Kagome maga sem értette, hogy mi történik vele. Látva viszont, hogy azok a gazok hogy' elbántak Ayumi-val, miután ő odaadta nekik a gyémántot - iszonyú haragra gerjesztette. És ez a harag felébresztette benne a tizenöt éven át szunnyadó démoni erőket. A lánc felizzott, Kagome homlokán előtűnt a liliom, és a démoni, sötét aura is megjelent körülötte.

Azok hárman meglepve nézték.

- A pecsét feltört - jegyezte meg az ezüstbundás, aki, úgy látszik, naprakész volt Kagome életének eseményeiből - nem biztos, hogy legyőzzük, hacsak nem vagyunk ügyesek... Még biztos nem tudja használni kellőképpen az erejét.

- Kanna...! - suttogta a kimonós lány legyezője mögül - ha támad, tudod mi a dolgod...

A fehér hajú, Kanna-nak szólított lány bólintott.

- Nem fog támadni - közölte aztán nyugodt hangon.

- Úgy véled? - az ezüstbundás férfi elmosolyodott - akkor noszogassuk meg kicsit... Kagura!

- Igenis! - a kimonót viselő Kagura kiterjesztette legyezőjét s újfent hasító pengékké változtatta a legyező által összegyűjtött engergia-nyalábot...

S eme pengéket Kagome felé reptette. A lány kinyújtotta a kezét; hogy megállítsa a sarlókat, de még nem tudott eléggé összpontosítani az energiapajzs előhívásához. Néhány penge eltalálta. Összeszorította szemeit, hogy kibírja hang nélkül a fájdalmat. Valahonnan; érezte, rengeteg energia áramlik belé s mind a homlokán, egy pontban koncentrálódik. Bemérte a távolságot és...

- Tűz!

Hatalmas, vörös lézersugár tört elő a homlokán lévő jelből, mely minden bizonnyal alaposan eltalálja, talán még el is hamvaszthatta volna a triót, ha Kanna hirtelen szembe nem fordítja tükrét a száguldó sugárral és vissza nem küldi a támadást Kagome-re. A lány egy hang nélkül hanyatlott le, s mögötte eltűnt a fél utca... A rettenetes robaj után - vészjósló csend lett.

- Remek meló, Kanna! - örvendezett Kagura és összecsattantotta legyezőjét - szerintem mehetünk is. Ez már aligha áll fel újra harcolni.

- Ne legyél te ebben olyan biztos - hallatszott az ezüstbundás mély hangja - szívósak ezek a félvérek...

- Azt akarod mondani Naraku - Kagura hangja meglepett volt - hogy nem teljes értékű mutáns? Akkor minek?

- Elég, Kagura. Nem kell tudnod az összes miértet. Csak annyit mondtam, hogy ne vedd úgy, hogy győztünk. A gyémánt ugyan nálunk van, de őt - pillantott Kagome mozdulatlan és összeégett testére - nem tudtuk megszerezni.

- Nem? - Kagura közelebb lépett a lányhoz - mi sem egyszerűbb; csak felkapni és magunkkal vinni...

- Mi sem egyszerűbb? Nos, próbáld meg, Kagura. Emeld őt fel - Naraku hangjában gúnyos felhang bújkált, de Kagura ezt nem látszott észrevenni. Még közelebb lépett Kagome-hez és lehajolt... Ám a következő pillanatban rémülten hőkölt hátra; mert a Kagome körül hirtelen felcsapó, kékes-lilás lángok majdnem megpörkölték a ruháját, haját...

- Na, mit mondtam? - Naraku hangján hallatszott, hogy jól mulat - okoz majd még meglepetést nekünk a kicsike. De ha furfangosabbak leszünk nála, akkor elérjük célunkat!

- Mi volt ez? - Kagura fejcsóválva ballagott az indulóban lévő többiek után - hogy vonhatott pajzsot maga köré, ha eszméletlen?

- Majd kielégítem a határtalan kíváncsiságodat, ha hazaértünk - mondta Naraku higgadtan - ez nem Kagome ereje volt... Hanem az ékkőé, mely a testében rejtőzik.

- Az ékkő... - morfondírozott egyre Kagura, míg előhívta a teleportáló gömböt - ami a testében rejtőzik... Kezdem érteni, miért olyan fontos a főnöknek ez a fruska...

Beleálltak a földön felvillanó, kékes derengésű körbe s eltűntek egy pillanat alatt.