Amikor magamhoz tértem, először igen furcsálkodva pislogtam körül, mint aki nem hisz a szemének. Azt hittem, még álmodom... Ugyanis az a káosz, ami fogadott az leírhatatlan. Rommá dőlt házak, hatalmas lyukak az aszfaltban, füst, por és hamu mindenütt. S eme kataklizma kellős közepén ott feküdt az én barátnőm. Eszméletlenül és szinte felismerhetetlenségig összeégve. Mintha csak egy jelenetet láttam volna az "Apokalipszis most" c. filmből. De ez nem film. Ez a valóság!

És ahogy ez eljutott a tudatomig, már fel is pattantam. Csak nem halt meg a legkedvesebb barátnőm?! Miközben engem védett?! Jaj, ne!

- Kagome!!

Óvatosan megráztam, semmi reakció. A szemei csukva, arcán hatalmas égési sebhelyek, a karja, lába végig összeégve... Csontig. Szörnyű látvány volt. Legyűrtem megrendülésemet és a mellkasára hajtottam a fejem. Igen gyengén, de hallatszott valami ki-kihagyó dobbanás. Ó, ez jó jel. A szíve még dobog!

Tapogattam a zsebemet, a táskámat a mobilom után, hívni kell a mentőket azonnal! Talán még nincs is veszve minden... Ahogy a táskám alján kotorásztam, hirtelen a kezembe akadt egy cetli. Ja, ezt még a múltkor téptem le egy hirdetőoszlopról. El se olvastam rendesen... Tetszett a színe... Na, mit is ír? Valami csak felkelthette az érdeklődésemet, ha magamhoz szólítottam... És azt mondják, krízishelyzetben mindig arra talál rá az ember, amire éppen szükség van...

"FIGYELEM! A GONOSZ KÖZTÜNK JÁR!

AZ UNIVERZUMBAN NEMCSAK BARÁTSÁGOS, BÉKÉS LÉNYEK ÉLNEK, HANEM OLYANOK IS, AKIK BOLYGÓKAT PUSZTÍTANAK EL!

AMENNYIBEN VALAMI FURCSÁT, NEM HÉTKÖZNAPI DOLGOT TAPASZTAL, NETÁN FEGYVER NÉLKÜLI TÁMADÁS ÉRI, ESETLEG ÚGY ÉRZI, ELLOPTÁK A LELKÉT... HIVJA A DÉMONIRTÓKAT! SEGÍTÜNK!"

Az az igazság, hogy kétszer is átfutottam, mert ilyen különös hirdetést még életemben nem láttam. Persze, az ember hall innen-onnan pletykákat, hogy az UFO-k köztünk járnak, meg suttognak bizonyos, borzalmas kísérletekről is, és furcsa kinézetű emberekről, akiknek emberfeletti erejük van... Na mindegy. Úgy vélem, itt bizony hasonló eset forog fenn, mint ami a hirdetésben áll. A cetli alján ott vigyorgott egy telefonszám. Habozás nélkül tárcsáztam.

- Démonirtók Szolgálat, miben segíthetek?

- Ööö... Azt hiszem megtámadott minket egy... Egy ilyen izé.

- Mondja nyugodtan, hogy démon - a vonal túloldalán a hang derűs nyugalommal vette tudomásul krízisünket - mondja a pontos helyet, azonnal odaküldök valakit.

Pontos hely??? Na ez az... Próbáltam felidézni milyen utcákban jártunk, de valahogy... Mindnek kiesett a fejemből a neve.

- Sajnos, annál pontosabban nem tudom, minthogy jelenleg egy mellékutcában vagyunk, a külvárosban, ami, ha jól emlékszem keresztezi a XIV. sugárutat...

- XIV. sugárút... Rendben, feljegyeztem. Azonnal indul a segítség, tartsanak ki. Sebesült?

- Van. A barátnőm csúnyán összeégett...

- Hű, az a nagy baj! Az egyik leggyorsabb ügynökünket küldöm.

- Köszönöm.

- Kérem. Viszhall!

Letette. Én is kinyomtam a telefont, aztán letelepedtem Kagome mellé és csak imádkozni tudtam az égiekhez, hogy a segítség minél hamarabb ide csöppenjen.

És lőn. Néhány perc múlva motorzúgás hangzott fel, majd bekanyarodott pontosan elénk egy élénkpiros-fekete Kawasaki, a nyergében egy piros bőrruhát viselő, bukósisakos alakkal. Ami nem volt szokványos rajta első nézésre, az, az övébe tűzött katana volt. Aztán, amikor levette a bukósisakját... Egyéb, nem hétköznapi dolgok is feltűntek. Például, a topázsárga szeme. Az ezüstfehér, derékig érő haja. És... Mennyei szüzek! Az a két, igazán aranyos kutyafüle... Viszont mindezek ellenére meg kellett, hogy állapítsam, bitang jóképű a pasas. Merthogy hímnemű egyén volt. Olyan szigorú tekintettel, hogy behúztam fülem-farkam, nehogy a végén rám terelődjön a gyanú, hogy esetleg én okoztam ezt a felfordulást...

¤ ¤ ¤

Amikor InuYasha odaért a helyszínre, az orrát rögtön megcsapta egy igen erős és igen ismerős szag. Levette a bukót, körülnézett. Hm. Micsoda pusztítás. Ez Naraku műve lenne? Körbeszaglászott. Olyan erősen érezte a pókfajzat undorító bűzét, hogy krákognia kellett tőle. Hát igen, Naraku itt járt, semmi kétség nem férhet hozzá. De a pusztítást lehet, hogy nem ő okozta... Mert Naraku bűzös kipárolgása mellett érzett valami halvány, és igen kellemes illatot is... Ami szintén ismerősnek tetszett.

- Ööö... Elnézést...

InuYasha ekkor döbbent rá, hogy hiszen dolgozni jött. Segítséget kértek innen. Félre Naraku-val! Vele ráér később is foglalkozni. Lepillantott az előtte álló, kissé félénk tekintetű lányra.

- Tessék.

- Öhm... Maga... Maga a démonirtó?

InuYasha elmosolyodott.

- Az vagyok. De tegezz nyugodtan. Hol van a sebesült? Először őt kéne ellátni. Aztán hallani szeretném, mi történt itt.

- Igenis. A sebesült amott fekszik. Rettenetes égési sérülései vannak...

- Értem.

InuYasha a mondott irányba nézett. A sitthalom kellős közepén valóban feküdt valaki. Orrát megint megcsapta az az illat. Ismerős... De honnan? Odalépett a fekvő alakhoz. És elkomorodott. Sötétkék haj, macskafülek... Vörös liliom a homloka közepén. Nem. Az nem lehet! Naraku, te átkozott!

Szinte leroskadt a lány mellé s óvatosan közelebb húzta magához, hogy alaposabban szemügyre vehesse a rettenetes sebeket.

Közben egyfolytában az kattogott benne, hogy hiába tartotta távol magát Kagome-tól, az a gaz Naraku mégis rátalált... Hogyan? Hogyan, hiszen Kagome emberré vált, a saját szemével látta átváltozását. Mindegy. Ezen kár agyalni. Kagome-nak azonnal segítségre van szüksége... Már megint a saját ereje találta el... Ezekből a sebekből segítség nélkül nem tud felépülni.

Irány Kaede háza! Azonnal! Óvatosan a karjába emelte a lányt, és megfordult, hogy visszamenjen a járművéhez, mikor a félénk tekintetű lánnyal találta magát szembe.

- Rendbejön? - a lány hangja aggodalmasan csengett és látszott rajta, hogy nagyon odavan - engem védett. Ayumi vagyok... És igazából engem támadtak meg.

- Rendben. Majd elmeséled mi volt - biccentett InuYasha - de Kagome-nak most minden perc számít.

- Akkor én is veletek megyek.

InuYasha csak egy percig gondolkozott.

- Gyere.

Felültek a motorra. Ayumi kissé félve kapaszkodott hátra, s aggodalmasan pislogott Kagome felé, aki még mindig ájultan, mint valami rongybaba, lógott le a motorról. És ha leesik? De még megmukkanni sem volt ideje, a motor felhörrent... Szél zúgott a fülében, a város fényei összemosódtak a szeme előtt... S a következő percben egy régi, ütött-kopott ház előtt kászálódtak le a motorról. InuYasha felkapta Kagome-t, intett Ayumi-nak, hogy menjen előre, majd az ajtó elé érve; fejével meglökte a terasz szemöldökfájáról lelógó szélhárfát, mely kedvesen csilingelni kezdett.

- Jövök már! - hallatszott odabentről egy kissé reszelős, öreges hang, majd kitárult az ajtó, s Ayumi úgy gondolta: ezek után már semmin sem lepődik meg... Egy igazi papnő állt előttük!

- Üdv Kaede anyó! InuYasha belépett a házba és a földön kiterített futonra fektette Kagome testét - azt hiszem, megint elkelne a segítséged...

 - Én is úgy vélem - reszelte az anyó s egyéb megjegyzés nélkül - munkához is látott.