- Reila... Valóban tudni akarod, ki vagyok én igazából?

- Még szép. Azt hiszed, mindig titokzatoskodhatsz előttem?! Ha már odaadtam neked a szüzességemet...

- Miért, még szükséged lett volna rá?

- Ne gúnyolódj.

- Nem gúnyolódom.

Csönd.

- Szóval... Tényleg szeretném tudni, mi az ábra veled, Shin... Kérlek, most az egyszer... Légy őszinte velem.

- Én mindig az voltam. Nem hazudtam neked, Reila. Legfeljebb elhallgattam valamit.

- A legfontosabbat!

- Szerinted, ez ennyire fontos?

- Igenis az! Mi vagy te?

- Hú... Már nem is "ki", hanem "mi"? Na jó. Kapaszkodj meg valamiben.

- Hallgatlak.

- Vámpír vagyok. Vérszívó.

A hajnalkék, és az aranybarna szempár hosszan nézi egymást. Végül a lány szólal meg nagyon halkan.

- Értem.

- Te akartad tudni. Most utálsz?

- Dehogyis. Csak... Meglepett.

- Pedig utálnod kéne. Tudod, én egy rohadt szemét, és kegyetlen vámpír vagyok, akire még a vámpírok istene is magasról tesz. Mert felrúgom a szabályokat.

- Szabályokat?

- Ja. Nem lenne szükségem rá, de én mindennap iszom vért. Emberi vért, ami a legszigorúbban tilos. De én megteszem, emberre vadászom, és iszom a vérüket, mert ízlik. És nem csinálok titkot belőle előttük, hogy mi vagyok. Hogy a mágia tanításról már ne is beszéljünk...

- Tanítanod kéne a mágiát? Tudsz varázsolni? De... Miért ölsz embereket, Shin? Ez... Ez tényleg kegyetlenség. Hogy tudod kioltani valaki életét... Csak úgy?

- Nagyon könnyen... - a vámpírfiú Reila fölé hajolt és mélyen a barna szemekbe nézett - és ha éhes vagyok éppen, akkor még élvezetet is találok benne... Ezért mondtam... Utálnod kéne.

Reila könnyei kibuggyantak szép szeméből, s a lány legnagyobb rémületére, végigfolytak az arcán. Pedig megfogadta, hogy nem fog sírni, akármilyen szörnyűséget is hall majd...

- De nem utállak... Tényleg... Igazából... Én...

- Csss... - tette Reila szájára az ujját, Shin - ne mondd ki. Abból csak bonyodalom van.

Csönd.

- Shin...

- Hm?

- Tulajdonképpen... Hány éves vagy?

A vámpírfiú sóhajtott.

- Az emberi koromat akarod tudni? Tizenhat voltam, amikor meghaltam.

- Vagyis, amikor vámpír lett belőled.

Shin megrázta a fejét.

- Nem. Én akkor meghaltam. Az azelőtti énem... Azóta halott. Vámpírként sokkal hidegebb és kegyetlenebb lettem, mint valaha is voltam.

- És a... Vámpír életkorod?

- Mindennek lassan kilencven éve...

- Kilenc...ven...

- Nem olyan sok. A háromszázhoz képest, például.

- Ki háromszáz éves?

Shin elmosolyodott, úgy hogy kilátszottak a normálisnál sokkal hegyesebb metszőfogai.

- A Mesterem. Aki vámpírrá tett.

Reila összeborzongott. Neki a kilencven év is iszonyú soknak tűnt; a háromszáz pedig egyenesen felfoghatatlannak. Agyában egymást kergették a gondolatok. Érezte, hogy valami iszonyú dolog fog kiderülni, de őszintén, ilyen képtelenségre egyáltalán nem számított. Aztán eszébe jutott valami, és majdnem felnevetett.

"Megőrültem..." - gondolta szinte vidáman.

- Shin... Szeretném, ha... Innál belőlem... Szeretném... Szeretném tudni, hogy milyen érzés...

- Azt szeretnéd, hogy megöljelek? - Shin kék szemei kegyetlen-hidegen csillogtak.

- Nem... Azt nem.

- Akkor felejtsd el ezt az őrültséget.

- De én...

Reila nem fejezte be a mondatot, elhallgatott. Ám a hirtelen támadt idea nem hagyta nyugodni. Akkor is ráveszi... Valahogy...

Félresöpörte a haját a nyakáról; és megfogva Shin kezét, lassan a lüktető ütőérre helyezte a jéghideg ujjakat...

- Csak... Egy kicsit... Kóstold meg a vérem... Utána... Már azt sem bánom, ha meghalok.

A vámpírfiú egy ideig szótlanul meredt az elszánt lányra. Nem akarta megharapni. Nem akart inni a véréből. De az ujjai alatt pulzáló ér... És a lány bársonyos, meleg bőrének érintése... Várakozóan csillogó szemei... És... Ártatlan vérének édes illata... Legyűrték az ellenállását, s végül az ösztön kerekedett felül. Reila nyakához hajolt, s fogait belemélyesztette gyengéd húsába. Vérének íze, mint a legerősebb vörösbor; olyan édeskés-fanyar, s pont olyan bódító is volt. Alig bírta abbahagyni... S amikor végül hatalmas akaraterővel, szinte eltépte magát a lánytól, már tudta: elveszett. Ezt az ízt újra érezni akarja. Mindig. Újra és újra.

Reila... Lehunyt szemekkel feküdt. Ijesztően gyenge volt a légzése; s kitapintva ütőerét; a pulzusa is. Csak nem... Mégis túl későn hagyta abba? Felharapta a csuklóján az eret, és saját vérét folyatta a lány szájába, hogy az visszanyerje elvesztett erejét.

- Idd te is az én véremet - mormogta közben, mintha a lány hallaná - legalább egálban leszünk...

Reila először nem mozdult. Aztán... Lassan lenyalta a csöpögő vörös életnedvet cserepes ajkairól... Majd magához húzta Shin kezét; s száját a megnyitott vércsatornára tapasztva csak itta és itta a különleges nedűt...

Mindez pár másodpercig tartott csupán. A lány hirtelen feleszmélt, s rémülten törölte le szája sarkából a rubinszínű folyadékot.

- Vér? - meredt az ujjaira - kinek a vére? Az... enyém?

- Nem, az enyém.

- A tiéd?

- Kicsit elragadtattam magam... Csak azt akartam, hogy visszanyerd az erődet. Sikerült.

- De... De... Nem lesz most belőlem is vámpír?

Shin megrázta a fejét.

- Ahhoz még rengeteg minden hiányzik...

- Mint például?

- Például minimum haldokolnod kéne...

- Értem...

Csönd. Majd kis idő múlva, Reila hangja törte meg...

- Csináljuk ezt... Máskor is?

Shin fürkésző pillantást vetett a lányra, aztán megvonta a vállát.

- Most már semmi kétségem nincs. Te őrült vagy.

Reila erre huncutul elmosolyodott.

- Még az is lehet.