Ahogy kezdődött... Úgy legyen vége

Litha óta boldog egyetértésben... Vagy mégsem? Egy idő után egyre inkább éreztem, hogy Ulwar... Nem tud megbirkózni az én természetfeletti képességeimmel... A halhatatlanságommal... A vámpírlétemmel.

Néha úgy gondolom, talán el kéne hagynom őt... Ugyanúgy, ahogy Tarald-ot, őt is hagynom kéne egy halandó leánynak.

De aztán nem volt erőm megtenni... Addig, amíg Ulwar maga nem hozta tudomásomra - halandó társat szeretne. Csak egy pillantás volt... De én értettem belőle mindent. Gondolatban sok boldogságot kívántam nekik. Néztem Ulwar kezét a kedves, búzaszőke leány derekán, ráragyogó mosolyát, a lány csillogó kék szemét... Rám itt már semmi szükség...

Újra útra kell kelnem.

De ezúttal nem kell csomag. Nem kell semmi. Vállaim elfáradtak a nyolcszáz esztendő rárakódott súlyától... Belefáradtam az öröklétbe. Stina és a boszorkányok végzete utolért hát engem is; túl sokat éltem... Megváltás lett volna számomra a halál... Ám, miután Darren Lord-tól elfogadtam a halálos csókot - erre már semmi reményem nem lehetett. De talán... Talán mégis.. Sokat hallottam olyan vámpírokról, akik sok esztendőkre a föld alá rejtőznek, s így a "halál álmába" merülve - boldog öntudatlanságban szenderegnek át eonokat... Erre készültem én is. És soha többé nem akartam felébredni. Visszatértem őshazámba, ahol minden kezdődött: Norvégia hócsipkés hegyei közé. Megkerestem azt, az erdőt, ahol valaha oly boldog voltam Stina anyó tanoncaként, majd Ulwar asszonyaként. Kedvenceim a tölgyek... Egy évszázados tölgyfa alá ástam meg nyughelyemet. Lefeküdtem a hűvös földre, s aztán... Magamra zúdítottam a kiásott hordalékot. Szemeim lehunyódtak... Tudatom csak valami felszínen vibrált... Mint a fáké. Eggyé váltam az erdővel. Kezdetét vette a halálos álom... És azt hittem, többé fel sem ébredek belőle.

Aztán mégis... Valami ösztön visszalökött ebből az öntudatlan éberlétből. A keresés láza... És én felkeltem sírágyamból, és egy teljesen megváltozott világot találtam a felszínen. Mintha el sem telt volna az a sok száz esztendő... Az erdő ugyanolyan volt, ha nem még sűrűbb; ám a házak hiányoztak körüle... Mindenütt, a Természet csendje. Mintha már nem lennének emberek. Útra keltem, s hosszú és viszontagságos utazás után elérkeztem oda; hová a szívem hajtott: Virginiába. Ám az egykor virágzó város helyén dús vadon terpeszkedett, körbeburjánozva néhány összeeszkábált kalibát, ahol csontsovány, rémálomszerű alakok tengették nyomorúságos életüket. Ez lett hát az emberi fajból...

S ekkor megéreztem, a saját fajtám jelenlétét... Felfedeztem őket a halállal eljegyzett emberek között. Ők maguk is szörnyen festettek. Magasak voltak, és szikárak; koponyájukra halottfehéren feszült az ezüst derengésű bőr... Éhség. Félelem. Vadság. Ezek a vámpírok szenvedtek... Nyoma sem volt az egykori, elegáns gyilkosoknak, elbűvölő vadászoknak, akikkel a halandók önként léptek a Túlvilágba...

Kétségbeestem. Ezért ébredtem fel? Hogy lássam ezt a pusztulást? Hová lettek szeretett halandóim? Hová, a mesék homályából előlépett nemzetem? Valóban én lennék az utolsó boszorkány? Kis húgom, Ingrid, vajon túlélte-e ezt a hatalmas armageddont? Nem mentem oda hozzájuk. Bár égetett az éhség és szomjúság; nem kerestem prédát. Megrettenve, és szomorú szívvel, visszahátráltam az erdőbe. Nem. Ez itt - már nem az én világom.

- Tudtam, hogy egyszer visszajössz, Silja.

A hátborzongató, mély hang, olybá tűnt nekem, mintha valamelyik fából szólna. Ismerős, bús húrokat pendített meg lelkemben... Körbenéztem, s megpillantottam egy magas, sötétbe burkolt alakot, amint éppen felém tart.

Ahogy jött, nem tudtam levenni róla a szemem. Tekintetem falta daliás alakját, hosszú haját, ránctalan arcvonásait, tündöklő szépségű szemét...

"Álljunk csak meg - torpantak meg gondolataim - hogy lehet, hogy Ő itt van? Hiszen..."

S ekkor megláttam. A holdderengésű bőr, a titokzatos pillantású borostyánszemek, melyek világítani látszottak; vérbő, duzzadt ajkai közül kibukkanó, hegyes fogai. Megállt előttem... Tudta, hogy tudom.

- Vámpírrá lettem, Silja. Érted. Miattad. Régóta kereslek. Aztán megértettem, hogy elhagytál. De valahogyan éreztem, hogy egyszer majd visszatérsz. És én elhatároztam, hogy megvárlak itt, akármi történjék is.

- Túl későn jöttem, Ulwar - sóhajtottam - a mi világunk elpusztult... Én nem vagyok képes így élni.

Egymásra néztünk. Tudtuk, hogy mire gondol a másik...

- Gyújts tüzet, Silja - suttogta, s én megtettem.

Utóhang

Lady Ingrid vagyok. A nagy világégés után hozzáláttam, hogy megkeressem egykori mentoromat és tanítómat; Lady Silját, mert éreztem, hogy valami baj történt vele.

Egy ideig minden gond nélkül tudtam követni a nyomát, a belső hangra hallgatva, mi bennem vezérelt felé. Aztán... Az egykori Virginia területén elvesztek a nyomok, és elhallgatott a hívás is. De én csak mentem, mentem előre. Ahol valaha zsúfolt, zsibongó város állt, ott mára csak néhány deszkabódé szerénykedett. Az emberek meg... Ah, mikor is lesz ugyanolyanná a világ, mint azelőtt volt?

Nos, nem torpantam meg. Nem rémisztett el a csontsovány emberek, és a köröttük keringő, kiéhezett vámpírok látványa. A bódékat körülvevő erdő úgy zúgott a hirtelen feltámadó szélben, mintha valami titkot rejtene... Beléptem. A bennem eddig rejtező hívás újraéledt; s én egyszerre csak ott találtam magam egy éppen még parázsló tűzrakás előtt... Borzongva néztem az izzó fadarabokat... Valami rossz érzés kerített a hatalmába. Megpiszkáltam a forró hamut, s itt-ott elszenesedett csontokat találtam...

Lehunytam a szemeimet, s megpróbáltam egy kevésbé használt képességemet előhívni. Hirtelen "látni" kezdtem... Láttam Silját, és egy ismeretlen férfit, amint fellépdelnek a máglyára.

NEM! - ordított belül egy hang.

Összerezzentem, a kép tovatűnt. Ekkor suttogást hallottam kiszűrődni a lombok suhogásából...

- Szórd szét... Szórd szét a hamvakat...

Segítségül hívva a szelet, percek alatt tisztára söpörtem a máglya helyét. Álltam a szélben, néztem, ahogy a pernye könnyeden száll a légben... És könnytelen szemmel zokogtam.

Lerogytam a legközelebbi fa tövébe, mert a fájdalom lesújtott. Hirtelen valami keményet tapintottam a tavalyi avar alatt. Arcom elé emeltem... Egy kis, bőrbe kötött könyvecske volt, fedelén egyetlen szó állt arannyal futtatva: Napló.

Belelapoztam... És felismertem Silja kézírását. Silja naplója... Becsuktam és magamhoz szorítottam. Elhatároztam, hogy megőrzöm. Legalább ennyi maradjon nekem - helyette.

Vége