Nem tudtam, hogy ki vagy Te. Mármint, hogy ki vagy igazából. Emlékszem, mennyire meglepett, mikor kiderült, hogy ismered a dédanyámat.

Mi több: igen jól ismered.

Azért kellettem neked, mert hasonlítok rá?

Sosem kérdeztem...

De nem csak ezt... Sok minden mást sem mertem megkérdezni Tőled soha. Bár most már egyenrangúak vagyunk, most már én is olyan vagyok, mint Te - mi több: Te tettél magadhoz hasonlóvá - mégis úgy érzem, végtelen a távolság, és mély a szakadék, mely kettőnk között tátong.

Foglak-e valaha is teljesen ismerni Téged?

Okazaki Shinichi...

A neved. Két szó. De egyik sem Te vagy. Azzal, hogy tudom a neved, még semmit sem tudok Rólad.

Vajon ez meddig lesz így?

Mindig is megközelíthetetlen voltál. Titokzatos és zárkózott. A próbák alatt is keveset beszéltél; inkább csak a hangszereddel foglalkoztál, vagy Ren-chan-t figyelmeztetted, ha elszúrt valamit. Engem soha... Pedig egyszer-kétszer direkt hamisan énekeltem, mert kíváncsi voltam, hogy reagálsz. Szemed sem rebbent, úgy játszottál tovább. Nem értettem... Most sem értem még, hogy miért.

Tiszta sor, ezt sem kérdeztem meg soha...

Nos ezért aztán nagyon furcsa volt nekem, látszólag minden előzmény nélkül... A hirtelen jött érdeklődésed irántam, azon az after partin. Vajon miért?

Talán észrevetted, mennyire reménytelenül szerelmes vagyok Beléd?

Mennyire vágytam a figyelmedre, arra, hogy beszélgess velem, vagy akárcsak annyit mondj:

"Ez jó munka volt, Reila..."

Azon a partin... Sokat beszélgettünk. És minden vágyam teljesült. A be nem ismertek is... De bennem nem volt már félelem.

Kék szemeidbe nézve, teljesen elvesztettem a fejem. Már nem tudtam megállni, hogy ne viszonozzam a csókodat, ne reagáljak az érintésedre; és... Hogy ne adjam magam oda Neked. Ma sem bánom, hogy megtettem. Ha újra kezdhetném... Megtenném újra. Még akkor is, ha tudnám - mint ahogy akkor is sejtettem - hogy ezzel pontosan azokat a gyilkos vadászokat zúdítom a nyakamba, akik közül egy, megölt azon a csillagfényes éjszakán...

De Te... Te nem hagytad, hogy igazán meghaljak. A véreddel itattál, úgy, ahogy egyszer már megtetted, de most többet adtál... Sokkal-sokkal többet. Amikor felnyitottam a szemeim, és körülnéztem, nem tudtam, hol vagyok... De nem féltem. Tudtam, ha Te ott vagy velem, akkor nem történhet semmi bajom.

- Üdv a sorainkban, Reila...

Ezt mondtad. És mosolyogtál. Én visszamosolyogtam, és örültem neki, hogy nem haltam meg, mégsem. S közben arra gondoltam, hogy most már nem csak üres frázis a "mindörökké együtt."