment könnyen. Bár Hold és Nap ismerték egymást, Jupiter Merkúrral volt barátságban, Mars pedig Vénuszt imádta…

Sokezer eon telt el, ám ők azon az éjszakán mikor valamennyien együtt voltak, mégis magukra és egymásra eszméltek. S azt is tudták, hogy a Végső Misztérium végrehajtásához hiányzik még valaki…

Elkezdték hát keresni, az időközben a dimenziók homályába veszett Nyolcadikat. Nap, Vénusz, Hold a Föld erőit hívták segítségül; Mars a Tűz hatalmához fordult; Merkúr és Jupiter a Tudomány szellőjében merült el. Ám a Nyolcadik, nem került elő, s a megjelölt időpont rohamosan közeledett.

A Nagy Sötétség napján mégis összegyűltek a hegyen valamennyien. Meghúzták a kört, Hold halkan énekelni kezdte rég elfelejtett dalait, mikor lépteket hallottak a hátuk mögül, s feltűnt a Nyolcadik… Szó nélkül beállt a körbe. S imé, mindnyájan együtt voltak immár.

Holdleány dala az egekig szárnyalt, s a mindent elborító örök éjszaka leplén hirtelen fényes rés támadt.

A lélek éjszakája megnyílt, hatalmas fényesség vette körül a hét alakot, s Nap, Hold, Vénusz, Mars, Merkúr és Jupiter - valamennyien emlékeztek már, kik is ők, és miért jöttek. Azt is tudták, hogy idejük immár lejárt; visszatérhetnek szellemi hazájukba. A csillogó ösvény újfent megjelent előttük, s ők szép sorban reáléptek…

Utolsónak Jupiter maradt. Egy pillanatra visszafordult, s egy kézmozdulattal eltüntette a kör kékes derengését. Aztán elment ő is a többiek után.

Eltűnt a nagy fény; s a sötét is lassan oszladozni kezdett. A tisztás néptelen volt immár, azaz, nem egészen.

Egyetlen magányos alak álldogált még a földre bámulva. Ahogy a Nap fénye lassan-lassan megerősödött, úgy tűnt elő, emberi alakjának teljessége: egy magas, hosszú, fekete hajú, feketébe öltözött fiatalember tűnt elő, s ahogy felnézett, feketébe játszó, sötétbarna szemeiben örök szomorúság tükröződött. Még jobban felemelte a fejét, s ekkor homlokán különös jel tűnt fel: egy kereszt és egy félgömb. Ám a fiú már megfosztatott kozmikus tudatától.

Már nem tudta magáról, hogy ő a Nyolcadik: a Szaturnusz.

Megfordult, s lefelé ballagott a hegyről. A fakuló Nap halványarany fénnyel ragyogta be alakját, mintha egy utolsó, bíztató üzenetet küldött volna neki, hogy ne csüggedjen.

Ám ezt ő már nem vette észre… Annál inkább azt, hogy előtte megzörrentek a bokrok, s a cserjék közül, egy fekete hajú, fekete ruhát viselő, ezüstös derengésben játszódó bőrű leány lépett elő. Hosszú haja a derekát verdeste, vérbő ajkain különös mosoly játszott, szemeiben ott volt az éjszaka minden titka…

- Üdvözöllek! Az én nevem, Lilit. És a tied?

A fiú elgondolkodott. Hogy is nevezték?

- Sathanael - mondta végül.

- Jöjj velem, Sathanael - mondta Lilit, s a kezét nyújtotta - én fogom neked megmutatni, mi dolgod van itt a Földön.

Sathanael bólintott, s elfogadta Lilit kinyújtott kezét, s lassan lesétáltak a hegyről.

Közben a Napot felváltotta az éppen akkor kelő Hold. Ezüstös fénye pedig, szelíden ragyogta be Lilitet, s megcsillantott a homlokán valamit, amit sem Sathanael, sem pedig ő nem vehetett észre: s ez nem volt más, mint egy lefelé mutató félhold.